Ha felelősséget vállalsz

Jorge F. Zeballos elder

a Hetvenektől

Törekedjünk előre azáltal, hogy megismerjük kötelességünket, helyes döntéseket hozunk, e döntéseknek megfelelően cselekszünk, és elfogadjuk Atyánk akaratát!

Még csak 12 éves voltam, amikor a misszionáriusok először jöttek prédikálni a Chile északi részén található szülővárosomba. Egy vasárnap, amikor már hat hónapja jártam a kis gyülekezetbe, az egyik misszionárius az úrvacsorát osztva odakínálta nekem a kenyeret. Ránéztem, és halkan azt súgtam: „Nem lehet.”

„Miért nem?” – kérdezte.

Így feleltem: „Mert nem vagyok az egyház tagja.”

A misszionárius nem hitt a fülének, és valami megcsillant a szemében. Szerintem azt gondolta: „Hiszen ez a fiatal férfi minden egyes gyűlésen ott van. Hogy lehet az, hogy nem tagja az egyháznak?”

Másnap a misszionáriusok már ott is voltak nálunk, és minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy az egész családomat taníthassák. Mivel azonban a családomat nem érdekelte a dolog, a misszionáriusoknak csak az adott elég önbizalmat a továbblépéshez, hogy már hat hónapja minden héten ott voltam az egyházi gyűléseken. Végre elérkezett a nagy pillanat, amire vártam: felkértek, hogy legyek tagja Jézus Krisztus egyházának. A misszionáriusok elmagyarázták nekem, hogy mivel kiskorú vagyok, szükség van a szüleim engedélyére. A misszionáriusokkal apám elé járultam, és úgy gondoltam, hogy szeretetteljesen ezt fogja válaszolni: „Fiam, majd amikor nagykorú leszel, akkor hozhatsz saját döntéseket.”

Miközben a misszionáriusokkal beszélt, én buzgón imádkoztam, hogy érintse meg valami a szívét, és adja meg nekem az áhított engedélyt. A misszionáriusoknak azt mondta: „Elderek, az elmúlt hat hónapban láttam, amint fiam, Jorge, minden vasárnap korán reggel felkel, felveszi a legjobb ruháját, és elsétál az egyházba. Az egyháznak csak jó hatását láttam megnyilvánulni az életében.” Azután hozzám fordult és meglepetésemre így szólt: „Fiam, ha felelősséget vállalsz a döntésedért, akkor engedélyt adok rá, hogy megkeresztelkedj.” Megöleltem és megpusziltam édesapámat, és megköszöntem neki, amit tett. Másnap megkeresztelkedtem. A múlt héten volt életem e fontos pillanatának 47. évfordulója.

Milyen dolgokért vagyunk felelősek Jézus Krisztus egyháza tagjaiként? Joseph Fielding Smith elnök azt mondta erről: „Ez a két nagy felelősségünk van: […] Először, hogy saját szabadulásunkra törekedjünk; majd másodszor, hogy teljesítsük felebarátaink iránti kötelességünket.”

Atyánk tehát ezt a két fő felelősséget bízta ránk: törekedjünk saját szabadulásunkra és másokéra, tudván, hogy ebben a kijelentésben a szabadulás azon dicsőség legmagasabb fokának elérését jelenti, melyet Atyánk biztosított engedelmes gyermekei számára. E ránk bízott felelősségeknek – amelyeket önként fogadtunk el – kell meghatározniuk a fontossági sorrendünket, a vágyainkat, a döntéseinket és a mindennapos viselkedésünket.

Aki már érti, hogy Jézus Krisztus engesztelése révén valóban elérhető számára a felmagasztosulás, annak kárhozatot jelent az, ha nem nyeri el. A szabadulás ellentéte tehát a kárhozat, éppen úgy, ahogy a siker ellentéte a kudarc. Thomas S. Monson elnök azt tanította nekünk, hogy „[a]z ember nem nyugodhat sokáig megelégedve a középszerűséggel, ha meglátja, hogy a kiválóság elérhető”. Hogyan elégedhetnénk meg akkor bármivel, ami kevesebb a felmagasztosulásnál, ha tudjuk, hogy a felmagasztosulás lehetséges?

Hadd osszak meg veletek négy kulcsfontosságú tantételt, melyek elősegítik azon vágyunk beteljesedését, hogy felelősséget vállaljunk Mennyei Atyánk előtt, és eleget tegyünk azon elvárásának, hogy olyanná váljunk, amilyen Ő.

1. Kötelességünk megismerése

Ha Isten akaratát szeretnénk tenni, ha felelősséget kívánunk vállalni Őelőtte, akkor azzal kell kezdenünk, hogy megismerjük, megértjük és elfogadjuk az Ő ránk vonatkozó akaratát, és annak megfelelően élünk. Az Úr azt mondta: „Most tehát minden ember tanulja meg a kötelességét, és tevékenykedjen abban a hivatalban, amelyre kijelöltetett, teljes szorgalommal.” Nem elég csak vágyni arra, hogy a jót tegyük, ha közben nem ügyelünk arra, hogy megértsük, mit vár el tőlünk Atyánk, és mit akar, mit tegyünk.

Az Alice Csodaországban című mesében Alice nem tudja, merre menjen, így hát megkérdezi a Fakutyát: „Lenne szíves megmondani, merre kell mennem?”

A Fakutya így felel: „Az attól függ, hová akarsz jutni.”

Mire Alice azt mondja: „Ó, az egészen mindegy.”

„Akkor az is egészen mindegy, hogy merre mégy” – mondja a Fakutya.

Mi azonban tudjuk, hogy az ösvény, mely ahhoz a fához vezet, „amelynek gyümölcse kívánatos…, hogy boldoggá tegye az embert”, keskeny ösvény, melyen csak erőfeszítéssel lehet előrehaladni, és „kevesen vannak, a kik megtalálják”.

Nefi azt tanítja nekünk, hogy „Krisztus szavai minden olyan dolgot meg fognak mondani nektek, amit meg kell tennetek”, majd hozzáteszi, hogy a Szentlélek „minden olyan dolgot meg fog mutatni nektek, amit meg kell tennetek”. A két forrás tehát, melyekből megismerhetjük a kötelességünket, Krisztus ősi és mai prófétákon keresztül kapott szavai, valamint a Szentlelken keresztül kapott személyes kinyilatkoztatás.

2. Döntéshozatal

Akár az evangélium visszaállításáról, akár egy bizonyos parancsolatról, egy elhívásban való szolgálattal kapcsolatos kötelességről, vagy a templomban kötött szövetségekről teszünk szert tudásra, miénk a döntés, hogy ezen új ismeret szerint cselekszünk-e. Mindenki szabadon, önmaga választja meg, hogy belép-e egy szent szövetségbe, amilyen a keresztelés vagy a templomi szertartások. Mivel az ősi időkben az emberek vallási életének természetes részét képezték a fogadalomtételek, a régi törvény megmondta, hogy „ne esküdjetek hamisan az én nevemre”. Az idők delén azonban kötelezettségeink betartásának egy jobb módjára tanított a Szabadító, amikor azt mondta, hogy az igen igent jelent, a nem pedig nemet. Adott szavunknak elegendőnek kell lennie igazmondásunk és elkötelezettségünk biztosítékaként mások iránt – és ennek még inkább így kell lennie, ha az a másvalaki a mi Mennyei Atyánk. Ha eleget teszünk egy kötelezettségnek, az jelzi szavunk igaz és őszinte voltát.

3. Ennek megfelelő tettek

Miután megismertük a kötelességünket és meghoztuk a hozzá kapcsolódó döntéseket, ennek megfelelően is kell cselekednünk.

A Szabadító és a hozzá gyógyításra odahozott gutaütött története nagyon jó példáját mutatja annak, hogy Ő milyen szilárdan eltökélte magát Atyjának tett kötelezettsége betartása mellett. „Jézus pedig azoknak hitét látván, monda a gutaütöttnek: Fiam, megbocsáttattak néked a te bűneid.” Tudjuk, hogy Jézus Krisztus engesztelése elengedhetetlen a bűnök bocsánatához, azonban ennek a gutaütött embernek a meggyógyításakor még nem került sor erre a nagyszerű eseményre; ez még azelőtt volt, hogy a Szabadító szenvedett a Gecsemáné kertjében és a kereszten. Jézus mégsem csak azzal áldotta meg a gutaütött embert, hogy képes legyen felkelni és járni, hanem bűnei bocsánatát is megadta neki, mellyel visszavonhatatlan jelét adta annak, hogy nem fog kudarcot vallani, hogy eleget fog tenni az Atyja iránti kötelezettségének, és a Gecsemánéban, majd a kereszten meg fogja tenni, amit ígért.

Az ösvény, melyet választottunk, keskeny. Kihívások szegélyezik, melyekhez szükség van a Jézus Krisztusba vetett hitünkre, valamint az arra irányuló legnagyobb erőfeszítéseinkre, hogy az ösvényen maradjunk és előre törekedjünk. Bűnbánatot kell tartanunk, engedelmesnek és türelmesnek kell lennünk még akkor is, ha nem mindent értünk abból, ami körülvesz minket. Meg kell bocsánatunk másoknak, és annak megfelelően kell élnünk, amit megtanultunk és amilyen döntéseket hoztunk.

4. Az Atya akaratának készséges elfogadása

A tanítványság nemcsak a kötelességünk megismerését, a helyes döntések meghozatalát és az azoknak megfelelő tetteket követeli meg tőlünk, hanem az is elengedhetetlenül fontos, hogy készségesen akkor is el tudjuk fogadni Isten akaratát, ha az nem egyezik igazlelkű vágyainkkal vagy azzal, amit mi inkább szeretnénk.

Lenyűgözőnek és bámulatosnak tartom a leprás hozzáállását, aki „kérvén őt és leborulván előtte” így szólt az Úrhoz: „Ha akarod, megtisztíthatsz engem.” A leprás semmit nem követelt, lehettek bár igazlelkűek a vágyai; egyszerűen csak készen állt elfogadni az Úr akaratát.

Néhány évvel ezelőtt egy drága, hithű házaspár, akiket a barátaimnak mondhatok, részesült egy régóta áhított kisfiú megérkezésének áldásában, amiért már hosszú ideje imádkoztak. Öröm töltötte el otthonukat, miközben barátaink és a lányuk, aki ezt megelőzően egyetlen gyermekük volt, élvezték az újszülött kisfiú társaságát. Néhány évre rá azonban egy napon váratlan dolog történt: a mindössze hároméves kisfiú hirtelen kómába esett. Amint megtudtam, mi a helyzet, felhívtam a barátomat, hogy támogatásunkat fejezzem ki ebben a nehéz időszakban. Válasza azonban nekem volt tanulságos. Azt mondta: „Ha az Atya akarata az, hogy elvigye őt Magához, akkor nekünk nincs ellenvetésünk.” Barátom szavai a legkisebb mértékű tiltakozást, lázadozást vagy elégedetlenséget sem tükrözték. Épp ellenkezőleg: szavaiból kizárólag az Isten iránti hála sugárzott azért, hogy erre a rövid időre örömüket lelhették kisfiukban, valamint az, hogy teljes mértékben készen állnak elfogadni az Atya velük kapcsolatos akaratát. Néhány nappal később a csöppség elvitetett celesztiális hajlékába.

Törekedjünk előre azáltal, hogy megismerjük kötelességünket, helyes döntéseket hozunk, e döntéseknek megfelelően cselekszünk, és elfogadjuk Atyánk akaratát!

Nagyon hálás és boldog vagyok azon döntés miatt, melyet apám 47 évvel ezelőtt engedett meghoznom. Idővel megértettem, hogy a feltétel, amit szabott nekem – hogy vállaljak felelősséget a döntésemért –, azt jelentette, hogy vállaljak felelősséget Mennyei Atyám előtt, törekedjek saját magam és felebarátaim szabadítására, és váljak ezáltal még inkább olyanná, amit Atyám elvár tőlem. Ezen a nagyon különleges napon bizonyságot teszek arról, hogy Isten, a mi Atyánk, és Szeretett Fia élnek. Jézus Krisztus nevében, ámen.