Ezért elcsitították a félelmeiket

David A. Bednar elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából

A riadalmat és aggodalmat okozó világi félelemmel ellentétben az Istennek tetsző félelem a békesség, a bizonyosság és a bizalom forrása.

Élénken emlékszem egy kisfiúkori élményemre. Egy nap a barátaimmal játszottam éppen, amikor véletlenül betörtem egy közeli bolt kirakatát. A darabokra hulló üveg és a megszólaló riasztó dermesztő félelemmel töltötte el a szívemet és az elmémet. Akkor és ott rádöbbentem: életem egész hátralevő részét börtönben fogom tölteni. A szüleim végül aztán rávettek, hogy előjöjjek búvóhelyemről az ágy alól, és segítettek kárpótolni a bolt tulajdonosát. Ezzel szerencsésen megúsztam a börtönbüntetést.

A félelem viszont, amelyet ezen a napon éreztem, nyomasztó volt és valóságos. Saját betegségetek hallatán, egy családtagotokat fenyegető nehézség vagy veszély felfedeztével, illetve a világban zajló nyugtalanító eseményeket látva ti is biztosan megtapasztaltatok már ennél nagyobb rettenetet is. Ilyenkor a félelem nyomasztó érzete a közeledő veszélyből, a bizonytalanságból vagy a fájdalomból, illetve a váratlan, talán hirtelen, és valószínűleg negatív kimenetelű eseményekből fakad.

A mindennapi életünkben félelmet és aggodalmat szülhetnek az erőszakos bűncselekményekről, éhezésről, háborúkról, korrupcióról, terrorizmusról, hanyatló értékekről, járványokról és természeti csapásokról szóló vég nélküli beszámolók. Nem kétséges, hogy az Úr által megjövendölt időkben élünk: „És azon a napon… az egész föld mozgásban lesz, és az emberek szíve cserben hagyja őket” (T&Sz 45:26).

Ma azzal a céllal szólok hozzátok, hogy ismertessem, mi módon oszlatja el a félelmet az Úr Jézus Krisztus helyes ismerete és az Őbelé vetett hit. Buzgón imádkozom azért, hogy a Szentlélek mindannyiunkat megáldjon, midőn átgondoljuk ezt a fontos kérdést.

A halandóság félelmei

Miután az Éden kertjében Ádám és Éva vett a tiltott gyümölcsből, és meghallották Isten hangját, elrejtőztek. Szólítá az Úr Ádámot, és azt kérdezte tőle: „Hol vagy?” Ádám pedig válaszolt, mondván: „Szavadat hallván… megfélemlém” (1 Mózes 3:9–10). Figyeljük meg, hogy a bukás egyik első következménye Ádám és Éva számára a félelem megtapasztalása volt. Ez az erős érzelem halandó létünk egyik fontos alkotóeleme.

A Mormon könyve egyik története rávilágít, hogy az Úr ismeretének hatalma (lásd 2 Péter 1:2–8; Alma 23:5–6) képes eloszlatni a félelmet és békességet nyújtani még akkor is, amikor nagy csapással nézünk szembe.

Hélám földjén Alma népe megrémült a lámániták közeledő serege láttán.

„De Alma elment és megállt közöttük, és buzdította őket, hogy ne féljenek, hanem emlékezzenek az Úrra, Istenükre, és ő ki fogja szabadítani őket.

Ezért elcsitították a félelmeiket” (Móziás 23:27–28).

Figyeljétek meg, hogy nem Alma csitította el az emberek félelmeit! Alma azt a tanácsot adta a hívőknek, hogy emlékezzenek az Úrra és arra a szabadításra, mely csak Őtőle érkezhet (lásd 2 Nefi 2:8). A Szabadító óvó, éber törődésének tudata tette lehetővé az emberek számára saját félelmeik elcsitítását.

Az Úr helyes ismerete és az Őbelé vetett hit tesz minket képessé félelmeink elcsitítására, mert Jézus Krisztus a tartós békesség egyedüli forrása. Ő azt mondta: „Tanulj tőlem, és hallgass a szavaimra; járj Lelkem szelídségében, és békességed lesz énbennem!” (T&Sz 19:23).

A Mester azt is kifejtette, hogy „aki az igazlelkűség cselekedeteit teszi, elnyeri jutalmát, méghozzá békességet ebben a világban és örök életet az eljövendő világban” (T&Sz 59:23).

Ha bízunk Krisztusban és készen állunk az Ő érdemeire, irgalmára és kegyelmére támaszkodni, akkor engesztelése által reményünk lehet a feltámadásban és az örök életben (lásd Moróni 7:41). Az ilyesfajta hit és reménység a tiszta lelkiismeret mindannyiunk által áhított édes békességét hívja meg az életünkbe. Az engesztelés hatalma lehetővé teszi a bűnbánatot, és lecsillapítja a bűn okozta kétségbeesést. Megerősít minket, hogy oly módon lássuk és tegyük meg a jót, illetve váljunk jóvá, amelyet korlátozott halandó képességeinkkel soha nem ismernénk fel és nem érhetnénk el. Az odaadó tanítványi mivolt egyik legnagyobb áldása bizony „Istennek [az a] békessége, mely minden értelmet felül halad” (Filippibeliek 4:7).

A Krisztustól kapott békesség lehetővé teszi számunkra azt, hogy a halandóságot az örökkévalóság becses szemszögéből szemléljük, és olyan lelki nyugalmat ad (lásd Kolossébeliek 1:23), mely segít folyamatosan mennyei úti célunkra összpontosítani. Abban az áldásban lehet tehát részünk, hogy csillapodnak a félelmeink, mert az Ő tana minden szempontból célt és irányt ad az életünknek. Szertartásai és szövetségei jóban-rosszban megerősítenek minket és vigaszt adnak nekünk, papsági felhatalmazása pedig biztosít minket arról, hogy a legfontosabb dolgok az időben és az örökkévalóságban is fennmaradhatnak.

De vajon el tudjuk csitítani azokat a félelmeket, amelyek oly könnyen és oly gyakran zaklatnak minket a mai világban? Erre a kérdésre egyértelmű igen a válasz. Három tantétel játszik központi szerepet abban, hogy elnyerjük ezt az áldást az életünkben: (1) tekintsünk Krisztusra, (2) építsünk Krisztus alapjára, és (3) Krisztusba vetett hittel törekedjünk előre.

Tekintsünk Krisztusra!

Alma tanácsa, amelyet fiának, Hélamánnak adott, ránk is ugyanúgy vonatkozik: „figyelj, hogy Istenre tekints és élj” (Alma 37:47). Mindig, mindenhol a Szabadítóra kell tekintenünk, és szilárdan Őreá kell összpontosítanunk.

Idézzétek fel, amikor az Úr apostolai egy hajóban hánykolódtak a tengeren. Jézus a vízen járva odament hozzájuk, de mivel nem ismerték fel, félelmükben felkiáltottak.

„Jézus azonnal szóla hozzájuk, mondván: Bízzatok; én vagyok, ne féljetek!

Péter pedig felelvén néki, monda: Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy Hozzád mehessek a vizeken.

Ő pedig monda: Jövel!” (Máté 14:27–29).

Péter ekkor a vízen járva elindult Jézushoz.

Amikor azonban látta a nagy szelet, megrémült; elkezdett elmerülni, és így kiáltott: „Uram, tarts meg engem!

Jézus pedig azonnal kinyújtván kezét, megragadá őt, és monda néki: Kicsinyhitű, miért kételkedél?” (Máté 14:30–31).

Elképzelem, amint Péter buzgón és rögtön reagál a Szabadító hívására. Jézuson tartva a szemét kilép a hajóból és csodálatos módon a vízen jár. Csak akkor kezd el félni és süllyedni, amikor tekintetét eltereli a szél és a hullámok.

Részünk lehet félelmeink legyőzésének és hitünk megerősítésének áldásában, ha követjük az Úr utasítását: „Minden gondolatban reám tekintsetek; ne kételkedjetek, ne féljetek!” (T&Sz 6:36).

Építsünk Krisztus alapjára!

Hélamán erre buzdította fiait, Nefit és Lehit: „…emlékezzetek, emlékezzetek rá, hogy Megváltónk sziklájára, aki Krisztus, Isten Fia, arra kell építenetek az alapotokat; hogy amikor az ördög elküldi erős szeleit, igen, nyilait a forgószélben, igen, amikor minden jégesője és hatalmas zivatara benneteket ver majd, akkor nem lesz hatalma felettetek, hogy lehurcoljon a nyomorúság és a végtelen jaj szakadékába, mert a szikla melyre építettetek – mely biztos alap – egy olyan alap, melyről nem bukhat le az ember, ha arra épít” (Hélamán 5:12).

A szertartások és a szövetségek azok az építőkövek, amelyeket felhasználva Krisztus és az Ő engesztelése alapjára tudjuk építeni az életünket. Biztonságosan a Szabadítóhoz köt minket az, ha arra érdemesen szertartásokban részesülünk és szövetségekre lépünk, hűségesen észben tartjuk és tiszteljük ezeket a szent kötelezettségeket, és minden tőlünk telhetőt megtéve a magunkra vett kötelezettségek szerint élünk. Ez a kötelék életünk minden szakaszában a lelki erő és a stabilitás forrása.

Részünk lehet abban az áldásban, hogy lecsillapodnak a félelmeink, ha szertartásaink és szövetségeink által szilárdan a Szabadító biztos alapjára helyezzük a vágyainkat és a tetteinket.

Krisztusba vetett hittel törekedjünk előre!

Nefi azt mondta: „Krisztusba vetett állhatatossággal kell tehát törekednetek előre, tökéletesen ragyogó reménységgel, és Isten és minden ember szeretetével. Ha tehát előre törekedtek, Krisztus szaván lakmározva, és mindvégig kitartotok, íme, ezt mondja az Atya: Örök életetek lesz” (2 Nefi 31:20).

Az ezekben a versekben leírt fegyelmezett kitartás a lelki tudásnak és látásmódnak, az állhatatosságnak, a türelemnek, valamint Isten kegyelmének az eredménye. Ha hitet gyakorlunk Jézus Krisztus szent nevében, szelíden alávetve magunkat életünkben az Ő akaratának és időzítésének, és alázatosan minden dologban elismerjük az Ő kezét, az Isten királyságának békés dolgait eredményezi, amelyek örömet és örök életet hoznak (lásd T&Sz 42:61). Nehézségekkel és a jövő bizonytalanságával szembenézve is vidáman ki tudunk tartani, és „nyugodalmas életet [tudunk élni], teljes istenfélelemmel és tisztességgel” (1 Timótheus 2:2).

Részünk lehet félelmeink lecsillapodásának áldásában, amikor részesülünk az abból fakadó erőben, hogy megismerjük és betartjuk az evangéliumi tantételeket, valamint eltökélten törekszünk előre a szövetség ösvényén.

Az Úr félelme

Az általunk gyakran megtapasztalt félelemtől különbözik, ám kapcsolódik hozzá az, amit a szentírások „Istennek tetsző” félelemnek (Zsidók 12:28), avagy „az Úr félelm[ének]” (Jób 28:28; Példabeszédek 16:6; Ésaiás 11:2–3) neveznek. A riadalmat és aggodalmat okozó világi félelemmel ellentétben az Isten szerinti félelem a békesség, a bizonyosság és a bizalom forrása.

Mégis hogyan lehet építő és lelkileg hasznos bármi, ami a félelemhez kapcsolódik?

Az igazlelkű félelem, melyet most megpróbálok körülírni, magában foglalja az Úr Jézus Krisztus iránti nagyrabecsülés, tisztelet és áhítat mélyenszántó érzéseit (lásd Zsoltárok 33:8; 96:4), a parancsolatai iránti engedelmességet (lásd 5 Mózes 5:29; 8:6; 10:12; 13:4; Zsoltárok 112:1), valamint a keze által kimért igazságra és a végső ítéletre való várakozást. Az Isten szerinti félelem tehát az Úr Jézus Krisztus isteni természetének és küldetésének helyes értelmezéséből ered – abból, hogy hajlandóak vagyunk az Ő akaratának alávetni az akaratunkat, és tudjuk, hogy minden férfi és nő felelősséggel tartozik majd saját bűneiért az ítélet napján (lásd T&Sz 101:78; Hittételek 1:2).

A szentírások világossá teszik, hogy az Isten szerinti félelem „feje a bölcsességnek” (Példabeszédek 1:7), „a bölcsességnek tudománya” (Példabeszédek 15:33), melyben „erős a bizodalom” (Példabeszédek 14:26), és ez „az életnek kútfeje” (Példabeszédek 14:27).

Figyeljétek meg, hogy az Isten szerint való félelem elválaszthatatlanul kapcsolódik ahhoz, hogy megértjük a végső ítéletet és a személyes felelősségünket a vágyainkért, a gondolatainkért, a szavainkért és a tetteinkért (lásd Móziás 4:30). Az Úr félelme nem kelletlen vonakodás attól, hogy ítéletre járuljunk Őelé. Szerintem egyáltalán nem fogunk félni Tőle. Inkább annak kilátásáról van szó, hogy az Ő színe előtt úgy nézünk majd szembe a minket illető dolgokkal, ahogy azok valójában vannak, és minden magyarázkodásunknak, minden színlelésünknek és minden önámításunknak „tökéletesen tudatában leszünk” (2 Nefi 9:14; lásd még Alma 11:43). Végül nem marad több kifogásunk.

Mindenki, aki valaha is élt, él vagy élni fog a földön, Isten törvényszéke elé vitetik, hogy ott álljon és cselekedetei szerint megítéltessen, hogy azok vajon jók vagy gonoszak voltak-e (lásd Móziás 16:10). Ha igazlelkűségre vágytunk és cselekedeteink jók voltak, akkor a törvényszék örömet adó lesz (lásd Jákób 6:13; Énós 1:27; Moróni 10:34), és az utolsó napon „igazlelkűséget kap[unk] majd jutalmul” (Alma 41:6).

Ha viszont gonoszságra vágytunk és a cselekedeteink gonoszak voltak, akkor a törvényszék rettegést kelt majd bennünk. „[N]em merünk majd felnézni az Istenünkre; és igencsak örülnénk, ha megparancsolhatnánk a szikláknak és a hegyeknek, hogy omoljanak ránk és rejtsenek el az ő színe elől” (Alma 12:14), és az utolsó napon „baj lesz a jutalm[unk]” (Alma 41:5).

A Prédikátor könyve így foglalja ezt össze:

„az Istent féljed, és az ő parancsolatit megtartsad; mert ez az embernek fődolga!

Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az” (Prédikátor 12:15–16).

Szeretett fivéreim és nőtestvéreim, az Isten szerinti félelem eloszlatja a halandóság félelmeit. Még azt a bennünket kísértő aggodalmat is lecsendesíti, hogy soha nem lehetünk elég jók lelkileg és soha nem felelhetünk meg az Úr követelményeinek és elvárásainak. Az igaz, hogy csupán saját képességeinkre és teljesítményünkre támaszkodva nem lehetünk elég jók és nem tudunk megfelelni. A tetteink és a vágyaink önmagukban nem szabadítanak meg és nem is szabadíthatnak meg minket. „[M]indaz után, amit meg tudunk tenni” (2 Nefi 25:23), csakis a Szabadító végtelen és örök engesztelő áldozatán keresztül rendelkezésre álló irgalom és kegyelem által válhatunk éppé (lásd Alma 34:10, 14). Biztosan „hisszük, hogy Krisztus Engesztelése által az egész emberiség megszabadulhat, ha engedelmeskednek az Evangélium törvényeinek és szertartásainak” (Hittételek 1:3).

Az Isten szerinti félelem azt jelenti, hogy szeretjük Őt és bízunk Benne. Minél maradéktalanabbul féljük Istent, annál tökéletesebben szeretjük Őt. A „tökéletes szeretet [pedig] minden félelmet elűz” (Moróni 8:16). Megígérem, hogy az Isten szerinti félelem fényes világossága el fogja űzni a halandó félelmek sötét árnyait (lásd T&Sz 50:25), ha mi a Szabadítóra tekintünk, alapunkként Őreá építünk, és odaadó elkötelezettséggel törekszünk előre az Ő szövetséges ösvényén.

Bizonyság és ígéret

Szeretem és tisztelem az Urat. Az Ő hatalma és békessége valóságos. Ő a mi Megváltónk, és én tanúságot teszek arról, hogy él. És Őmiatta nem kell sem nyugtalankodnia, sem félnie a mi szívünknek (lásd János 14:27), és részünk lesz annak áldásában, hogy lecsillapodnak a félelmeink. Erről teszek bizonyságot az Úr Jézus Krisztus szent nevében, ámen.