Gondolatok a hitelességről

Dieter F. Uchtdorf elnök

második tanácsos az Első Elnökségben

Azért imádkozom, hogy ellenálljunk annak a kísértésnek, hogy magunkra vonjuk a figyelmet, és ehelyett egy sokkal nagyobb tiszteletre törekedjünk: hogy Jézus Krisztus alázatos, hiteles tanítványai legyünk.

A XVIII. század vége felé Nagy Katalin cárné bejelentette, hogy látogatást tesz birodalma déli vidékein számos külföldi követ kíséretében. A terület kormányzója, Grigorij Patyomkin, elkeseredetten igyekezett elkápráztatni a látogatókat, ezért aztán komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy bemutassa a régió eredményeit.

Az utazás bizonyos szakaszában Katalin a Dnyeper folyón utazott, büszkén mutatva a követeknek a part menti virágzó falvakat, melyekben iparkodó, boldog lakosok éltek. Egyetlen gond volt csupán: mindez csak díszlet volt. Úgy hírlik, hogy Patyomkin kartonból emelt boltokat és házakat ábrázoló homlokzatokat díszlet gyanánt. Még szorgoskodó parasztokat is hozatott, hogy virágzó gazdaság látszatát keltse. Amint a társaság tovatűnt a folyó kanyarulatában, Patyomkin emberei összepakolták a mű falut, és gyorsan előresiettek vele a folyó mentén, hogy újra felállítsák ott, ahol Katalin legközelebb elhalad.

Bár napjaink történészei vitatják e történet hitelességét, a „Patyomkin-falu” kifejezés szerte a világon beépült az emberek szókincsébe. Minden olyan kísérletre használjuk, amely arra irányul, hogy másokkal elhitessük, hogy a valóságosnál jobbak vagyunk.

Helyén van a szívünk?

Természetes emberi tulajdonság az, hogy szeretnénk a legjobb arcunkat mutatni. Ezért munkálkodunk olyan sokan oly szorgosan otthonuk külsejének csinosításán, és ezért ügyelnek az ároni papságbeli fiatal férfiak arra, hogy minden egyes hajszáluk a helyén legyen, hátha véletlenül összefutnak azzal a bizonyos lánnyal. Semmi gond sincs azzal, ha kifényesítjük a cipőnket, ha kellemesen illatozunk, vagy netán eldugjuk a mosogatnivalót, mielőtt a házitanítók megérkeznek. Amikor azonban ez végletessé válik, akkor mások lenyűgözésének e vágya hasznosból megtévesztővé alakul.

Az Úr prófétái mindig is felemelték figyelmeztető hangjukat azok ellen, akik csak szájukkal közelítenek az Úrhoz, és csak az ajkukkal tisztelik Őt, szívük pedig távol van Tőle.

A Szabadító megértő és könyörületes volt azokkal a bűnösökkel, akiknek szíve alázatos és őszinte volt, azonban igazlelkű haragra gyúlt az olyan képmutatók ellen, mint az írástudók, a farizeusok és a szadduceusok – akik igyekeztek igazlelkűnek látszani azért, hogy elnyerjék a világ dicséretét, befolyását és gazdagságát, miközben végig elnyomták azokat, akikre pedig áldást kellett volna hozniuk. A Szabadító „meszelt sírokhoz” hasonlította őket, „a melyek kívülről szépeknek tetszenek, belől pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal rakvák”.

Napjainkban az Úr hasonlóan kemény szavakat használt azon papságviselőkkel kapcsolatosan, akik megkísérlik takargatni bűneiket, illetve kielégíteni a büszkeségüket vagy hiú törekvésüket. Azt mondta, hogy ha ezt tesszük, akkor „a mennyek visszahúzódnak; az Úr Lelke megszomorodik; és amikor az visszahúzódik, ámen azon ember papságának vagy felhatalmazásának”.

Miért történik ez? Miért igyekszünk olykor tevékenynek, bővelkedőnek és elkötelezettnek mutatkozni kifelé, amikor belül – ahogyan János az Efézusbelieknek mondta – „elhagyt[uk] az első szeretet[ünket]”?

Néhány esetben talán egyszerűen elveszítettük szem elől az evangélium lényegét, összetévesztvén „az isteniség látszat[át]” és „annak hatalmát”. Ez különösen akkor veszélyes, ha azért mutatunk kifelé tanítványi megnyilvánulásokat, hogy személyes haszon vagy befolyás érdekében nyűgözzünk le másokat. Ekkor azt kockáztatjuk, hogy farizeus területre tévedünk, és ilyenkor legfőbb ideje, hogy megvizsgáljuk szívünket, és azonnali pályamódosítást hajtsunk végre.

Patyomkin-programok

A kísértés, hogy jobbnak tűnjünk annál, mint amilyenek valójában vagyunk, nem csupán magánéletünkben található meg, hanem az egyházi feladataink terén is.

Ismerek például egy cöveket, ahol a vezetők igen nagyratörő célokat tűztek ki az évre. Bár a célok mind érdemlegesnek tűntek, mégis vagy szárnyaló és lenyűgöző kijelentésekre, vagy számokra és százalékokra összpontosultak.

Miután megbeszélték és elfogadták e célokat, valami aggasztani kezdte a cövekelnököt. Cövekének tagjai jutottak eszébe, például a fiatal, kisgyermekes édesanya, aki a közelmúltban özvegyült meg. Azokra gondolt, akik kétségekkel vagy magánnyal küszködtek, illetve egészségbiztosítás nélkül néztek szembe komoly betegségekkel. Azokat látta maga előtt, akik darabokra hulló házasságukkal, függőségekkel, munkanélküliséggel és mentális zavarokkal küszködtek. Mennél többet gondolkozott róluk, annál erősebben fogalmazódott meg benne az alázatra késztető kérdés: Vajon az új céljaink változást hoznak majd ezen egyháztagok életébe?

Azon kezdett töprengeni, vajon mennyiben lennének mások a cövek céljai, ha először feltették volna a kérdést: „Miből áll a szolgálatunk?”

Így aztán ez a cövekelnök visszatért a tanácsokhoz, és közösen megváltoztatták, mi álljon figyelmük középpontjában. Elhatározták, nem hagyják „az éheseknek, és a szűkölködőknek, és a mezíteleneknek, és a betegeknek és a nyomorultaknak, hogy úgy haladjanak el mellett[ük], hogy [ne vegyék] észre őket”.

Új célokat tűztek ki, felismerve, hogy ezen új célok sikere talán nem mindig mérhető, legalábbis az embernek nem – hiszen hogyan is mérhetné meg valaki a személyes bizonyságot, az Isten iránt érzett szeretetet vagy a mások iránti könyörületet?

Azt is tudták azonban, hogy „sok minden, mi számolható, nem számít, míg sok minden, mi nem számolható, nagyon is sokat számít”.

Azon gondolkozom, vajon szervezeti és személyes céljaink olykor nem valamiféle modern Patyomkin-falunak felelnek-e meg. Távolról ugyan jól néznek ki, de vajon nem mulasztják-e el megcélozni szeretett felebarátaink valódi szükségleteit?

Kedves barátaim és papságviselő-társaim, ha Jézus Krisztus leülne velünk és beszámolót kérne tőlünk a sáfárságunkról, nem vagyok meggyőződve arról, hogy különösebben érdekelnék a programok és a statisztikák. Szabadítónk inkább szívünk állapotát szeretné megtudni. Szeretné tudni, mennyire szeretjük és szolgáljuk a gondjainkra bízottakat, hogyan mutatjuk ki szeretetünket házastársunk és családunk felé, valamint miként könnyítünk a napi terheiken. A Szabadító azt is tudni szeretné, hogyan kerülünk ti és én közelebb Hozzá és Mennyei Atyánkhoz.

Miért vagyunk itt?

Hasznos lehet megvizsgálni a szívünket. Megkérdezhetjük magunktól például, hogy miért szolgálunk Jézus Krisztus egyházában.

Sőt, azt a kérdést is feltehetjük, hogy vajon miért vagyunk most itt, ezen a gyűlésen.

Szerintem ha jómagam felszínesen válaszolnám meg ezt a kérdést, akkor azt mondanám, hogy azért vagyok itt, mert Monson elnök felkért, hogy beszéljek.

Szóval nem igazán volt más választásom.

Emellett a feleségem is, akit nagyon szeretek, elvárja, hogy részt vegyek. Neki pedig hogyan is mondhatnék nemet?

Mindannyian tudjuk azonban, hogy ezeknél jobb indokok is léteznek a gyűléseink látogatására és arra, hogy életünket Jézus Krisztus elkötelezett tanítványaiként éljük.

Azért vagyok itt, mert teljes szívemmel követni szeretném Mesteremet, Jézus Krisztust. Hőn vágyok arra, hogy megtehessek mindent, amit csak kér tőlem ebben a nagyszerű ügyben. Éhezek arra, hogy a Szentlélek építsen, és halljam Isten hangját, amint az Ő elrendelt szolgáin keresztül szól hozzánk. Azért vagyok itt, hogy jobb ember legyek, hogy felemeljen mindazok ösztönző példája, akik fivéreim és nőtestvéreim Krisztusban, és hogy megtanuljam, miként szolgálhatom hathatósabban a szükséget látókat.

Röviden tehát: azért vagyok itt, mert szeretem Mennyei Atyámat és Fiát, Jézus Krisztust.

Biztos vagyok abban, hogy ti is ezért vagytok itt. Ez az, ami miatt hajlandóak vagyunk áldozatokat is hozni, nem csupán kijelenteni, hogy követjük a Szabadítót. Ezért viseljük tisztelettel az Ő szent papságát.

Szikrából máglya

Akár duzzadó és kicsattanó a bizonyságotok, akár egyházi tevékenységetek inkább egy Patyomkin-falura emlékeztet, a jó hír az, hogy bármilyen már meglévő erősségetekre építhettek. Itt, Jézus Krisztus egyházában az evangéliumi tantételek napi szintű alkalmazása révén válunk lelkileg érettebbé és kerülünk közelebb a Szabadítóhoz.

A türelem és a kitartás segítségével még a legapróbb tanítványi cselekedetből vagy a hit legkisebb parazsából is a megszentelt élet lobogó máglyája válhat. Valójában éppen így születik a legtöbb máglya – egyetlen apró szikrából.

Ha tehát kicsinynek vagy gyengének érzitek magatokat, egyszerűen jöjjetek Krisztushoz, aki erőssé teszi a gyenge dolgokat. Isten kegyelme révén még a közöttünk leggyengébbek is erősek lehetnek lelkileg, mert Isten „nem személyválogató”. Ő „a hívséges Isten, a ki megtartja a szövetséget és az irgalmasságot ezeríziglen azok iránt, a kik őt szeretik, és az ő parancsolatait megtartják”.

Meggyőződésem, hogy ha Isten képes kinyújtani a kezét, és megtartani egy szerény családból származó szegény német menekültet egy háború szaggatta országban, melyet egy fél világ választ el az egyház központjától, akkor képes elérni hozzátok is.

Szeretett testvéreim Krisztusban, a Teremtés Istenének, aki életet lehelt a világegyetembe, bizonyosan hatalmában áll életet lehelni belétek is. Bizonyosan képes a világosság és az igazság azon valódi, lelki lényévé tenni benneteket, akik lenni szeretnétek.

Isten ígéretei biztosak és bizonyosak. Megbocsátást nyerhetünk a bűneinkre, és minden hamislelkűségtől megtisztulhatunk. Ha pedig továbbra is befogadjuk az igaz tantételeket és igyekszünk azok szerint élni egyéni és családi körülményeink közepette, akkor végül elérkezünk arra a pontra, ahol „nem éhez[ünk] többé, sem nem szomjúhoz[unk] többé…, mert a Bárány, a ki a királyiszéknek közepette van, legeltet [minket], és a vizeknek élő forrásaira visz [bennünket]; és eltöröl Isten [a mi] szemei[nkről] minden könyet”.

Az egyház a gyógyulás, és nem a rejtőzködés helye

Mindez azonban nem valósulhat meg, ha személyes, dogmákból épült vagy szervezeti díszletek mögé bújunk. Az efféle mesterkélt tanítványság nem csupán távol tart bennünket attól, hogy a magunk valójában lássuk saját magunkat, hanem azt is megakadályozza, hogy a Szabadító engesztelésének csodája révén valóban megváltozzunk.

Az egyház nem egy autószalon – nem olyan hely, ahol kiállítjuk magunkat, hogy mások csodálhassák lelkiségünket, képességeinket vagy gyarapodásunkat. Sokkal inkább valamiféle szerelőműhely, ahová a lerobbant járművek karbantartásra és felújításra érkeznek.

És hát nincs-e valójában mindannyiunknak szüksége javításra, karbantartásra és felújításra?

Nem azért jövünk az egyházba, hogy elrejtsük a gondjainkat, hanem hogy gyógyírt találjunk rájuk.

Papságviselőkként pedig további feladatunk van: hogy „legeltessétek az Istennek… nyáját, …nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem [személyes haszonszerzésből], hanem jóindulattal; sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak”.

Emlékezzetek, fivéreim: „Az Isten a kevélyeknek ellenök áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ád.”

A legnagyszerűbb, legjobb képességű, legeredményesebb ember, aki valaha is a földön járt, egyben a legalázatosabb is volt. Leginkább lenyűgöző szolgálatát bizalmas pillanatokban végezte, csupán kevés tanú mellett, akiktől azt kérte, hogy „senkinek ne mondják”, mit tett. Amikor valaki „jónak” nevezte Őt, gyorsan visszautasította a dicséretet, ragaszkodván ahhoz, hogy csakis Isten jó igazán. A világ dicsérete nyilvánvalóan semmit sem jelentett Számára; egyetlen célja az volt, hogy szolgálja Atyját, és mindenkor azt tegye, ami Neki kedves. Jól tesszük, ha követjük Mesterünk példáját.

Szeressünk úgy, ahogyan Ő szeretett

Fivérek, ez a mi legfőbb és szent elhívásunk – hogy Jézus Krisztus képviselői legyünk, hogy úgy szeressünk, ahogyan Ő, hogy úgy szolgáljunk, ahogyan Ő, hogy „emel[jük] fel a lecsüggesztett kezeket, és erősíts[ük] meg az ellankadt térdeket”, hogy „figyelj[ünk] oda a szegényekre és a szűkölködőkre”, és hogy gondoskodjunk „az özvegyekről és az árvákról”.

Azért imádkozom, fivérek, hogy miközben családunkban, kvórumunkban, egyházközségünkben, cövekünkben, közösségünkben és nemzetünkben szolgálunk, ellenálljunk a kísértésnek, hogy magunkra vonjuk a figyelmet, és ehelyett egy sokkal nagyobb tiszteletre törekedjünk: hogy Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus alázatos, hiteles tanítványai legyünk. Ha ezt tesszük, azon az úton járunk majd, mely legjobb, leghamisítatlanabb és legnemesebb önmagunkhoz vezet. Erről teszek bizonyságot Mesterünk, Jézus Krisztus nevében, ámen.