Az utolsó napi szentek nem adják fel a próbálkozást

Dale G. Renlund elder

a Hetvenektől

Ha próbálkozunk, kitartunk és segítünk másoknak is így tenni, akkor igazán utolsó napi szentek vagyunk.

Kedves testvéreim! 2013 decemberében a világ Nelson Mandela halálát gyászolta. Miután 27 évet börtönben töltött apartheid-ellenes tevékenységéért, Mandela lett a Dél-afrikai Köztársaság első demokratikus úton megválasztott elnöke. Figyelemre méltó volt, ahogyan megbocsátott a bebörtönzőinek. Egyetemes dicséret és tisztelet övezte. Mandela gyakorta hárította el a dicshimnuszokat e szavakkal: „Nem vagyok szent, hacsak nem úgy értik, hogy a szent olyan bűnös, aki nem adja fel a próbálkozást.”

Ennek a kijelentésnek – miszerint „a szent olyan bűnös, aki nem adja fel a próbálkozást” – megerősítést és bátorítást kell nyújtania az egyház tagjainak. Noha utolsó napi szentekként utalnak ránk, olykor összerándulunk e szó hallatán. A szent megnevezést gyakran használják olyanokra, akik a szentség egy magas fokára jutottak, vagy akár tökéletessé váltak. Mi pedig tökéletesen tudatában vagyunk annak, hogy nem vagyunk tökéletesek.

Teológiánk azonban azt tanítja nekünk, hogy tökéletessé válhatunk, amennyiben ismételten és egyre nagyobb teljességgel Krisztus tanának érdemeire támaszkodunk: hitet gyakorolunk Benne; bűnbánatot tartunk; veszünk az úrvacsorából, hogy megújítsuk a keresztelés szövetségeit és áldásait; valamint állandó társunkként még nagyobb mértékben elnyerjük a Szentlelket. Így cselekedve Krisztushoz hasonlóbbá válunk, és képesek leszünk mindvégig kitartani. Hétköznapibb nyelven ez annyit tesz, hogy Isten sokkal inkább törődik azzal, hogy kik vagyunk és kivé válunk, mint hogy kik voltunk egykor. Az számít neki, hogy nem adjuk fel a próbálkozást.

William Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátéka drámai változást jelenít meg az egyik szereplő jellemében. Egy fivér megkísérli megöletni az öccsét, aki azonban még ennek tudatában is megmenti gonosz bátyját a biztos haláltól. Amikor az idősebb testvér tudomására jut ez a meg nem érdemelt könyörület, teljes mértékben és visszavonhatatlanul megváltozik, és – saját szavaival élve – megtér. Később néhány asszony felkeresi az idősebb fivért, és felteszik neki a kérdést: „Te vagy, ki annyit tört megölni [fivéredet]?”

Mire ő így felel: „Voltam, de nem vagyok. Nem is szégyenlem / bevallani, mi voltam: mert oly édes / Nekem, megtértnek, az, a mi vagyok.”

Isten irgalmából és Jézus Krisztus engeszteléséből fakadóan számunkra az efféle változás nem csupán irodalmi kitaláció. Az Úr kijelentette Ezékielen keresztül:

„…a hitetlen hitetlensége által el nem esik a napon, melyen megtérend hitetlenségéből …

[Ha] megtér bűnéből és törvény szerint s igazságot cselekszik;

Zálogot visszaad a hitetlen, rablottat megtérít, az életnek parancsolatiban jár, többé nem cselekedvén gonoszságot: élvén él …

Semmi ő vétke, melylyel vétkezett, emlékezetbe nem jön néki; törvény szerint és igazságot cselekedett”.

Isten az Ő irgalmában bocsánatot ígér, amikor bűnbánatot tartunk és elfordulunk a gonoszságtól – olyannyira, hogy bűneinket még csak említeni sem fogják nekünk. Krisztus engesztelése és a bűnbánatunk miatt vissza tudunk tekinteni múltbéli cselekedeteinkre úgy, hogy ezt mondjuk: „Voltam, de nem vagyok.” Nem számít, milyen gonoszok voltunk is, ezt tudjuk mondani: „Ez voltam. De az akkori gonosz énemet elhagyva már nem az vagyok.”

Thomas S. Monson elnök ezt tanította: „Isten számunkra adott egyik legnagyobb ajándéka az újrapróbálkozás öröme, mert nincs az a kudarc, amelynek véglegesnek kellene lennie.” Még ha tudatosan és szándékosan követtünk is el bűnt, vagy ismételten kudarccal és csalódással szembesültünk is, Krisztus engesztelése a segítségünkre siethet abban a pillanatban, amikor elhatározzuk, hogy újra teszünk egy próbát. És emlékeznünk kell arra, hogy nem a Szentlélek az, aki azt mondja: már olyan messzire mentünk, hogy akár fel is adhatnánk.

Isten arra irányuló vágya, hogy az utolsó napi szentek ne adják fel a próbálkozást, túlmutat a bűn legyőzésén. Akár zavaros kapcsolatok miatt szenvedünk, akár pénzügyi kihívások, betegségek vagy egy másik ember bűnei miatt, a Szabadító végtelen engesztelése képes gyógyulást nyújtani még azoknak is – vagy talán különösen azoknak –, akik ártatlanul szenvednek. Ő tökéletesen megérti, milyen érzés ártatlanul szenvedni mások vétkei következtében. Amint azt a jövendölés megírta, a Szabadító be fogja kötözni a megtört szívűeket, és „ékességet [ad majd] a hamu helyett, örömnek kenetét a gyász helyett, dicsőségnek palástját a csüggedt lélek helyett”. Bármi történjék is, Isten elvárja, hogy segítségével az utolsó napi szentek ne adják fel a próbálkozást.

Amennyire örvendezik Isten, amikor állhatatosan kitartunk, épp annyira csalódott, amikor nem ismerjük fel, hogy mások is próbálkoznak. Egy kedves barátunk, Thoba elmesélte, hogyan tanulta meg ezt a leckét édesanyjától, Juliától. Julia és Thoba az első dél-afrikai fekete megtértek között voltak. Az apartheid rezsim bukása után az egyház fekete és fehér tagjainak szabad volt közös gyűléseket tartaniuk. Sokak számára újdonságot és kihívást jelentett a fajok közti egyenlő viszony. Egy alkalommal, amikor Julia és Thoba istentiszteleten vett részt, úgy érezték, hogy néhány fehér bőrű egyháztag nem bánt valami kedvesen velük. Hazafelé menet Thoba keservesen panaszkodott az édesanyjának. Julia nyugodtan hallgatta, míg Thoba kiadta frusztrált érzéseit, majd így szólt: „Ó, Thoba, az egyház olyan, mint egy nagy kórház, ahol mindannyian más-más betegséggel küzdünk. Azért járunk az egyházba, hogy segítséget kapjunk.”

Julia megjegyzése igen értékes meglátást tükröz. Nem csupán toleránsnak kell lennünk, míg mások a saját betegségeik legyőzésén munkálkodnak, hanem kedvesnek, türelmesnek, támogatónak és megértőnek is. Míg Isten arra biztat minket, hogy ne adjuk fel a próbálkozást, elvárja tőlünk azt is, hogy másoknak is hagyjunk teret ugyanerre, a saját tempójuknak megfelelően. Az engesztelés még nagyobb mértékben lesz jelen az életünkben, és fel fogjuk ismerni, hogy a vélt különbségek ellenére mindannyiunknak ugyanarra a végtelen engesztelésre van szüksége.

Néhány évvel ezelőtt egy Curtis nevű csodálatos fiatalember misszionáriusi elhívást kapott. Olyan misszionárius volt ő, amilyenért minden misszióelnök imádkozik: a munkára összpontosított és keményen dolgozott. Egyszer aztán olyan társat kapott maga mellé, aki éretlen volt, esetlenül viselkedett, és nem kimondottan égett benne a vágy a munka elvégzésére.

Egy nap, amikor éppen bicikliztek, Curtis hátranézett és azt látta, hogy a társa valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag leszállt a biciklijéről és gyalog folytatta az utat. Curtis magában Isten értésére adta bosszúságát: micsoda teher egy olyan társhoz kötve lenni, akit állandóan maga után kell vonszolnia, ha bármit is el akar végezni! Pár pillanattal később Curtisnek mély benyomása támadt, mintha Isten ezt felelné neki: „Tudod, Curtis, hozzám képest ti ketten nem is különböztök olyan nagyon.” Curtis megtanulta, hogy türelmesnek kell lennie tökéletlen társával, aki mindamellett a maga módján mégiscsak igyekezett.

Mindannyiunkhoz szóló kérésem az, hogy vizsgáljuk meg az életünket, tartsunk bűnbánatot, és ne adjuk fel a próbálkozást! Ha nem próbálkozunk, akkor csak utolsó napi bűnösök vagyunk; ha nem tartunk ki, akkor utolsó napi félbehagyók vagyunk; és ha nem engedünk másokat próbálkozni, akkor csak utolsó napi képmutatók vagyunk. Ha azonban próbálkozunk, kitartunk, és segítünk másoknak is így tenni, akkor igazi utolsó napi szentek vagyunk. Ahogy változunk, látni fogjuk, hogy Isten valóban jobban törődik azzal, hogy kik vagyunk és kivé válunk, mint azzal, hogy kik voltunk egykor.

Mély hálát érzek a Szabadítóért, az Ő végtelen engeszteléséért, valamint az utolsó napi prófétákért, akik arra buzdítanak minket, hogy legyünk utolsó napi szentek, akik nem adják fel a próbálkozást. Tanúságomat teszem a Szabadító élő valóságáról, Jézus Krisztus nevében, ámen.