Örömet lelni földi utazásunkban
Miközben éljük, tegyük élvezetessé az életet, és találjunk örömet az utazásban, szeretetünket pedig osszuk meg barátainkkal és családtagjainkkal.
Drága fivéreim és nővéreim, alázattal állok ma reggel előttetek. Hitetekért és imáitokért esedezem, miközben azokról a dolgokról szólok hozzátok, melyek az elmémet foglalkoztatják, és melyeket úgy éreztem, hogy meg kell osztanom veletek.
Kezdésként szeretném megemlíteni, hogy földi életünk során az egyik legszükségszerűbben bekövetkező dolog: a változás. Életünk során mindannyian hallottunk már a következőhöz hasonló kijelentést: „Semmi sem olyan állandó, mint a változás.”
Életünk során folyamatosan változásokkal szembesülünk. Néhány változást szívesen fogadunk, és akadnak olyanok, melyeket nem. Vannak hirtelen változások az életünkben, mint például egy szerettünk tragikus halála, egy váratlan betegség, vagy egy becses értéktárgy elvesztése. A legtöbb változás azonban szépen lassan megy végbe.
Ezen a konferencián van negyvenöt éve annak, hogy elhívtak a Tizenkét Apostol Kvórumába. Akkoriban én voltam a Tizenkettek legfiatalabb tagja. A Tizenkettekben és az Első Elnökségben szolgáló tizennégy kivételes férfi rangidő szerint mind felettem állt. Azóta mindegyikük szép lassan, egyenként hazatért. Amikor Hinckley elnök nyolc hónappal ezelőtt elhunyt, ráébredtem, hogy én lettem a rangidős apostol. A negyvenöt év során bekövetkezett egymásra épülő változások most hatalmasnak tűnnek.
A jövő héten fogjuk megünnepelni Monson nőtestvérrel a hatvanadik házassági évfordulónkat. Visszatekintve látom, hogy a közös kezdetek óta mennyire megváltozott az életünk. Szeretett szüleink, akik mellettünk álltak utazásunk elején, már eltávoztak közülünk. Mindhárom gyermekünk, akik hosszú évekig teljesen kitöltötték az életünket, azóta felnőttek és mindegyikőjüknek saját családja van. Unokáink zöme már szintén felnőtt, így már négy dédunokánk is van.
Napról napra, percről percre, másodpercről másodpercre haladtunk onnan, ahol voltunk oda, ahol most vagyunk. Természetesen mindannyiunk élete hasonló változásokon megy keresztül. Az én életemben és a ti életetekben bekövetkezett változások között csupán a részletekben van különbség. Az idő soha nem áll meg, sietősen tovább kell menetelnie, ennek során pedig változások köszöntenek ránk.
Ez az egyetlen esélyünk van a halandóságban – itt és most. Minél tovább élünk, annál inkább rádöbbenünk arra, hogy milyen rövid is az életünk. A lehetőségek jönnek, majd továbbállnak. Úgy vélem, hogy a rövid földi tartózkodásunk alatt megtanulandó leckék között azok a legnagyobbak, melyek során megtanulunk különbséget tenni a között, hogy mi a fontos és mi nem. Könyörgöm, ne hagyjátok, hogy ezek a fontos dolgok elhaladjanak mellettetek, miközben azt a csalóka és nem létező jövőt tervezitek, melyben majd mindent lesz időtök megtenni. Ehelyett inkább találjatok rá az utazás örömére – mégpedig most.
A feleségem, Frances szerint „musicalmániás” vagyok. Igen élvezem a musicaleket, egyik kedvencem pedig, melyet az amerikai Meredith Willson írt, A zene embere címet viseli. Harold Hill professzor, aki a darab egyik meghatározó karaktere, egy figyelmeztetéssel lát el bennünket, melyet szeretnék megosztani veletek. Ezt mondja: „Ha túl sokat töröd a fejed a holnapon, azt veszed majd észre, hogy egy csomó üres tegnapot gyűjtöttél össze.”1
Testvérek, nem lesz holnapunk, melyre emlékezhetnénk, ha ma nem teszünk semmit.
Korábban már felhoztam egy példát erre a filozófiára. Hiszem, hogy ismétlődést hordoz magában. Sok évvel ezelőtt Arthur Gordon ezt írta egy országos folyóiratban, idézem:
„Amikor úgy 13 éves lehettem, az öcsém pedig 10, apa megígérte, hogy elvisz bennünket a cirkuszba. Ebédidőben azonban telefonhívást kapott: valamilyen sürgős dolog miatt a belvárosba kellett volna mennie. Kezdtünk elkeseredni. Aztán hallottuk, hogy így szól a telefonba: »Nem tudok ott lenni. Majd később foglalkozom az üggyel.«
Amikor apa visszaült az asztalhoz, anya mosolygott. »A cirkusz mindig visszatér, ugye tudod?« – mondta anya.
»Tudom – mondta apa. – De a gyermekkor megismételhetetlen.«”2
Ha vannak olyan gyermekeitek, akik már felnőttek és kirepültek, akkor minden valószínűség szerint időnként éreztétek a veszteség okozta űrt, és rájöttetek, hogy nem méltányoltátok eléggé az életnek azt az időszakát. Természetesen nem lehet visszamenni, csakis előre. Ahelyett, hogy a múlton rágódunk, a jelenből kell a legtöbbet kihoznunk, itt és most, minden tőlünk telhetőt megtéve azért, hogy a jövőben kellemes emlékeink legyenek.
Ha még mindig a gyermeknevelés folyamatában vagytok, ügyeljetek arra, hogy azok a kis ujjlenyomatok, melyek ott vannak szinte minden éppen letakarított felületen, az egész házban szétszórt játékok, a rengeteg mosnivaló, mind túlságosan hamar el fog tűnni, és meg fogtok lepődni, hogy mennyire hiányozni fognak.
Az életünkben lévő megpróbáltatások körülményeinktől függetlenül jönnek. A tőlünk telhető legjobban meg kell őket oldanunk. Nem szabad azonban hagynunk, hogy útjába álljanak annak, ami a legfontosabb. A legfontosabb dolgok pedig szinte mindig kihatnak a körülöttünk lévő emberekre. Gyakran feltételezzük, hogy ők biztosan tudják, mennyire szeretjük őket. Ezt azonban soha nem szabad feltételeznünk. Tudatnunk kell velük. William Shakespeare ezt írta: „Nem szeretik azt, ki szeretetét nem mutatja.”3 Soha nem fogjuk megbánni a kedves szavakat vagy tetteket. Inkább csak azt, ha ezeket a dolgokat elhanyagoljuk azokkal kapcsolatban, akik a legtöbbet jelentik számunkra.
Küldd hát el azt az üzenetet annak az elfeledett barátodnak, öleld meg a gyermekedet, öleld meg a szüleidet. Mondd ki többször, hogy „szeretlek”. Mindig fejezd ki háládat. Soha ne engedjük, hogy egy megoldandó probléma fontosabb legyen egy ember szereteténél. A barátok elköltöznek, a gyermekek felnőnek, a szeretteink pedig eltávoznak közülünk. Oly könnyen természetesnek vesszük mások jelenlétét. Persze csak addig a napig, amíg el nem tűnnek az életünkből, és mi itt nem maradunk, felsóhajtva, hogy „bárcsak…” vagy „mi lett volna, ha…”. Harriett Beecher Stowe írónő azt mondta: „A sírnál ejtett legkeserűbb könnyek a kimondatlan szavak és a véghez nem vitt tettek könnyei.”4
Az 1960-as években a vietnami háború idején egy Jay Hess nevű egyháztag repülőgépét lelőtték Észak-Vietnamban. A családja két évig nem hallott felőle, azt sem nem tudták, életben van-e vagy sem. Hanoiban tartották fogságban. Egy idő után megengedték, hogy hazaírjon, üzenete azonban nem lehetett hosszabb 25 szónál. Mit mondanánk a családunknak hasonló helyzetben, amikor már több mint két éve nem láttuk őket, és azt sem tudnánk, hogy valaha viszontlátjuk-e őket? Mivel valami olyat szeretett volna írni, amiről a családja felismeri, hogy valóban tőle származik, és értékes tanácsokkal is el akarta őket látni, Hess testvér a következőket írta, idézem: „A következő dolgok fontosak: templomi házasság, misszió, főiskola. Haladjatok előre, tűzzetek ki célokat, írjatok családtörténetet, és készítsetek fényképeket évente kétszer.”5
Miközben éljük, tegyük élvezetessé az életet, és találjunk örömet az utazásban, szeretetünket pedig osszuk meg barátainkkal és családtagjainkkal. Mindannyiunk számára eljön majd a nap, amikor nem érjük meg a holnapot.
Az újszövetségi János könyvében a 13. fejezet 34. versében a Szabadító arra buzdít minket: „A mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást.”
Néhányatoknak ismerős lehet Thornton Wilder klasszikus drámája, melynek címe: A mi városunk. Ha ismeritek, akkor emlékeztek arra, hogy a történet egy Grover’s Corners nevű városban játszódik. A darabban Emily Webb szülés közben meghal, és fiatal férje, George négyéves kisfiukkal gyásztól gyötörve magára maradt. Emily nem kíván békében nyugodni. Újra meg akarja tapasztalni élete örömeit. Lehetőséget kap arra, hogy visszatérjen a földre, és újra átélje tizenkettedik születésnapját. Először izgalmasnak tűnik, hogy újra tizenkét éves lehet, de kezdeti lelkesedése hamar elmúlik. A neves nap már nem sok örömet tartogat, hiszen Emily már tudja, mi vár rá a jövőben. Elviselhetetlen fájdalmat okoz számára, mikor rádöbben, hogy élete során mennyire nem vette észre az élet jelentőségét és csodáit. Mielőtt visszatérne nyughelyére, Emily a következő kérdést teszi fel: „Az emberek… vajon felismerik-e, hogy miről szól az életük, annak minden egyes perce, miközben azt átélik?”
Annak megértése, hogy melyek a fontos dolgok az életben, szorosan összefügg az áldásainkért érzett hálával.
Egy közismert író egyszer ezt mondta: „A bőség és annak hiánya párhuzamos valóságként egyszerre van jelen az életünkben. Mindig a mi tudatos döntésünk az, hogy melyik titkos kertet gondozzuk… Amikor nem arra összpontosítunk, hogy mi hiányzik az életünkből, hanem hálásak vagyunk mindazért a jóért, ami éppen jelen van – mint például a szeretet, egészség, család, barátok, munka, a természet csodái, valamint a személyes törekvéseink, melyek örömet okoznak nekünk –, a káprázat kopár szántóföldje eltűnik, mi pedig megtapasztaljuk a földi mennyországot.”6
A Tan és a szövetségek 88. szakaszának 33. versében ezt olvashatjuk: „Mert mit használ az embernek az, ha reá ruháztatik egy ajándék, és ő nem fogadja el az ajándékot? Íme, nem örvend annak, ami megadatik neki, és annak sem örvend, aki az ajándékot adja.”
Horatius, az ősi római filozófus így figyelmeztetett: „Bármivel is áldott meg Istenünk, vedd azt hálás kézzel. Ne halogasd örömeid évről évre, hogy bárhol is éltél, elmondhasd: boldog életed volt.”
Sok évvel ezelőtt mélyen megérintett Borghild Dahl története. 1890-ben született Minnesotában norvég szülők gyermekeként. Már fiatalkorától fogva súlyos problémái voltak a látásával. Fogyatékossága ellenére nagyon szerette kivenni részét a mindennapokból, és teljes eltökéltsége által szinte mindenben sikeres volt, amibe csak belefogott. A tanárok tanácsát figyelmen kívül hagyva, akik úgy vélték, hogy fogyatékossága túl súlyos volt, a Minnesotai Egyetemre jelentkezett, ahol művészeti alapdiplomát szerzett. Később a Kolumbia Egyetemen majd pedig az Oslói Egyetemen folytatta tanulmányait. Végül pedig Nyugat-Minnesotában és Észak-Dakotában nyolc iskolának is igazgatója volt.
Az által írt tizenhét könyv egyikében így fogalmazott: „Csak egy szemem volt, de azt is olyan súlyos sebek borították, hogy ha valamit látni is szerettem volna, azt a szemem bal oldalán lévő kis nyíláson keresztül tehettem csak meg. Csak úgy tudtam könyvet olvasni, ha egészen közel tartottam az arcomhoz, és bal szememmel, amennyire csak tudtam, erre a feladatra összpontosítottam.”7
Csodával határos módon 1943-ban – amikor már több mint 50 éves volt – egy új eljárást fejlesztettek ki, mellyel sikerült látásának nagy részét visszaállítani, melyet oly sokáig kellett nélkülöznie. Egy új és izgalmas világ nyílt meg előtte. Nagy örömét lelte azokban a kis dolgokban, melyek sokunk számára természetesek, mint például a madarak röpte, a mosogatóvíz buborékain megcsillanó fény, vagy a hold fázisainak változása éjjelente. Egyik könyvét e szavakkal zárta: „Drága Mennyei Atyám, köszönöm Néked! Köszönöm Néked!”8
Borghild Dahlt a látása visszaállítása előtt és az után is eltöltötte az áldásai felett érzett hála.
1982-ben, két évvel halála előtt, 92 éves korában adták ki utolsó könyvét. A címe: Boldog voltam egész életemben. A hálás hozzáállása tette lehetővé számára, hogy méltányolni tudja áldásait, és kihívásai ellenére teljes és gazdag életet éljen.
Az Újszövetségben, a Thessalonikabeliekhez írott első levél 5. fejezetének 18. versében Pál apostol ezt mondja nekünk: „Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata.”
Idézzük fel együtt a tíz leprás történetét:
„És amikor [Jézus] egy faluba beméne, jöve elébe tíz bélpoklos férfi, kik távol megállának:
És felemelék szavokat, mondván: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!
És mikor őket látta, monda nékik: Elmenvén, mutassátok meg magatokat a papoknak. És lőn, hogy míg odamenének, megtisztulának.
Egy pedig ő közülök, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatére, dicsőítvén az Istent nagy szóval;
És arczczal leborula az ő lábainál, hálákat adván néki: és az Samariabeli vala.
Felelvén pedig Jézus, monda: Avagy nem tízen tisztulának-é meg? A kilencze pedig hol van?
Nem találkoztak a kik visszatértek volna dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen?”9
A Joseph Smith prófétának adott egyik kinyilatkoztatásban az Úr ezt mondta: „És semmiben nem sérti meg az ember Istent, vagyis senki ellen nem gerjed fel haragja, csak azok ellen, akik nem ismerik el minden dologban a kezét.”10 Találtassunk azok között, akik hálát adnak Mennyei Atyánknak. Ha a hálátlanságot a komoly bűnök közé sorolnánk, akkor a hála a legnemesebb erények között említendő.
Az életünkben bekövetkező változások ellenére, szívünkben hálát érezve, napjainkat – amennyire csak lehet – azokkal a dolgokkal töltsük meg, melyek a leginkább számítanak. Tartsuk becsben azokat, akik a legkedvesebbek számunkra, és mind szóban, mind pedig cselekedetek által fejezzük ki szeretetünket irántuk.
Zárásképpen azért imádkozom, hogy mindannyian mutassunk hálát Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus iránt. Dicsőséges evangéliuma válaszokat ad az élet legnagyszerűbb kérdéseire: Honnan jöttünk? Miért vagyunk itt? Mi történik a lelkemmel, amikor meghalok?
Megtanította nekünk, hogyan imádkozzunk. Megtanította nekünk, hogyan szolgáljunk. Megtanította nekünk, hogyan éljünk. Élete a szeretet öröksége: a betegek, akiket meggyógyított, az elesettek, akiket felemelt és a bűnösök, akiket megmentett.
Majd eljött az idő, amikor magára maradt. Néhány apostol kételkedett benne, egyikük pedig elárulta. A római katonák megsebezték oldalát. A felbőszült tömeg kioltotta életét. Még mindig itt csengenek szavai, melyek a Golgotán hagyták el ajkát: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek.”11
Korábban, talán mert már érezte földi küldetése beteljesedésének közeledtét, így kesergett: „A rókáknak vagyon barlangjok és az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani.”12 A „nincs hely a fogadóban”13 nem az egyetlen visszautasítás volt, hanem csak az első. Ő mégis arra kér minket, hogy fogadjuk be Őt. „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.”14
Ki volt ez a Férfi, aki oly jól ismerte a fájdalmat és a gyászt? Ki volt a dicsőség Királya, a seregek fenséges Ura? Ő a mi Mesterünk. Ő a mi Szabadítónk. Ő Isten Fia. Ő szabadításunk szerzője. És Ő így hív: „Kövess engemet.”15 Így utasít: „Eredj el, és te is a képen cselekedjél.”16 És így könyörög: „Tartsd meg parancsolataimat.”17
Kövessük Őt. Vegyünk példát Róla. Engedelmeskedjünk szavának. Ha így teszünk, a hála mennyei ajándékát adjuk át Neki.
Fivérek és nőtestvérek, szívemből imádkozom azért, hogy alkalmazkodni tudjunk az életünkben lévő változásokhoz, hogy felismerhessük, mi a legfontosabb, valamint hogy mindig kifejezzük hálánkat, és így örömet leljünk az utazásban. Jézus Krisztus nevében, ámen.