Visszatérés a hithez

Rosemary M. Wixom

az Elemi általános elnöke

Mindannyian megerősíthetjük a Jézus Krisztusba vetett hitünket saját utazásunk során, és örömre lelhetünk.

Monson elnök, ezen a húsvét reggelen nagyon hálásak vagyunk, hogy hallhatjuk élő prófétánk hangját. Nagy becsben tartjuk szavaidat, köztük e tanácsokat: „találjatok örömet az utazásban” és „legyetek jó reménységben”.

Az elemis gyerekek az idén megosztják a Jézus Krisztusba vetett hitük örömét és fényét, amikor a Tudom, hogy Szabadítóm szeret engem című dalt éneklik, amelyben felcsendül ez az igazság: „Ő él, tudom! Szívem Néki átadom…” Az elemis gyermekekhez hasonlóan mi is mindannyian megerősíthetjük a Jézus Krisztusba vetett hitünket saját utazásunk során, és örömre lelhetünk.

Nemrégiben egy vasárnapi segítőegyleti gyűlésen meghallgattam egy fiatal édesanya megtéréshez vezető útjának egy részletét. Az egyházban nőtt fel; szülei tanították neki az evangéliumot. Járt az Elemibe, a Fiatal Nőkhöz és ifjúsági hitoktatásra. Szeretett igazságokat tanulni és felfedezni. Állandóan a miértek megértésére törekedett. Russell M. Nelson elder ezt mondta: „Az Úr csak az érdeklődő elmét képes tanítani.” Ez a fiatal nő pedig tanítható volt.

Középiskola után egyetemre ment, aztán a templomban összepecsételték egy visszatért misszionáriussal, és gyönyörű gyermekeik születtek.

Az érdeklődő elme lelkületéhez hűen ez az édesanya továbbra sem szűnt meg kérdéseket feltenni. De ahogy a kérdések egyre nehezebbek lettek, úgy a válaszok is. Néha pedig nem adatott válasz – vagy nem olyan, amely békességet hozott volna. Idővel aztán a válaszok keresése közben egyre több kérdése támadt, és elkezdte megkérdőjelezni hite legalapvetőbb elemeit.

E zavaros időszakban néhányan azt mondták neki: „Támaszkodj az én hitemre!” Ő viszont így gondolkodott: „Nem tehetem. Ti nem értitek; nem ti viaskodtok ezekkel a problémákkal.” Így emlékszik vissza: „Kész voltam udvariasan viszonyulni azokhoz, akikben a kételynek még a szikrája sem volt, de elvártam, hogy ők is hasonlóan forduljanak felém.” Sokan így is tettek.

Majd ezt mondta: „Szüleim ismerték a szívemet, és teret hagytak nekem. Eldöntötték, hogy szeretni fognak, miközben megpróbálok magam rájönni a dolgokra.” Hasonlóképpen e fiatal édesanya püspöke is gyakran találkozott vele, és mindig biztosította őt a belé vetett bizalmáról.

Egyházközsége tagjai se haboztak kimutatni szeretetüket, és a nő érezte, hogy közéjük tartozik. Egyházközsége nem a tökéletes álarc viselésének színtere volt, hanem egymás táplálásának helyszíne.

„Érdekes volt – emlékszik vissza. – Ez alatt az idő alatt valós kapcsolatot éreztem a nagyszüleimmel, akik már meghaltak. Szurkoltak nekem és biztattak, hogy folytassam a próbálkozást. Éreztem, amint ezt mondják: »Arra koncentrálj, amit tudsz.«”

Számottevő támogatói csapata ellenére kevésbé tevékennyé vált. Így mesélt erről: „Nem helytelen viselkedés vagy lelki közöny miatt távolodtam el az egyháztól, nem is azért, mert kifogást kerestem, hogy ne kelljen betartani a parancsolatokat, vagy mert könnyű kiútra vágytam. Úgy éreztem, választ kell találnom a kérdésemre: »Miben is hiszek valójában?«”

Ekkortájt épp Teréz anya írásait olvasgatta, akiben hasonló érzések kavarogtak. Egy 1953-as levélben Teréz anya ezt írta: „Kérem, imádkozzanak kifejezetten értem, nehogy tönkretegyem az Úr munkáját, és hogy Urunk megmutassa magát – mert oly szörnyű sötétség honol bennem, mintha minden halott lenne. Ezt érzem többé-kevésbé azóta, hogy elkezdtem »a munkát«. Kérje Urunkat, hogy adjon nekem bátorságot.”

Périer érsek így válaszolt a levélre: „Isten vezérli Önt, drága anyám; nem jár annyira a sötétben, mint gondolja. A követendő út nem mindig látszik világosan azon nyomban. Imádkozzék világosságért! Ne döntsön elhamarkodottan! Hallgassa meg, mit mondanak mások, vegye figyelembe az érvelésüket! Mindig talál majd valamit, ami segíthet. […] Ha a hit, az ima és az elme vezeti a helyes szándékkal, akkor elegendő, amije van.”

Barátom úgy gondolta, hogy ha Teréz anya képes volt a vallása szerint élni úgy, hogy nem volt meg mindenre a válasza és nem mindenben látott tisztán, akkor talán ő is képes lesz rá. Hittel meg tud tenni egyetlen egyszerű kis lépést – aztán meg a következőt. Koncentrálhat azokra az igazságokra, amelyekben hisz, és hagyhatja, hogy ezek az igazságok eltöltsék az elméjét és a szívét.

Visszatekintve ezt mondta: „Bizonyságom olyanná vált, mint egy kupac hamu. Az egész elégett. Nem maradt más, csak Jézus Krisztus.” Így folytatta: „Ő azonban nem hagy magadra, amikor kérdéseid vannak. Amikor az ember igyekszik betartani a parancsolatokat, az ajtó tárva-nyitva áll. Az ima és a szentírások tanulmányozása elképesztően fontossá vált.”

E nőtestvér első lépése hite újbóli felépítése felé az volt, hogy az alapvető evangéliumi igazságokkal kezdte. Vásárolt egy elemis énekeskönyvet, és elkezdte olvasni a dalok szövegét. Úgy érezte, kincset tart a kezében. Imádkozott, hogy legyen hite felemelni a súlyt, mely ránehezedett.

Megtanulta, hogy amikor olyan kijelentéssel találja magát szemben, amely kételyt ébreszthet benne, akkor „meg tud állni, áttekintheti a teljes képet, és személyessé teheti az evangéliumot”. Így mesélt erről: „Mindig arra gondoltam: »Vajon ez a helyes út számomra és a családom számára?« Néha feltettem magamnak a kérdést: »Mit szeretnék a gyermekeim számára?« Ráébredtem, hogy azt szeretném, ha a templomban kötnének házasságot. Ekkor költözött vissza a szívembe a hit.”

Jeffrey R. Holland elder nemrég ezt mondta: „alázattal, hittel és a Szentlélek hatását követve [törekedjünk] az igazságra minden alkalommal”.

Noha a nőtestvérnek voltak kérdései a Mormon könyve eredetét illetően, nem tudta tagadni a Mormon könyvéből megismert igazságokat. Az Újszövetség tanulmányozására összpontosított, hogy jobban megértse a Szabadítót. „Idővel azonban – mondta – újra a Mormon könyvénél találtam magam, mert szerettem azt az érzést, amelyet akkor éreztem, amikor Jézus Krisztusról és az Ő engeszteléséről olvastam.”

Arra jutott, hogy „kell, hogy legyenek saját lelki élményeid az ebben a könyvben álló igazságokról” – és neki voltak. Így magyarázta: „Móziást olvastam, és teljes mértékben azt éreztem, hogy vezetnek engem. »Higgyetek Istenben; higgyétek el, hogy ő van, és hogy ő teremtett minden dolgot, a mennyben is és a földön is; higgyétek el, hogy minden bölcsesség és minden hatalom birtokában van, a mennyben és a földön is; higgyétek el, hogy az ember nem fogja fel mindazon dolgokat, melyeket az Úr felfogni képes.«”

Ekkortájt hívták el zongoristának az Elemiben. „Biztonságos volt – idézi fel. – Azt akartam, hogy a gyermekeim ott legyenek az Elemiben, és így én is ott tudtam lenni velük. A tanításra pedig még nem álltam készen.” Szolgálata során továbbra is érezte a körülötte lévőktől a hívást: „Gyere! Szükségünk van rád, bárhol is tartasz, s majd félúton találkozunk. Add át, bármi is az, amit fel tudsz kínálni.”

Az elemis dalokat játszva gyakran gondolt erre: „Itt vannak ezek az igazságok, amelyeket szeretek. Még mindig tudok bizonyságot tenni. Azt fogom mondani, amit tudok és amiben megbízom. Lehet, hogy nem a tudás tökéletes felajánlása lesz, de az én saját felajánlásom lesz. Amire összpontosítok, egyre kitágul a bensőmben. Csodálatos érzés újra eljutni az evangélium lényegéhez és tisztán látni!”

Miközben ezt a fiatal nőtestvért hallgattam azon a vasárnap délelőttön, amint megosztotta utazásának történetét, emlékezetembe ötlött, hogy mindannyiunknak „Megváltónk sziklájára …kell építen[ünk] az alap[unkat]”. Emlékezetembe idéztem Jeffrey R. Holland elder tanácsát is: „kapaszkodjatok erősen abba, amit már tudtok, és álljatok szilárdan, míg további tudást nem kaptok!”

E nőtestvér tanítása során minden korábbinál jobban ráébredtem, hogy őszinte kérdéseinkre akkor kapunk válaszokat, amikor buzgón kutatunk, és amikor a parancsolatok szerint élünk. Emlékeztetett arra, hogy hitünk képes átívelni a jelen értelem korlátain.

És ó, mennyire szeretnék olyan lenni, mint azok, akik körülvették ezt a fiatal anyát, szeretetet és támaszt nyújtva neki! Ahogyan azt Dieter F. Uchtdorf elnök mondta: „…mindannyian zarándokok vagyunk, akik Isten világosságát keresik, miközben a tanítványság ösvényén utazunk. Nem ítélünk el másokat azért, hogy mennyi világosságuk van vagy nincs, hanem inkább táplálunk és bátorítunk minden világosságot, amíg tisztán, fénylőn és igazán fel nem ragyog.”

Amikor az elemis gyerekek az Egy gyermek imája című dalt éneklik, ezt a kérdést teszik fel: „Mennyei Atyám, ott vagy igazán? Hallod-e és megválaszolod az imám?”

Talán mi is eltűnődünk: „Vajon igazán ott van Mennyei Atyánk?” Aztán pedig – a barátnőmhöz hasonlóan – örvendezhetünk, amikor a válaszok megérkeznek a maguk csendes, egyszerű bizonyosságában. Bizonyságomat teszem arról, hogy ezek az egyszerű megerősítések jönni fognak, amint az Úr akarata a sajátunkká válik. Bizonyságomat teszem arról, hogy az igazság jelen van ma a földön, és Isten evangéliuma megtalálható Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában. Jézus Krisztus nevében, ámen.