Az Úr az én világosságom

Quentin L. Cook elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából

Azon képességünket, hogy szilárdan és igazul álljunk, valamint az élet viszontagságai közepette is kövessük a Szabadítót, nagyban megerősítik az egyházközségeinkben és gyülekezeteinkben élő igazlelkű családok és a krisztusközpontú egység.

E húsvéti időszakban elgondolkodunk a megváltáson, melyet Szabadítónk, Jézus Krisztus biztosított számunkra, és örvendünk annak.

A világi gonoszság miatt a földön szertehangzó lárma a sebezhetőség érzetét kelti bennünk. A modern kommunikáció révén a gonoszság, az egyenlőtlenség és a jogtalanság hatása sokakban azt az érzést kelti, hogy az élet eredendően igazságtalan. Bármily jelentősek legyenek is e megpróbáltatások, nem szabad eltántorítaniuk bennünket attól, hogy örvendjünk Krisztus értünk véghezvitt csodás közbenjárásának, és ünnepeljük azt. A Szabadító szó szerint „a halál felett győzedemesked[ett]”. Irgalommal és könyörülettel magára vette gonoszságunkat és vétkeinket, ezáltal megváltva bennünket, és kielégítve az igazságosság követelményeit mindazok számára, akik megbánják bűneiket és hisznek az Ő nevében.

Fenséges engesztelő áldozata a halandó értelmet meghaladó páratlan jelentőséggel bír. Ez a kegyelmes cselekedet minden értelmet felülmúló békét biztosít.

Akkor mégis hogyan birkózzunk meg a minket körülvevő zord valósággal?

Feleségem, Mary, mindig is szerette a napraforgókat. Mindig megörül, amikor a leglehetetlenebb helyeken bukkannak fel az út mentén. Egy földút vezet a házhoz, ahol egykor a nagyszüleim éltek. Ahogyan ráfordultunk, Mary gyakran felkiáltott: „Szerinted megint látjuk majd azokat a csodás napraforgókat?” Mindig meglepődtünk, hogy ezek a növények olyan talajban is képesek virágot hozni, ahol mezőgazdasági és hóeltakarító gépek járnak, és számos olyan anyag gyűlik össze, amelyek nem tekinthetőek igazán ideálisnak bármiféle vadvirág számára.

A fiatal napraforgók egyik figyelemre méltó tulajdonsága – amellett, hogy barátságtalan talajban is megélnek – az, ahogyan e zsenge növények virágjukkal követik a nap útját az égbolton. Ezzel életet adó energiát gyűjtenek, mielőtt dicsőséges sárga koronájukat kitárnák.

A zsenge napraforgóhoz hasonlóan mi is gyarapodunk és dicsőségessé válunk a bennünket körülvevő számtalan szörnyűség ellenére is, amikor a világ Szabadítóját, Isten fiát követjük. Ő valóban a világosságunk és az életünk.

A búza és a konkoly példázatában a Szabadító kijelentette tanítványainak, hogy akik sérelmet okoznak és gonoszságot művelnek, azokat mind összegyűjtik és kivetik az Ő királyságából. A hithűekről szólva azonban azt mondta: „Akkor az igazak fénylenek, mint a nap, az ő Atyjoknak országában.” Egyénekként, Krisztus tanítványaiként – még ebben az ellenséges világban élve is, mely szó szerint zavarog – gyarapodhatunk és virágozhatunk, ha gyökerünk a Szabadító iránt érzett szeretetünkbe kapaszkodik, és alázattal követjük az Ő tanításait.

Azt a képességünket, hogy szilárdan és igazul álljunk, valamint az élet viszontagságai közepette is kövessük a Szabadítót, nagyban megerősítik az egyházközségeinkben és gyülekezeteinkben élő igazlelkű családok és a krisztusközpontú egység.

A pontos idő otthon

Isten tervében a család szerepe az, „hogy boldogok lehessünk, hogy szeretetteljes légkört biztosíthasson a helyes tantételek megtanulásához, és hogy felkészítsen bennünket az örök életre”. Az otthoni vallásos gyakorlat gyönyörű hagyományainak gyermekeink szívébe kell vésődniük.

Nagybátyám, Vaughn Roberts Kimball jó tanuló, nagyreményű szerző és a BYU focicsapatának középhátvédje volt. 1941. december 8-án, a Pearl Harbort ért támadás másnapján lépett az amerikai haditengerészet kötelékébe. Miközben a New York állambeli Albanyban járt toborzó körúton, egy rövid cikket nyújtott be a Reader’s Digest hez. A magazin 200 dollárt fizetett neki, és „A pontos idő otthon” címmel az 1944. májusi számban jelentette meg az írást.

A Reader’s Digest számára benyújtott írás egy részlete következik, amelyben tengerészként jeleníti meg magát:

„A pontos idő otthon:

Egyik este a New York állambeli Albanyban megkérdeztem egy matrózt, mennyi az idő. Egy óriási órát húzott elő, majd azt felelte: »7:20«. Tudtam, hogy már rég elmúlt annyi. »Megállt az órád, nem?« – kérdeztem.

»Nem – mondta. – Még mindig a hegyvidéki időzónára van állítva. Dél-Utahba való vagyok ugyanis. Amikor a haditengerészethez csatlakoztam, apa ezt az órát adta nekem. Azt mondta, segít majd az otthoniakra emlékeznem.

Amikor az órám hajnali 5-öt mutat, tudom, hogy apa éppen kimegy megfejni a teheneket. És amikor este 7:30-at mutat, mindig tudom, hogy az egész család a szépen terített asztal körül ül, apa pedig köszönetet mond Istennek azért, ami előttük van, és arra kéri Őt, hogy vigyázzon rám… – mondta végül. – Elég könnyen megtudom, mennyi az idő ott, ahol éppen vagyok. De fontosabb tudnom azt, mennyi az idő Utahban.«”

Röviddel a cikk benyújtása után Vaughnt a csendes-óceáni hadszíntérre vezényelték. 1945. május 11-én, miközben a USS Bunker Hill anyahajón szolgált Okinawa közelében, a hajót két öngyilkos bombázó támadta meg. Majdnem 400 katona veszett oda, köztük Vaughn nagybátyám is.

Spencer W. Kimball elder őszinte részvétét nyilvánította Vaughn édesapjának, és kiemelte Vaughn érdemességét, valamint az Úr azon biztosítékát, mely szerint „azok, akik bennem halnak meg, nem ízlelik meg a halált, mert az édes lesz számukra”. Vaughn édesapja érzelmektől áthatva elmondta, hogy bár Vaughnt a tenger temette el, Isten keze elviszi őt mennyei otthonába.

Húsz évvel később Spencer W. Kimball elnök beszélt Vaughnról az egyik általános konferencián. Többek között ezt mondta: „Jól ismertem a családot. […] Buzgó imában együtt térdeltem [velük]. […] Az otthon kapott kiképzés örökkévaló áldásban részesítette ezt a nagy családot.” Kimball elnök felhívást intézett minden családhoz, hogy „boruljanak térdre…, és naponta kétszer imádkozzanak fiaikért és leányaikért”.

Kedves testvérek, ha hithűen tartunk családi imát, szentírás-tanulmányozást, családi estet, papsági áldásokat, valamint megtartjuk a sabbat napját, akkor gyermekeink tudni fogják, mennyi a pontos idő otthon. Felkészültek lesznek örökkévaló mennyei otthonukra, bármi érje is őket e bonyolult világban. Életbevágóan fontos, hogy gyermekeink tudják, hogy otthon biztonságban vannak és szeretik őket.

A férjek és feleségek egyenlő társak. Különböző, de egymást kiegészítő feladataik vannak. A feleség gyermekeket szülhet, áldást hozva az egész családra. A férj megkaphatja a papságot, áldást hozva az egész családra. A családi tanácsban azonban a férjek és a feleségek egyenlő társakként hozzák meg a legfontosabb döntéseket. Eldöntik, hogyan nevelik és fegyelmezik gyermekeiket, hogyan költik el a pénzüket, hol élnek és számos egyéb családi ügyet. E döntéseket közösen hozzák meg, miután az Úr útmutatásáért folyamodtak. A cél az örökkévaló család.

Krisztus világossága Isten összes gyermeke szívébe elülteti a család örökkévaló természetének magjait. Egyik kedvenc íróm – aki nem a mi hitünket vallja –, ezt így fogalmazta meg: „Az életben oly sok minden külsőség, …a család [azonban] valami valós, valami lényegi, valami örökkévaló; valami, ami felett őrködni kell, gondoskodni kell róla, és hűségesnek kell lenni hozzá.”

Az egyház segít, hogy egységes családként a Szabadítóra irányítsuk a figyelmünket

A család mellett az egyház szerepe is jelentős. „Az egyház gondoskodik az ahhoz szükséges szervezetről és eszközökről, hogy Isten minden gyermekének taníthassák Jézus Krisztus evangéliumát. Biztosítja azt a papsági felhatalmazást, amely által elvégezhetők a szabadulás és a felmagasztosulás szertartásai mindazok számára, akik érdemesek és hajlandók azokat elfogadni.”

A világban féktelen viszálykodás és gonoszság uralkodik, valamint igen nagy hangsúlyt kapnak az eltérő kultúrák és az egyenlőtlenség. Az egyházban – az idegen nyelvű egységeket leszámítva – az egyházközségeink és gyülekezeteink földrajzi alapon szerveződnek. Nem válunk szét társadalmi osztályok vagy rangok szerint. Örülünk annak, hogy minden faj és kultúra keveredik az igazlelkű gyülekezetben. Egyházközségbeli családunk fontos a fejlődésünk, a boldogságunk, és azon személyes erőfeszítésünk szempontjából, hogy krisztusibbá váljunk.

A kultúrák gyakran megosztják az embereket, és olykor az erőszak és a kirekesztés forrásai lehetnek. A Mormon könyvében a legkomorabb nyelvezetet a gonosz apák hagyományainak jellemzésére használják, melyek erőszakhoz, háborúhoz, ördögi tettekhez, gonoszsághoz, sőt népek és nemzetek pusztulásához is vezettek.

4 Nefinél nem is találhatnánk jobb helyet, ahonnan elindulhatunk azon egyházi kultúra jellemzésében, amely elengedhetetlen mindannyiunk számára. A 2. vers részben így hangzik: „az emberek mind, a nefiták és a lámániták is, szerte az egész vidéken megtértek az Úrhoz, és nem voltak közöttük viszálykodások és szóváltások, és az emberek mind igazságosan bántak egymással”. Majd a 16. versben azt olvassuk: „[B]izonyos, hogy nem lehetett volna náluk boldogabb nép mindazon emberek között, akiket Isten keze teremtett.” Az a tény, hogy nem volt viszálykodás, Isten szeretetének köszönhető, „mely az emberek szívében lakozott”. Erre a kultúrára törekszünk.

A mély kulturális értékek és hitelvek lényünk gyökereihez nyúlnak. Az áldozathozatal, a hála, a hit és az igazlelkűség hagyományát értékelni és őrizni kell. A családoknak örömöt kell lelniük a hitet építő hagyományokban, és védelmezniük kell azokat.

Minden kultúra egyik legfontosabb jellemzője a nyelv. A kaliforniai San Francisco körzetében, ahol korábban éltem, hét idegennyelvű egység is volt. A nyelvre vonatkozó tanunkat a Tan és a szövetségek 90. szakaszának 11. verse határozza meg: „Mert lészen azon a napon, hogy minden ember a saját nyelvén és a saját beszéde szerint hallja majd az evangélium teljességét”.

Amikor Isten gyermekei a saját anyanyelvükön imádkoznak Hozzá, akkor az szívük nyelve. Egyértelmű, hogy a szív nyelve minden nép számára becses.

Bátyám, Joseph, orvos, és hosszú éveken át praktizált a San Francisco-öböl körzetében. Egy idősebb szamoai egyháztag új betegként érkezett a rendelőjébe. Komoly, bénító fájdalmai voltak. Megállapították, hogy veseköve van, és megkapta a megfelelő kezelést. E hithű egyháztag elmondta, hogy eredetileg csak azért kereste fel az orvost, hogy megtudja, mi a baja, hogy aztán szamoai nyelven imádkozhasson Mennyei Atyjához a betegségével kapcsolatosan.

Fontos, hogy az egyháztagok szívük nyelvén értsék az evangéliumot, hogy az evangéliumi tantételekkel összhangban imádkozhassanak és cselekedhessenek.

Még a változatos nyelvek, valamint a gyönyörű, felemelő kulturális hagyományok mellett is fontos, hogy szívünk egységbe és szeretetbe legyen összefonva. Az Úr együttérzéssel jelentette ki: „…minden ember annyira becsülje testvérét, mint saját magát! [L]egyetek egyek; és ha nem vagytok egyek, akkor nem vagytok az enyéim.” Bár értékeljük a helyénvaló kulturális sokszínűséget, célunk az, hogy minden szempontból Jézus Krisztus evangéliumának kultúrájában, szokásaiban és hagyományaiban egyesüljünk.

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza még sohasem volt erősebb

Felismerjük, hogy néhány egyháztagnak lehetnek kérdései és aggodalmai, miközben igyekszik megerősíteni a hitét és a bizonyságát. Ügyelnünk kell arra, hogy ne kritizáljuk és ne ítéljük meg azokat, akiknek aggodalmaik vannak – akár nagyok, akár aprók. Ugyanakkor azoknak is, akiknek aggodalmaik vannak, meg kell tenniük minden tőlük telhetőt saját hitük és bizonyságuk építése érdekében. Türelmesen és alázatosan tanulmányozva, elmélkedve, imádkozva, az evangéliumi tantételek szerint élve, valamint a megfelelő vezetőkkel tanácskozva járnak a legjobb úton kérdéseik és aggodalmaik megoldása felé.

Néhányan azt bizonygatják, hogy többen hagyják el az egyházat napjainkban, és hogy több a kétség és a hitetlenség, mint korábban. Ez egyszerűen nem igaz. Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza még sohasem volt erősebb. Az egyházi feljegyzésekből nevük eltávolítását kérvényezők száma mindig is nagyon alacsony volt, az elmúlt években pedig lényegesen kevesebb, mint korábban. A növekedés pedig a mérhető területeken – mint például az érvényes templomi ajánlással rendelkező felruházott egyháztagok, a felnőtt teljestized-fizetők, valamint a misszionáriusi szolgálatot teljesítők száma – drámai mértékű. Megismétlem: az egyház még sohasem volt erősebb. De „emlékezzetek, a lelkek értéke nagy Isten szemében”. Mindenki felé kezet nyújtunk.

Ha a zord valóság, mellyel pillanatnyilag szembenéztek, sötétnek és súlyosnak, sőt szinte elviselhetetlennek tűnik is, emlékezzetek, hogy Gecsemáné lélekölő sötétjében, valamint a Kálvária felfoghatatlan kínjában és fájdalmában a Szabadító véghezvitte az engesztelést, amely felment bennünket ezen élet legszörnyűbb terhei alól. Értetek és értem tette. Azért tette, mert szeret bennünket, és mert engedelmeskedik az Atyának és szereti Őt. Megmenekülünk a haláltól – még a tenger mélységeiből is.

Oltalmunk ebben az életben és az örökkévalóság során is az egyéni és családi igazlelkűségben, az egyházi szertartásokban, valamint a Szabadító követésében rejlik. Ez a menedékünk a vihar elől. Ti pedig, akik egyedül érzitek magatokat, eltökélten állhattok az igazlelkűségben, tudván, hogy az engesztelés megvéd és megáld benneteket mindazt felülmúlva, amit csak el tudtok képzelni.

Emlékezzünk a Szabadítóra, tartsuk be a szövetségeinket, és kövessük Isten Fiát, ahogyan a zsenge napraforgó követi a napfényt! Ha az Ő világosságát és példáját követjük, az örömöt, boldogságot és békét hoz számunkra. Ahogyan a 27. zsoltár és egyik kedvenc himnuszunk is kijelenti: „Az Úr az én világosságom és üdvösségem.”

E húsvéti ünnepen a Szabadító egyik apostolaként ünnepélyes tanúságot teszek Jézus Krisztus feltámadásáról. Tudom, hogy Ő él. Ismerem az Ő hangját. Bizonyságot teszek az Ő isteni voltáról és az engesztelés valóságáról. Jézus Krisztus nevében, ámen.