A kegyelem ajándéka
Dieter F. Uchtdorf elnök
második tanácsos az Első Elnökségben
Isten kegyelme elérhető ma és mindörökké mindazok számára, akik megtört szívűek és töredelmes lelkűek.
Húsvét vasárnapján a világtörténelem legrégebb óta várt és legdicsőségesebb eseményét ünnepeljük.
Ez az a nap, amely mindent megváltoztatott.
Ezen a napon megváltozott az én életem.
És megváltozott a ti életetek is.
Isten minden gyermekének sorsa megváltozott.
Ezen az áldott napon az emberiség Szabadítója – aki magára vette a bennünket fogva tartó bűn és halál láncait – szétszakította ezeket a láncokat és szabaddá tett bennünket.
Szeretett Megváltónk áldozatának köszönhetően a halálnak nincs többé fullánkja, a sírnak pedig nincs többé győzelme, Sátánnak nincsen tartós hatalma, mi pedig újjászülettünk „élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által”.
Pár apostolnak valóban igaza volt, amikor azt mondta, hogy „vígasztaljátok egymást e beszédekkel”.
Isten kegyelme
Gyakran beszélünk a Szabadító engeszteléséről – és jól is tesszük!
Jákób szavaival élve: „miért ne beszéljünk Krisztus engeszteléséről, és nyerjünk el róla tökéletes tudást”? Amikor azonban minden lehetőséget megragadva „Krisztusról beszélünk, Krisztusban örvendezünk, Krisztusról prédikálunk, [és] Krisztusról prófétálunk”, sohasem szabad elveszítenünk a csodálat és mély hála érzését Isten Fiának örökkévaló áldozatáért.
A Szabadító engesztelése nem válhat hétköznapi témává a tanításainkban, a beszélgetéseinkben vagy a szívünkben. Szentséges ez, hiszen ez volt a „nagy és utolsó áldozat”, melynek révén Jézus a Krisztus „szabadítást hoz mindazoknak, akik hisznek az ő nevében”.
Elámulok, amikor arra gondolok, hogy Isten Fia leereszkedett, hogy megszabadítson bennünket, akik pedig tökéletlenek, tisztátalanok, hibára hajlamosak és gyakorta hálátlanok vagyunk. Megkíséreltem véges elmémmel megérteni a Szabadító engesztelését, és az egyetlen magyarázat, melyre gondolni tudtam, a következő volt: Isten mélyen, tökéletesen és örökkévalóan szeret bennünket. Még csak neki sem tudok kezdeni, hogy felmérjem, „mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága … a Krisztus… szereteté[nek]”!
E szeretet erőteljes megnyilvánulása az, amit a szentírások gyakorta Isten kegyelmének neveznek – vagyis az isteni segítség és az erővel való felruháztatás, melynek révén jelenlegi tökéletlen és korlátozott lényünk azzá a felmagasztosult lénnyé növekedik, aki „igazságot és világosságot kap, mígnem megdicsőül az igazságban és minden dolgot tud”.
Isten e kegyelme a legcsodásabb dolog, mégis gyakorta félreértik. Éppen ezért tudnunk kell Isten kegyelméről, ha szándékunkban áll mindazt örökölni, ami ránk vár az Ő örökkévaló királyságában.
E célból most a kegyelemről szeretnék szólni. Konkrétabban pedig először arról, hogy miként nyitja meg a kegyelem a mennyek kapuit, és másodszor, hogy miként tárja ki a mennyek ablakait.
Először: A kegyelem megnyitja a mennyek kapuit
Mivel „mindnyájan vétkez[tünk] és szűkölköd[ünk] az Isten dicsősége nélkül”, és mivel „semmi tisztátalan dolog nem léphet be Isten királyságába”, mindannyian érdemtelenek vagyunk arra, hogy visszatérjünk Isten színe elé.
Még ha teljes lelkünkből szolgálnánk is Istent, az sem elegendő; hiszen így is még mindig „haszontalan szolgák” lennénk. Nem dolgozhatunk meg saját erőnkkel azért, hogy a mennybe jussunk; az igazságosság követelményei gátat emelnek elénk, amelyen saját erőnkből képtelenek vagyunk átjutni.
De nincs minden veszve.
Isten kegyelme a mi nagyszerű és örökkévaló reményünk.
Jézus Krisztus áldozatán keresztül az irgalom terve kielégíti az igazságosság követelményeit, „és lehetővé teszi az emberek számára, hogy bűnbánathoz vezető hitük lehessen”.
Bűneink, legyenek akár skarlátvörösek, hófehérré válhatnak. Mivel szeretett Szabadítónk „önmagát váltságul [adta] mindenekért”, bemenetelt biztosított számunkra az Ő örökkévaló királyságába.
A kapu kinyílt!
Isten kegyelme azonban nem csupán korábbi ártatlan állapotunkba állít vissza bennünket. Ha a szabadítás ugyanis csupán hibáink és bűneink eltörlését jelenti, akkor ez a szabadítás – bármily csodálatos is – nem tölti be az Atya velünk kapcsolatos törekvéseit. Az Ő célja sokkal magasabb: azt szeretné, hogy fiai és leányai olyanokká váljanak, mint Ő maga.
Isten kegyelmének ajándéka révén a tanítványság ösvénye nem visszafelé vezet, hanem felfelé.
Olyan magasságokba visz, melyeket alig tudunk felfogni! Mennyei Atyánk celesztiális királyságában való felmagasztosuláshoz vezet, ahol szeretteink körében elnyerjük „az ő teljességét, valamint az ő dicsőségét”. Minden dolog a miénk, mi pedig Krisztuséi vagyunk. Mindaz, amivel az Atya rendelkezik, valóban nekünk adatik majd.
Ahhoz, hogy ezt a dicsőséget örököljük, többre van szükségünk egy nyitott kapunál; úgy kell belépnünk e kapun, hogy változásra vágyik szívünk – oly drámai változásra, melyet így jellemeznek a szentírások: „újjá kell szület[nünk]; igen, Istentől kell szület[nünk], megváltozva [világi] és bukott állapotu[n]kból az igazlelkűségnek egy állapotába, megváltatván Isten által, fiaivá és leányaivá lévén”.
Másodszor: A kegyelem kitárja a mennyek ablakait
Isten kegyelmének egy másik eleme a mennyek ablakainak kitárása, melyeken keresztül Isten az erő és hatalom áldásait árasztja ránk, lehetővé téve ezzel, hogy olyan dolgokat is megvalósítsunk, amelyek máskülönben elérhetetlenek lennének számunkra. Isten bámulatos kegyelme által van az, hogy gyermekei legyőzhetik a legfőbb megtévesztő és csaló örvényeit és futóhomokjait, a bűn fölé emelkedhetnek, és „tökéletesek [lehetnek] Krisztusban”.
Bár mindannyiunknak vannak gyengeségei, ezeket legyőzhetjük. Bizony Isten kegyelme révén van az, hogy ha megalázkodunk és van hitünk, akkor a gyenge dolgok erőssé tétethetnek.
Isten kegyelme egész életünkön át fizikai áldásokat és lelki ajándékokat ruház ránk, amelyek megnövelik képességeinket és gazdagítják az életünket. Kegyelme kifinomultabbá tesz minket. Kegyelme segít, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki magunkból.
Ki szerezhet jogot erre?
A Bibliában olvashatunk Krisztus látogatásáról a farizeus Simon otthonában.
Kívülről Simon jó és becsületes embernek tűnik. Rendszeresen kipipálgatott mindent a vallásos kötelezettségeit felsoroló teendők listáján: betartotta a törvényt, fizette a tizedét, megtartotta a sabbat napját, naponta imádkozott, és eljárt a zsinagógába.
Míg azonban Jézus Simonnál volt, egy asszony jött oda, könnyeivel mosva meg és drága olajjal kenve be a Szabadító lábát.
Simonnak nem nagyon tetszett a hódolat e megnyilvánulása, mert tudta, hogy az asszony bűnös. Úgy vélte, hogy ha Jézus ezt nem tudja, akkor minden bizonnyal nem is próféta, különben nem hagyná, hogy ez az asszony megérintse.
Belelátva Simon gondolataiba Jézus egy kérdést tett fel neki. „Egy hitelezőnek két adósa vala: az egyik adós vala ötszáz pénzzel, a másik pedig ötvennel.
És mikor nem volt [egyiküknek sem] miből megadni, mind a kettőnek elengedé. E kettő közül azért, mondd meg, melyik szereti őt jobban?”
Simon azt válaszolta, hogy amelyiknek többet engedett el.
Ekkor Jézus mélyreható leckét tanított: „Látod-é ez asszonyt? […] Néki sok bűne bocsáttatott meg; mert igen szeretett; a kinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.”
E két ember közül melyikre hasonlítunk inkább?
Simonra? Magabiztosak és kényelmesek vagyunk jó cselekedeteinkben, bízva saját igazlelkűségünkben? Olykor talán türelmetlenek vagyunk azokkal, akik nem érnek fel a mi mércénkhez? Robotpilóta-üzemmódban vagyunk-e: rutinból végezve mindent, eljárva a gyűléseinkre, végigásítozva a vasárnapi iskolát, netán a mobilunkat vizslatva az úrvacsorai gyűlés alatt?
Vagy olyanok vagyunk, mint ez az asszony, aki úgy vélte, teljesen és reménytelenül elveszett a bűn miatt?
Vajon mi igen szeretünk-e?
Felfogjuk-e, mekkora adósságunk van Mennyei Atyánk felé, és teljes lelkünkkel könyörgünk-e Isten kegyelméért?
Amikor imához térdelünk, ezt vajon azért tesszük-e, hogy visszajátsszuk igazlelkű tetteink slágerlistáját, vagy azért, hogy beismerjük hibáinkat, Isten irgalmáért könyörögjünk, és a hála könnyeit hullassuk a megváltás bámulatos tervéért?
A szabadítást nem lehet az engedelmesség valutájával megvenni; Isten Fiának vére fizetett meg érte. Amikor úgy véljük, hogy a jó tetteinket szabadításra válthatjuk, ez olyan, mintha a repülőjeggyel a zsebünkben azt gondolnánk, hogy az egész légitársaság a miénk. Vagy ha a lakbért kifizetve úgy éreznénk, tulajdonjogot szereztünk az egész bolygóra.
Miért engedelmeskedjünk hát?
Ha a kegyelem Isten ajándéka, akkor vajon miért olyan fontos az Isten parancsolatainak való engedelmesség? Minek is foglalkozzunk Isten parancsolataival, vagy akár a bűnbánattal? Miért nem elég, ha csak elismerjük, hogy bűnösök vagyunk, és hagyjuk, hogy Isten megszabadítson minket?
Vagy Pál szavaival téve fel a kérdést: „Megmaradjunk-é a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen?” Pál válasza egyértelmű és világos: „Távol legyen!”
Testvérek, Isten parancsolatainak azért engedelmeskedünk, mert szeretjük Őt.
Ha igyekszünk teljes szívünkkel és elménkkel megérteni Isten kegyelmének ajándékát, az csak még több okot jelent arra, hogy szeressük Mennyei Atyánkat, valamint alázatosan és hálatelt szívvel engedelmeskedjünk Neki. Amikor a tanítványság ösvényét járjuk, az nemesít bennünket, fejleszt minket, segít nekünk Őhozzá hasonlóbbá válni, és visszavezet bennünket az Ő színe elé. „A Mindenható Úr Lelke… hatalmas változást [visz] végbe bennünk…, úgyhogy már nincs hajlandóságunk arra, hogy gonosz dolgot tegyünk, csak arra, hogy állandóan jót tegyünk.”
Ezért aztán az Isten parancsolatainak való engedelmességünk az iránta érzett végtelen szeretetünk és a jósága miatt érzett hálánk természetes gyümölcse. Az őszinte szeretet és hála e formája csodálatos módon összefonja majd cselekedeteinket Isten kegyelmével. Az erény díszíti gondolatainkat szüntelenül, és önbizalmunk megerősödik Isten színe előtt.
Kedves testvérek, az evangélium szerinti hithű élet nem teher. Örömmel teli próba ez – felkészülés az örökkévalóságok hatalmas dicsőségének elnyerésére. Azért igyekszünk engedelmeskedni Mennyei Atyánknak, mert lelkünk egyre jobban ráhangolódik a lelki dolgokra. Olyan távlatok nyílnak meg, amelyeknek még a létezéséről sem volt tudomásunk. Megvilágosodás és értelem árad ránk, amikor az Atya akaratát tesszük.
A kegyelem Isten ajándéka, és ha Isten minden egyes parancsolatának betartására vágyunk, azzal Mennyei Atyánk e szent ajándéka felé nyújtjuk ki halandó kezünket, hogy megkaphassuk azt.
Mindaz, amit meg tudunk tenni
Nefi próféta fontos elemekkel járult hozzá ahhoz, hogy jobban érthessük Isten kegyelmét, amikor azt mondta: „szorgalmasan dolgozunk, hogy… meggyőzzük gyermekeinket, és testvéreinket is, hogy higgyenek Krisztusban, és békéljenek meg Istennel; mert tudjuk, hogy kegyelem által szabadítanak meg minket, mindaz után, amit meg tudunk tenni.”
Eltűnődöm azonban, hogy olykor nem értelmezzük-e félre a „mindaz után, amit meg tudunk tenni” kifejezést. Meg kell értenünk, hogy az „után” nem egyezik meg a „miatt” szóval.
Nem mindaz miatt nyerünk szabadítást, amit meg tudunk tenni. Tán bármelyikük is megtett-e mindent, amit csak tud? Isten talán vár addig, amíg már minden erőfeszítést kimerítettünk, mielőtt szabadító kegyelmével beavatkozna az életünkbe?
Sokan keserednek el azért, mert folyton hiányosságot tapasztalnak magukban. Első kézből tudják, milyen az, amikor „a lélek kész, de a test erőtelen”. Hangjuk Nefiével együtt jelenti ki: „lelkem bánkódik gonoszságaim miatt”.
Biztos vagyok abban, hogy Nefi tudta, hogy a Szabadító kegyelme lehetővé teszi számunkra és képessé tesz bennünket, hogy legyőzzük a bűnt. Épp ezért munkálkodott Nefi oly szorgalmasan, hogy meggyőzze gyermekeit és fivéreit, hogy „higgyenek Krisztusban, és békéljenek meg Istennel”.
Hiszen végül is ez az, amit meg tudunk tenni! És ez az, ami a feladatunk a halandóságban!
A kegyelem mindenki számára elérhető
Amikor arra gondolok, mit tett értünk a Szabadító egészen addig a bizonyos első húsvét vasárnapig, akkor szeretném felemelni a hangomat, hogy dicséretet zenghessek a Magasságos Istennek és az Ő Fiának, Jézus Krisztusnak!
A mennyek kapui megnyíltak!
A menny ablakai kitárultak!
Isten kegyelme elérhető ma és mindörökké mindazok számára, akik megtört szívűek és töredelmes lelkűek. Jézus Krisztus megtisztította az utat számunkra, hogy a halandó elme számára felfoghatatlan magasságokba emelkedhessünk.
Imádkozom azért, hogy új szemmel és új szívvel tekintsünk a Szabadító engesztelő áldozatának örökkévaló jelentőségére. Imádkozom azért, hogy kimutassuk Isten iránti szeretetünket és az Ő végtelen kegyelmének ajándéka miatti hálánkat azzal, hogy betartjuk a parancsolatait, és örömmel „új életben járjunk”. Mesterünk és Megváltónk, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.