Általános konferencia
Egy belső tűz titkos lángja
2024. áprilisi általános konferencia


13:28

Egy belső tűz titkos lángja

Isten hallja minden imánkat és mindegyiket megválaszolja az általa kijelölt, tökéletesítésünkre szolgáló ösvény szerint.

Fivérek és nővérek! 2022 októbere óta – amikor legutóbb álltam ennél a szószéknél – megtanultam egy fájdalmas leckét. A lecke a következő: Ha nem elfogadható a beszéd, amelyet elmondtatok, kitiltanak titeket a következő néhány konferenciáról. Ahogy látjátok, az első beszélők között vagyok ezen az ülésen. Azt azonban nem látjátok, hogy egy igen könnyen nyíló csapóajtó van alattam. Ha ez a beszéd nem jól sikerül, nem látlak majd titeket egy pár konferencia erejéig.

E gyönyörű kórus által előadott gyönyörű himnusz lelkületében, tényleg tanultam néhány dolgot az utóbbi időben, amit az Úr segítségével szeretnék megosztani ma veletek. Ennek okán ez egy nagyon személyes beszéd lesz.

A legszemélyesebb és legfájdalmasabb e közelmúltbeli tapasztalatok közül szeretett feleségem, Pat halála volt. Ő volt a legnagyszerűbb asszony, akit valaha ismertem – tökéletes feleség és anya, nem is beszélve arról, mennyire tiszta, ékesszóló és lelki volt. Mondott egyszer egy beszédet Teremtésetek mértékének a betöltése címmel. Úgy tűnik nekem, hogy ő mindenki várakozásait felülmúlóan sikeres módon töltötte be az ő teremtésének a mértékét. Teljes mértékben Isten leánya, példamutató krisztusi nő volt. Én vagyok a legszerencsésebb férfi, hogy vele tölthettem életem 60 évét. Ha pedig érdemesnek bizonyulok rá, akkor a pecsételésünk azt jelenti, hogy vele tölthetem az örökkévalóságot.

Egy másik élményem 48 órával azután kezdődött, hogy eltemettük a feleségemet. Ekkor egy sürgős egészségügyi vészhelyzet miatt kórházba szállítottak. A következő hathetes kórházi tartózkodásból az első négyben hol az intenzíven voltam, hol nem; hol eszméletemnél voltam, hol nem.

Azt is mondhatnám, hogy a kórház falai között eltöltött időm ezen első szakaszára szinte egyáltalán nem emlékszem. Emlékszem azonban egy utazásra a kórházon kívülre, valahova, ami az örökkévalóság peremének tűnt. Itt nem beszélhetek teljes egészében erről az élményről, de azt elmondhatom, hogy a kapott dolgoknak része volt egy intés, hogy sürgetőbben, szenteltebb módon, még inkább a Szabadítóra összpontosítva, az Ő szavába vetett több hittel térjek vissza a szolgálattételemhez.

Nem tudtam nem azt érezni, hogy annak a kinyilatkoztatásnak a személyes változatát nyertem el, amelyet közel 200 éve kaptak a Tizenkettek:

„Tegyél bizonyságot nevemről, …és küldd el szavamat a föld széleiig. […]

Figyelmeztető hangod reggelről reggelre és nap nap után hangozzon el; és amikor eljön az éj, beszéded ne engedje elszunnyadni a föld lakóit. […]

Kelj fel, …vedd fel a keresztedet, és kövess engem”.

Szeretett nővéreim és fivéreim! Ezen élményem óta igyekeztem buzgóbban, nagyobb elszántsággal felvenni a keresztemet, megtalálni, hol emelhetem fel a bátorítás és figyelmeztetés apostoli hangját reggel, napközben és az éjszakába nyúlóan.

Ez elvezet engem a harmadik igazsághoz a veszteség, a betegség és a szenvedés e hónapjaiból. Ez egy megújult tanúság és végtelen hála ezen egyház eltökélt imáiért – a ti imáitokért – amelyeknek haszonélvezője voltam. Végtelenül hálás vagyok azon ezrek fohászaiért, akik – mint a példázat könyörgő özvegye – újra és újra a menny közbenjárásáért imádkoztak értem. Részesültem papsági áldásokban; és láttam, ahogy a középiskolai osztálytársaim böjtölnek értem, ahogy több egyházközség is. A nevem pedig gyakorlatilag az egyház összes templomában szerepelt az imalistán.

Mélységes hálámban mindezért csatlakozom G. K. Chestertonhoz, aki ezt írta: „A köszönet a gondolat legnemesebb formája; a hála pedig csodálat által megkétszerezett boldogság.” „Csodálat által megkétszerezett boldogság[gal]” mondok köszönetet mindannyiótoknak, és Atyámnak a mennyben, aki meghallotta az imáitokat és megáldotta az életemet.

Fivérek és nővérek! Tanúsítom, hogy Isten hallja minden imánkat és mindegyiket megválaszolja az általa kijelölt, tökéletesítésünkre szolgáló ösvény szerint. Tudom, hogy közel ugyanabban az időben, amikor oly sokan imádkoztak a felépülésemért, ugyanannyian imádkoztak – köztük én is – a feleségem felépüléséért. Tanúsítom, hogy mindkét ima meghallgattatott és megválaszoltatott egy isteni módon együttérző Mennyei Atya által, még akkor is, ha a Patért elmondott imák nem a kérésem szerint kerültek megválaszolásra. Csupán Isten tudja az okait annak, miért kapunk más választ az imáinkra, mint reméljük – de megígérem nektek, hogy meghallgattatnak és megválaszoltatnak az Ő rendíthetetlen szeretete és kozmikus időszámítása szerint.

Ha „nem helytelenül kér[ünk]”, nincsenek korlátai annak, mikor, hol és miről imádkozhatunk. A kinyilatkoztatások szerint mindig imádkoznunk kell. Imádkoznunk kell – ahogy Amulek mondta – azokért, „akik körülöt[tünk] vannak”, hittel abban, hogy „igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése”. Az imáink legyenek hangosak, amikor azok elmondásához eléggé el tudunk vonulni. Ha ez nem megvalósítható, csendes szavakként vigyük őket magunkkal a szívünkben. Arról énekelünk, hogy az imák „egy belső tűz titkos lángja[i]”, amelyeket – a Szabadító tanítása szerint – mindig az Örökkévaló Atyának kell ajánlanunk az Ő Egyszülött Fia nevében.

Szeretett barátaim! Az imáink a legédesebb óráink, a leghőbb vágyunk, a hódolatunk legalapvetőbb és legtisztább formája. Imádkozzunk egyénileg, a családunkkal és mindenféle méretű egyházközösségben. Az imát alkalmazzuk pajzsként a kísértés ellen, és ha valaha is úgy érezzük, nem akarunk imádkozni, biztosak lehetünk abban, hogy ez a habozás nem Istentől jön, aki mindenkor és bármikor kész és vágyik arra, hogy beszélgessen a gyermekeivel. Igen, bizonyos erőfeszítések arra, hogy távol tartsanak az imádkozástól, közvetlenül az ellenségtől jönnek. Amikor nem tudjuk, hogyan vagy pontosan miért imádkozzunk, kezdjünk bele, és folytassuk addig, amíg a Szent Lélek el nem vezet minket ahhoz az imához, amelyet mondanunk kellene. Lehet, hogy ezt a hozzáállást kell alkalmaznunk, amikor az ellenségeinkért és azokért imádkozunk, akik háborgatnak minket.

Végül pedig tekinthetünk a Szabadítóra példaképként, aki igencsak gyakran imádkozott. Mindig is érdekesnek tartottam, hogy Jézus egyáltalán szükségét érezte az imádkozásnak. Hát nem volt tökéletes? Miről kellett imádkoznia? Nos, felismertem, hogy – velünk együtt – Ő is keresni akarta az Atya arcát, hinni akart az igéjében, és bízni kegyelmében. Mégis újra és újra visszavonult, hogy egyedül lehessen mielőtt a mennyek felé szegezte volna imáit. Volt, amikor néhány társával együtt imádkozott. Később akkora sokaságok nevében fordult a mennyek felé, amelyek betöltöttek egy domboldalt. Néha a ruhája, máskor az arca vált ragyogóvá az imában. Néha állva imádkozott, máskor letérdelt, és legalább egyszer arcra borult imában.

Lukács úgy írja le Jézus aláereszkedését a vezeklésben, mint ami megkövetelte Tőle, hogy „buzgóságosabban imádkoz[z]ék”. Hogyan imádkozik még buzgóbban az, aki tökéletes volt? Feltételezzük, hogy minden imája buzgó volt, mégis, az Ő engesztelő áldozatának a beteljesítése során, valamint abban a fájdalmában, amely együtt járt ennek az egyetemes érvényességével, úgy érezte, hogy még nagyobb könyörgéssel kell imádkoznia, miközben felajánlásának a terhe nyomán végül minden pórusából vérezni kezdett.

Krisztus halál feletti győzelmének az ismeretében és annak a Tőle nemrég kapott ajándéknak a birtokában, hogy még a halandóságban tölthetek néhány hetet vagy hónapot, ünnepélyes tanúságot teszek az örök élet valóságáról és annak szükségességéről, hogy komolyan készüljünk rá.

Tanúságomat teszem, hogy amikor Krisztus eljön, fel kell ismernie minket – nem névleges tagokként egy megkopott keresztelési feljegyzésről, hanem mint elkötelezett, hithű, szövetségeiket megtartó tanítványokat. Ez egy mindannyiunk számára sürgető felismerés, nehogy valaha lesújtó megbánással e szavakat halljuk majd: „sohasem ismertelek titeket” vagy Joseph Smith fordításában: „sohasem ismerte[te]k engem”.

Szerencsére kaptunk segítséget ehhez a feladathoz – nagyon sok segítséget. Hinnünk kell angyalokban és csodákban és a szent papság ígéreteiben. Hinnünk kell a Szentlélek ajándékában, a jó családok és barátok hatásában, és Krisztus tiszta szeretetének a hatalmában. Hinnünk kell a kinyilatkoztatásban, a prófétákban, látnokokban és kinyilatkoztatókban, valamint Russell M. Nelson elnökben. Hinnünk kell, hogy az ima, a könyörgés és a személyes érdemesség által valóban fel tudunk emelkedni „Sion hegyéhez…, az élő Isten városába, a mennyei helyre, mindenek legszentebbikébe”.

Fivérek és nővérek! Amikor megbánjuk a bűneinket és bátran a „kegyelem királyi székéhez” járulunk, Őeléje helyezve ott felajánlásainkat és őszinte könyörgésünket, akkor Mennyei Atyánk jóságos kezénél, és az Ő engedelmes, tökéletesen tiszta Fiánál kegyelemre és könyörületre és megbocsátásra lelünk majd. Akkor Jóbhoz és az ötvös tüzét megjárt hithűekhez csatlakozva mi is túl csodálatosnak látjuk majd a világot ahhoz, hogy felfoghassuk. Jézus Krisztus nevében, ámen.