Legyetek egyek Krisztussal
Egyesít bennünket a Jézus Krisztus és az Ő engesztelése iránti szeretetünk és hitünk. A valódi egybetartozás lényege az, hogy egyek legyünk Krisztussal.
Egészen fiatal korom óta mély benyomásaim voltak Jézus Krisztus engesztelésével kapcsolatosan, de a Szabadító engesztelésének a valósága 25 éves koromban érintett meg igazán. Épp csak elvégeztem a Stanford jogi karát és a kaliforniai ügyvédi vizsgára tanultam. Édesanyám felhívott és elmondta, hogy a nagyapám, Crozier Kimball, aki Utah-ban élt, haldoklik. Azt mondta, ha látni szeretném, akkor jobb lesz, ha hazamegyek. Nagyapám 86 éves volt és nagybeteg. A látogatásom csodálatos volt. Rendkívül örült, hogy láthat és megoszthatja velem a bizonyságát.
Amikor Crozier még csak hároméves volt, édesapja, David Patten Kimball, 44 évesen meghalt. Crozier azt remélte, hogy édesapja, valamint nagyapja, Heber C. Kimball, helyeslik majd azt, ahogyan élt, és úgy érzik, hogy hű maradt az örökségéhez.
Nagyapám elsődleges tanácsa számomra az volt, hogy kerüljem a jogosultság vagy kiváltságosság bármiféle érzését e hithű ősök okán. Azt mondta, hogy a figyelmem irányuljon a Szabadítóra és a Szabadító engesztelésére. Elmondta, hogy mindannyian egy szerető Mennyei Atya gyermekei vagyunk. Függetlenül attól, hogy kik a földi őseink, mindegyikünk a Szabadító előtt fog majd számot adni arról, hogy mennyire tartottuk be a parancsolatait.
Nagyapa a Szabadítót a kapu őrzőjeként említette, ami utalás a 2 Nefi 9:41-re. Azt mondta, hogy reméli, kellően megbánta a bűneit ahhoz, hogy jogosulttá váljon a Szabadító kegyelmére.
Ez mélyen megérintett. Tudtam róla, hogy igazlelkű ember. Pátriárka volt és több missziót is szolgált. Megtanította nekem, hogy senki nem térhet vissza Istenhez kizárólag a jó cselekedetei alapján anélkül, hogy a Szabadító engesztelésére támaszkodna. Máig emlékszem arra a hatalmas szeretetre és megbecsülésre, amellyel Nagyapa viseltetett a Szabadító és az Ő engesztelése iránt.
2019-ben egy jeruzsálemi megbízatásom során meglátogattam egy „felső szobát”, amely talán közel esik ahhoz a helyhez, ahol a Szabadító a keresztre feszítése előtt megmosta az apostolai lábát. Ez lelkileg megérintett, és eszembe jutott, ahogy megparancsolta az apostolainak, hogy szeressék egymást.
Felidéztem a Szabadító értünk mondott, esdeklő közbenjáró imáját. Erre az imára halandó élete szó szerinti utolsó óráiban került sor, amint az fel lett jegyezve János evangéliumában.
Ez az ima Krisztus követőire irányult, mindannyiunkat beleértve. Atyjához folyamodva a Szabadító azért fohászkodott, „hogy mindnyájan egyek legyenek; a mint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk”. Majd a Szabadító így folytatja: „És én azt a dicsőséget, a melyet nékem adtál, ő nékik adtam, hogy egyek legyenek, a miképen mi egy vagyunk”. Az egység az, amiért Krisztus az elárulása és a keresztre feszítése előtt imádkozott. Az egység Krisztussal és Mennyei Atyánkkal elérhető a Szabadító engesztelése révén.
Az Úr szabadító irgalma nem függ leszármazástól, iskolázottságtól, anyagi helyzettől vagy rassztól. Azon alapszik, hogy egyek legyünk Krisztussal és a parancsolataival.
Joseph Smith próféta és Oliver Cowdery 1830-ban, nem sokkal az egyház megszervezése után kapta meg az egyház szervezetére és kormányzására vonatkozó kinyilatkoztatást. Ezt, ami ma a Tan és szövetségek 20. szakasza, Joseph próféta az első egyházi konferencián olvasta fel, és ez volt az első, közös megegyezéssel elfogadott kinyilatkoztatás.
E kinyilatkoztatás tartalma igazán figyelemreméltó. Tanít bennünket a Szabadító jelentőségéről és szerepéről, valamint arról, hogy az Ő engesztelő kegyelme által miként férhetünk hozzá az Ő hatalmához és áldásaihoz. Joseph próféta ekkor 24 éves volt, és már számos kinyilatkoztatást kapott, továbbá befejezte a Mormon könyve fordítását az Úr ajándéka és hatalma által. Mind Joseph, mind Oliver elrendelt apostolnak neveztetik, akiknek ezáltal felhatalmazásuk van az egyház feletti elnöklésre.
A 17–36. versek összefoglalják az egyház alapvető tanát, beleértve Isten valóságosságát, az emberiség teremtését, a bukást, valamint Mennyei Atyánk szabadításra irányuló tervét Jézus Krisztus engesztelésén keresztül. A 37. vers az Úr egyházába történő keresztelkedés elengedhetetlen követelményeit tartalmazza. A 75–79. versek lefektetik azokat az úrvacsorai imákat, amelyeket minden sabbatnapon használunk.
Az a tan, tantételek, úrvacsora és gyakorlat, melyet az Úr Joseph Smithen, a visszaállítás prófétáján keresztül bevezetett, valóban meghatározó.
A keresztelés követelményei, miközben mélyrehatóak, egyedülállóan egyszerűek. Elsődlegesen az Isten előtti alázatot, a megtört szívet és a töredelmes lelket foglalják magukban, minden bűn megbánását, Jézus Krisztus nevének a magunkra vételét, a mindvégig kitartást, valamint azt, hogy cselekedeteinkkel megmutassuk, miszerint részesültünk Krisztus Lelkéből.
Jelentőséggel bír az, hogy a keresztelkedés minden követelménye lelki természetű. Nincs szükség anyagi vagy társadalmi eredményekre. A szegényekre és a gazdagokra is ugyanazok a lelki követelmények vonatkoznak.
Nincsenek faji, illetve nemet vagy nemzetiséget előíró követelmények. A Mormon könyve világossá teszi, miszerint az Úr mindenkit hív, hogy részesüljön a jóságából – „feketét és fehéret, szolgát és szabadot, férfit és nőt…; és mind egyforma Istennek”. „Minden ember kiváltságos, az egyik éppen úgy, mint a másik, és senkit nem tilt el.”
Mivel „egyformák” vagyunk Istennek, nem sok értelme van a különbözőségeinkre helyezni a hangsúlyt. Néhányan helytelenül arra buzdítottak minket, hogy „az embereket önmagunktól és egymástól sokkal inkább különbözőnek képzeljük el, mint amilyenek valójában. [Néhányan] a valós, ám apró különbségeket… szakadékokká nagyítj[á]k fel…”
Ezenkívül néhányan tévesen azt feltételezik, hogy mivel Ő minden embert hív, hogy részesüljön a jóságából és az örök életből, nincsenek viselkedési követelmények.
A szentírások azonban megerősítik, hogy minden felelősségre vonható embernek meg kell bánnia a bűneit és be kell tartania az Ő parancsolatait. Az Úr világossá teszi, hogy mindenkinek erkölcsi önrendelkezése van, mellyel „szabadon választhatják a szabadságot és az örök életet, minden ember nagy Közbenjárója által, …és hallgat[hatna]k nagyszerű parancsolataira; és hűek le[hetn]ek a szavaihoz, és az örök életet választ[hatjá]k”. Ahhoz, hogy részesüljünk a Szabadító engesztelésének az áldásaiban, az erkölcsi önrendelkezésünket használva meg kell erősítenünk, hogy Krisztust választjuk és betartjuk a parancsolatait.
Egész életemben láttam, ahogy az „önrendelkezés” és a „szabad akarat” jelentését górcső alá veszik és vitáznak róla. Szép számmal folytak és továbbra is folynak intellektuális érvelések ebben a témában.
Nemrégiben az egyik nagy egyetem öregdiák-kiadványának a címlapján egy neves biológus professzor leszögezte: „Nincs helye a szabad akaratnak.” Nem meglepő módon, a cikkben idézett professzor azt mondja: „Nincs olyan, hogy Isten… és nincs szabad akarat ebben a hatalmas, közömbös, üres világegyetemben.” Én ezt a lehető legerőteljesebben vitatom.
Hitünk egyik alapvető tana az, hogy igenis van erkölcsi önrendelkezésünk, amely magában foglalja a szabad akaratot is. Az önrendelkezés a választásra és cselekvésre való képesség. Elengedhetetlen a szabadítás tervéhez. Erkölcsi önrendelkezés nélkül nem tudnánk tanulni, fejlődni vagy azt választani, hogy egyek legyünk Krisztussal. Az erkölcsi önrendelkezésnek köszönhetően „szabadon választhatj[u]k a szabadságot és az örök életet”. A halandóság előtti mennyei tanácsban az Atya terve nélkülözhetetlen összetevőként tartalmazta az önrendelkezést. Lucifer fellázadt, és „az ember önrendelkezésének elpusztítására törekedett”. Ennek megfelelően Sátántól és az őt követőktől meg lett tagadva az a kiváltság, hogy halandó testük legyen.
Más halandóság előtti lelkek az önrendelkezésüket Mennyei Atyánk szabadítástervének a követésére gyakorolták. Azoknak a lelkeknek, akik azzal áldatnak meg, hogy ebbe a halandó életbe születnek, továbbra is van önrendelkezésük. Szabadon választhatunk és cselekedhetünk, de a következményeket nem irányíthatjuk. „A jó és az igazlelkű választások boldogsághoz, békéhez és örök élethez vezetnek, míg a bűnös és a gonosz választások végül szívfájdalomhoz és nyomorúsághoz vezetnek.” Amint azt Alma mondta: „[A] gonoszság sohasem volt boldogság.”
Ebben a rendkívül versengő világban jelen van egy állandó erőfeszítés a kiválóság elérésére. Igazlelkű és érdemes törekvés, hogy a legjobb önmagunk legyünk. Összhangban áll az Úr tanával. A mások lealacsonyítására vagy leértékelésére, illetve a sikerük akadályozására kifejtett erőfeszítések ellentétesek az Úr tanával. Nem okolhatjuk a körülményeket vagy másokat azért a döntésért, ha Isten parancsolataival ellentétesen cselekszünk.
A mai világban könnyű az anyagi és szakmai sikerekre összpontosítani. Néhányan szem elől tévesztik az örök tantételeket és döntéseket, amelyek örök jelentőséggel bírnak. Bölcsen tennénk, ha követnénk Russell M. Nelson elnök tanácsát, és celesztiálisan gondolkodnánk.
A legjelentősebb döntéseket szinte bárki képes meghozni, függetlenül a tehetségeitől, képességeitől, lehetőségeitől vagy anyagi körülményeitől. Elengedhetetlen a családot érintő döntéseket tenni az első helyre. Ez a szentírások egészében egyértelmű. Gondoljatok arra a beszámolóra 1 Nefiben, amikor Lehi elment a vadonba. „És otthagyta házát és öröksége földjét és aranyát és ezüstjét és értékes dolgait, és semmit nem vitt magával, kivéve a családját”.
Az élet viszontagságaival szembesülve számos olyan esemény következik be, amelyek felett alig vagy egyáltalán nincs ellenőrzésünk. Az egészségügyi kihívások és balesetek nyilvánvalóan idesorolhatóak. A legutóbbi Covid19-világjárvány súlyosan érintett olyan embereket, akik mindent helyesen tettek. Ami a legfontosabb döntéseinket illeti, ezek felett igenis van ellenőrzésünk. Visszagondolok a misszionáriusi napjaimra, amikor Marion D. Hanks elder, a misszióelnökünk, megtanultatott velünk egy részletet Ella Wheeler Wilcox egyik verséből:
A tantételek, a viselkedés, a vallásgyakorlás és az igazlelkű élet kérdéseit illetően miénk az irányítás. Az Atyaistenbe, valamint a Fiába, Jézus Krisztusba vetett hit és a Nekik való hódolat a mi választásunk.
Kérlek benneteket, értsétek meg, hogy nem a tanulás vagy a munka iránti érdeklődés csökkentését pártolom. Azt mondom, hogy amikor a tanulással vagy munkával kapcsolatos erőfeszítések megelőzik a családot vagy azt, hogy egyek legyünk Krisztussal, akkor a nem kívánt következmények jelentősen károsak lehetnek.
A Tan és szövetségek 20-ban lefektetett világos és egyszerű tan meghatóan és meggyőzően erősít fel és tesz egyértelműbbé egyes szent lelki fogalmakat. Azt tanítja, hogy a szabadítás akkor jön el, amikor Jézus Krisztus a szabadítói kegyelmének köszönhetően megigazítja és megszenteli a bűnbánó lelkeket. Arra szolgál, hogy bemutassa, milyen kiemelkedő szerepet tölt be az Ő engesztelése.
Törekedjünk arra, hogy bevonjunk másokat is a saját egységünk körébe. Amennyiben követni akarjuk Russell M. Nelson elnök azon buzdítását, hogy gyűjtsük egybe a szétszóratott Izráelt a fátyol mindkét oldalán, akkor másokra is szükségünk lesz a saját egységünk körében. Amint azt Nelson elnök oly gyönyörűen tanította: „A hithűek minden földrészen és a tenger szigetein is Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházába gyűjtetnek. A kulturális, nyelvi, nembéli, faji és nemzetiségi különbségek jelentéktelenné halványulnak, amikor a hithűek rálépnek a szövetség ösvényére, és a szeretett Megváltónkhoz jönnek.”
Egyesít bennünket a Jézus Krisztus iránti szeretetünk és az Őbelé vetett hitünk, és az, hogy egy szerető Mennyei Atya gyermekei vagyunk. A valódi egybetartozás lényege az, hogy egyek legyünk Krisztussal. A keresztelés és az úrvacsora Tan és szövetségek 20-ban lefektetett szertartásai a templomi szövetségeinkkel együtt különleges módokon egyesítenek bennünket, és lehetővé teszik számunkra, hogy minden örökkévaló jelentőséggel bíró módon egyek legyünk, valamint békében és összhangban éljünk.
Biztos és bizonyos tanúságomat teszem arról, hogy Jézus Krisztus él, és hogy az engesztelésének köszönhetően egyek lehetünk Krisztussal. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.