Inkább jelezz, mintsem eless!
Tanúsítom, hogy ha Isten szólítjuk, nem fogunk elbukni.
Ma szeretném azzal kezdeni, hogy bizonyságot teszek a szívemben lévő teljes bizonyosságról, miszerint Isten hallja az imáinkat és személyre szabott módon megválaszolja azokat.
A bizonytalansággal, fájdalommal, csalódással és gyötrelemmel teli világban hajlamosak vagyunk inkább a saját képességeinkre és preferenciáinkra támaszkodni, valamint a világban meglévő ismeretekre és biztonságra. Emiatt aztán talán a háttérbe szorítjuk a segítség és támasz valódi forrását, amely képes szembeszállni e halandó élet kihívásaival.
Emlékszem, egyszer egy betegség miatt kórházba kerültem, és nehezemre esett az alvás. Amikor a lámpát lekapcsolva elsötétedett a szoba, felderengett egy világító felirat a mennyezeten, e szavakkal: „Inkább jelezz, mintsem eless!” Meglepetésemre, másnap a szoba több pontján is észrevettem ezt a feliratot.
Miért volt olyan fontos ez az üzenet? Amikor rákérdeztem a nővérnél, így felelt: „Azért, hogy megelőzzük, hogy a már meglévő fájdalma mellé még továbbit szerezzen.”
Ez az élet a természetéből adódóan fájdalmas élményeket is tartogat. Ezek némelyike a fizikai testünkkel veleszületett, mások a gyengeségeink vagy megpróbáltatásaink miatt érnek minket. Némelyik amiatt, ahogy mások az önrendelkezésüket használják, megint mások pedig amiatt, ahogy mi használjuk az önrendelkezésünket.
Van-e erőteljesebb ígéret annál, amelyet maga a Szabadító tett, amikor így szólt: „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek” – vagyis jelezzetek –, „és megnyittatik néktek”?
Az ima az a kommunikációs eszköz Mennyei Atyánkkal, amely révén inkább jelzünk, mintsem elessünk. Vannak azonban olyan körülmények, amelyekben talán úgy gondoljuk, hogy jelzésünk süket fülekre talál, mivel nem kapunk azonnali választ vagy a kapott válasz nem felel meg az elvárásainknak.
Ez olykor szorongáshoz, szomorúsághoz vagy csalódottsághoz vezet. Emlékezzünk azonban arra, ahogy Nefi kifejezte hitét az Úrban, amikor ezt mondta: „[H]ogyan van az, hogy nem tud oktatni engem, hogy hajót építsek?” Most pedig én kérdezlek benneteket: Hogyan van az, hogy az Úr ne tudna oktatni titeket, hogy ne essetek el?
Az Isten válaszaiba vetett bizalom magában foglalja annak az elfogadását, hogy az Ő útjai nem a mi útjaink, valamint hogy „minden dolognak a maga idejében kell bekövetkeznie”.
Annak a biztos tudásnak, mely szerint egy szerető és irgalmas Mennyei Atya gyermekei vagyunk, arra kell indítania minket, hogy odaadó imában „jelezzünk”, mindig imádkozva és nem bátortalanodva el, hogy cselekedetünk lelkünk jóllétét szolgálhassa. Képzeljük csak el Mennyei Atya érzéseit minden egyes ima alkalmával, amikor Fia, Jézus Krisztus nevében fohászkodunk Őhozzá! Mily hatalom és gyengédség, úgy hiszem, mutatkozik meg, amikor így teszünk!
A szentírások tele vannak olyan emberek példáival, akik „jeleztek” Istennek, hogy ne essenek el. Hélamán és a serege a viszontagságaikkal szembenézve Istent szólították, imában öntve ki a szívüket. Bizonyosságot, békességet, hitet és reményt kaptak, bátorságra és eltökéltségre leltek, mígnem elérték a céljukat.
Képzeljük csak el, milyen „jelzést” adva fohászkodhatott Istenhez Mózes, amikor a Vörös-tenger és a támadásra kész egyiptomiak között találta magát, vagy Ábrahám, amikor engedelmeskedni készült a fia, Izsák feláldozására szólító parancsnak.
Bizonyos vagyok abban, hogy mindegyikőtöknek volt és lesz is olyan élménye, amikor a jelzésetek fogja megakadályozni az elbukásotokat.
Harminc évvel ezelőtt, amikor feleségemmel a polgári és a templomi házasságkötésünkre készültünk, értesítést kaptunk, hogy egy sztrájk miatt nem tartanak polgári házasságkötéseket. Mindezt három nappal a tervezett szertartás előtt. Miután több helyen is eredménytelenül próbálkoztunk, kezdtünk elcsüggedni és kétségbe vonni, hogy sikerülhet a tervek szerint összeházasodnunk.
Menyasszonyommal „jeleztünk”, imában kiöntve a szívünket Istennek. Végül aztán valaki megemlített nekünk egy hivatalt egy olyan városkában a nagyváros környékén, ahol egy ismerőse volt a polgármester. Habozás nélkül felkerestük, és megkérdeztük, össze tudna-e adni minket. Nagy örömünkre igennel felelt. Titkárnője kihangsúlyozta, hogy engedélyt kell szereznünk abban a városban, és minden dokumentumot be kell nyújtanunk másnap délig.
Másnap elmentünk a kisvárosba, és bementünk a rendőrkapitányságra, hogy kikérjük a szükséges dokumentumot. Meglepetésünkre közölték velünk, hogy nem adják ki, mivel sok fiatal pár szökött el a családjától, hogy titokban házasságot kössön náluk; a mi esetünkben ez természetesen nem így volt. Ismét erőt vett rajtunk a félelem és a szomorúság.
Emlékszem, ahogy magamban Istenhez fohászkodtam, hogy ne bukjunk el. Elmémben világos benyomást kaptam, amely ezt ismételgette: templomi ajánlás, templomi ajánlás. Azonnal előkaptam a templomi ajánlásomat, és átnyújtottam a hivatalnoknak, menyasszonyom nagy megrökönyödésére.
Hatalmas meglepetésünkre a hivatalnok így reagált: „Miért nem mondták, hogy Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagjai? Jól ismerem az egyházukat.” Rögtön el is kezdte előkészíteni a dokumentumot. Még inkább meglepődtünk, amikor aztán egy szó nélkül kiment a kapitányságról.
Eltelt ötven perc, és még mindig nem tért vissza. Már 11:55 volt, nekünk pedig délig be kellett adni a papírokat. Hirtelen aztán felbukkant egy gyönyörű kiskutyával. Azt mondta, nászajándék, majd átnyújtotta a dokumentummal együtt.
Rohantunk a polgármesteri hivatalba a papírunkkal és az új kutyánkkal. Aztán láttuk, hogy egy hivatali jármű közelít felénk. Odaálltam elé. A jármű megállt, és megpillantottuk benne a titkárnőt. Ránk nézett, és ezt mondta: „Sajnálom, mondtam, hogy délig. Most más elintéznivalóm van.”
Csendben megalázkodtam, teljes szívemmel Mennyei Atyámat szólítva, ismét segítséget kérve, hogy ne bukjunk el. Aztán megtörtént a csoda. A titkárnő felkiáltott: „Milyen szép kiskutya! Hol szerezhetnék ilyet a kisfiamnak?”
„Tessék, az öné!” – vágtuk rá kórusban.
A titkárnő meglepetten nézett ránk, aztán így szólt: „Rendben. Menjünk be, és intézzük el az ügyüket.”
Két napra rá Carollal polgári házasságot kötöttünk a tervek szerint, majd egymáshoz pecsételtek minket a Perui Lima templomban.
Természetesen emlékeznünk kell, hogy Isten szólítása hit és cselekvés kérdése – hité, hogy felismerjük: van egy Mennyei Atyánk, aki megválaszolja az imáinkat az Ő végtelen bölcsessége szerint, majd pedig a cselekvésé a kérésünkkel összhangban. Az ima – a jelzés – a reményünkről tanúskodhat. Az ima utáni cselekvés viszont már annak a jele, hogy valós a hitünk – olyan hit, amely próbára tétetik a fájdalom, a félelem vagy a csalódás pillanataiban.
Átgondolásra javaslom a következőket:
-
Mindig az Úrra tekintsetek elsődleges segítségként!
-
Inkább jelezzetek, mintsem elessetek! Őszinte imában forduljatok Istenhez.
-
Az ima után tegyetek meg minden tőletek telhetőt az imában kért áldások elnyeréséért.
-
Alázkodjatok meg, hogy elfogadjátok a választ az Ő idejében és módján.
-
Ne álljatok meg! Haladjatok előre a szövetség ösvényén, míg a válaszra vártok.
Talán van most valaki, aki a körülmények miatt úgy érzi, el fog esni, és szeretne „jelezni”, mint Joseph Smith, amikor így fohászkodott: „Ó, Isten, hol vagy? […] Meddig tartod vissza a kezed…?”
Még ilyen körülmények közepette is imádkozzatok „lelki lendülettel”, amint azt Russell M. Nelson elnök tanította, mert imáitok mindig meghallgatásra kerülnek!
Emlékezzetek erre a himnuszra:
„Mikor ma reggel felkeltél,
Mondtál-e imát?
Szabadítónk szent nevében
Kérted szerető áldását
Oltalmul reád?
Ima közben érezhetjük, amint átölel minket Mennyei Atyánk, aki elküldte Egyszülött Fiát, hogy enyhítsen a terheinken, mert ha Istent szólítjuk, tanúsíthatom, hogy nem fogunk elbukni. Jézus Krisztus nevében, ámen.