Tanulni, cselekedni és fejlődni
Tanuljuk meg azt, amit meg kell tanulnunk, tegyük meg, amit meg kell tennünk, és legyünk azok, akiknek lennünk kell!
Ma este tanúi lehettetek az Első Elnökség e két tanácsosa erejének. Előttetek állok, és kijelentem, hogy ez az Első Elnökség az Úr Jézus Krisztus irányítása alatt teljesen eggyé vált.
Külön köszönöm a misszionáriusi kórus előadását. Eszembe jutott egy élményem, amelyet a misszionáriusokkal együtt remélem ti érdekesnek találtok majd. Sok évvel ezelőtt kétségbeesett telefonhívást kaptam a misszionáriusképző központ igazgatójától. Azt mondta: „Monson elnök, van egy misszionáriusunk, aki haza akar menni. Semmi sem tarthatja őt vissza attól, hogy abbahagyja a misszióját.”
Azt feleltem: „Nos, nincs ebben semmi rendkívüli. Történt már ilyen. Mivel van gondja?”
Így felelt: „Egy spanyol nyelvű misszióba hívták el, és meg van róla győződve, hogy nem képes megtanulni a nyelvet.”
Azt feleltem: „Van egy javaslatom a számodra. Holnap reggel küldd át egy japánul tanuló csoportba. Majd délben hívasd be magadhoz, és beszélgess el vele.”
Másnap reggel már 10 órakor telefonált! A következőket mondta: „A fiatalember itt van az irodámban, és szeretné tudatni velem, hogy most már teljesen biztos benne, hogy képes lesz megtanulni spanyolul.”
Mindent lehet, csak akarni kell.
Ma este hozzátok szólok, akik valóban egy királyi papság vagytok. Sok helyszínen gyűltetek össze, de mégis egységesek vagytok. Minden bizonnyal ez a papságviselők legnagyobb összejövetele, amelyet valaha is rendeztek. Szent elhívásotok iránti elkötelezettségetek inspiráló. Látszik, mennyire igyekeztek megtanulni a kötelességeiteket. Lelketek tisztasága közelebb hozza a mennyeket hozzátok és családotokhoz.
A világ számos területén nehéz gazdasági helyzet tapasztalható. Vállalatok mentek tönkre, sokan elvesztették állásukat, és sok beruházás veszélybe került. Meg kell bizonyosodnunk arról, hogy azok, akikre feladatokat bízunk, nem éheznek, és van megfelelő ruházatuk és hajlékuk. Amikor ennek az egyháznak a papsága egy emberként dolgozik azért, hogy enyhítsék ezeket a nyugtalanító állapotokat, szinte csodákra képesek!
Arra intünk minden utolsó napi szentet, hogy tervezzenek előrelátóan, éljenek mértékletesen, és kerüljék a túlzott vagy szükségtelen adósságot. Az egyház pénzügyeit ilyen módon kezeljük, mert tudatában vagyunk annak, hogy tizedeitek és más hozzájárulásaitok áldozatok árán kerültek ide, és ezek szent pénzalapok.
Tegyük otthonainkat az igazlelkűség menedékeivé, az imádság szentélyeivé és a szeretet hajlékává, hogy kiérdemeljük azokat az áldásokat, melyek csakis Mennyei Atyánktól érkezhetnek. Mindennapi életünkhöz szükségünk van az Ő vezetésére.
E hatalmas tömegben itt van a papság ereje, és az képesség, hogy kinyújtsuk kezünket mások felé, és megosszuk velük a dicső evangéliumot. Ahogy már elhangzott, megvan hozzá a kezünk, hogy kiemeljünk másokat az önelégültség és a tétlenség állapotából. Megvan hozzá a szívünk, hogy hithűen szolgáljunk papsági elhívásainkban, és ezáltal arra ösztönözzünk másokat, hogy emelkedettebb utakon járjanak, és kerüljék a bűn mocsarát, mely oly sokakat fenyeget pusztulással. A lelkek értéke valóban nagy Isten szemében! Miénk ez a drága kiváltság, hogy ezzel a tudással felfegyverkezve változást hozzunk mások életébe. Ezékiel szavai mindannyiunkra vonatkozhatnak, akik követjük a Szabadítót ebben a szent munkában:
„Adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek…
És az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek.
És laktok azon a földön, melyet adtam atyáitoknak, és lesztek nékem népem s én leszek néktek Istenetek.”1
Hogyan érdemelhetjük ki ezt az ígéretet? Mi tesz majd képessé bennünket arra, hogy elnyerjük ezt az áldást? Van valamilyen útmutató, melyet követhetünk?
Hadd ajánljak három szükséges dolgot a figyelmetekbe. Ezek ugyanúgy vonatkoznak a diakónusokra, mint a főpapokra. Csupán karnyújtásnyira vannak tőlünk, és jóságos Mennyei Atyánk segítségünkre lesz ezek feltárásában.
Először is, tanuljuk meg, amit meg kell tanulnunk.
Másodszor, tegyük meg, amit meg kell tennünk.
Harmadszor pedig, legyünk azok, akiknek lennünk kell.
Beszéljük meg ezt a három célt, hogy majd hasznos szolgák lehessünk Urunk szemében.
Először is, tanuljuk meg, amit meg kell tanulnunk. Pál apostol sürgetett bennünket a tanulásra való igyekezetünkben. Azt mondta a Filippibelieknek: „Egyet cselekszem, azokat, a melyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, a melyek előttem vannak, nékik dőlvén, czélegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.”2 A zsidókat pedig ekképpen buzdította: „Félretéve… a bűnt… kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért… [példaként] nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra.”3
Stephen L. Richards elnök, aki sok éven át szolgált a Tizenkét Apostol Kvórumában, majd az Első Elnökségben, gyakran beszélt a papságviselőkhöz, kihangsúlyozva a papságra vonatkozó meglátásait. Kijelentette: „A papságot általában úgy határozzuk meg, hogy az »Isten hatalma, amelyet az emberre bízott«. Szerintem ez egy pontos meghatározás.”
Így folytatta: „Gyakorlati okokból azonban szeretem a papságot szolgálatként értelmezni, és gyakran nevezem azt »a szolgálat tökéletes tervének«. Mindezt azért, mert számomra úgy tűnik, hogy csakis a ránk ruházott isteni hatalom használatával remélhetjük, hogy ráébredünk ezen ajándék valódi fontosságára és szükségességére. Ez tehát a szolgálat eszköze, aki pedig nem használja, az könnyen elveszítheti, mert a kinyilatkoztatások világosan elmondják, hogy aki elhanyagolja azt, azt »ne tartsák érdemesnek arra, hogy megálljon«.”4
Harold B. Lee elnök, az egyház tizenegyedik elnöke, aki a legnagyobb tanítóink egyike volt, könnyen érthetően fogalmazta meg a tanácsát. Ezt mondta: „Amikor valaki a papság viselőjévé válik, az Úr megbízottja lesz. Úgy tekintsen az elhívására, hogy az Úr szolgálatában áll.”5
Nos, előfordulhat, hogy néhányatok természeténél fogva félénkebb, vagy úgy érzi, hogy nem tudna megfelelően helyt állni egy elhívásban. Emlékezzetek azonban, hogy ez a munka nem csak egyedül a tiétek és az enyém. Ez az Úr munkája, és mi az Úr megbízottjaiként jogosultak vagyunk az Úr segítségére. Ne feledjétek, hogy az Úr majd megerősíti vállunkat, hogy elbírják a rájuk nehezedő terheket.
Egy hivatalos osztályterem olykor ijesztő lehet, a leghatékonyabb tanítások közül pedig jó néhány a kápolnán vagy az osztálytermen kívül történik. Jól emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt az ároni papságot viselő egyháztagok milyen türelmetlenül várták az ároni papság visszaállításának megünneplésével egybekötött az évi kirándulást. Egy autóbuszra való fiatal férfi a cövekből elutazott a kilencven mérföldre, északra található Clarkston temetőbe, ahol megtekintettük Martin Harris sírját, aki a Mormon könyve három tanújának egyike volt. Miközben körbeálltuk a gyönyörű gránit emlékművet, mely a sírhelyét jelzi, az egyik főpap előadást tartott Martin Harris életéről, felolvasta a Mormon könyvében található tanúbizonyságát, majd megosztotta velünk az igazságról szerzett saját bizonyságát. A fiatal férfiak szinte itták a szavait, majd megérintették a gránit szobrot, és eltűnődtek mindazon, amit hallottak, és amit éreztek.
Egy logani parkban elfogyasztottuk az ebédünket. A fiatal férfiak csoportja ezután leheveredett a Logan templom körüli pázsitra, és feltekintve tornyaira, gyönyörködtek a fenséges látványban. A templom tornyai felett hófehér felhőket terelgetett a lágy szellő. És ők megértették a templomok valódi célját. A szövetségek és ígéretek már többet jelentettek számukra a puszta szavaknál. Ifjú szívükben felébredt a vágy, hogy érdemesek legyenek belépni a templom ajtaján. A menny nagyon közel volt. Megtanultuk mindazt, amit meg kellett tanulnunk.
Másodszor, tegyük meg, amit meg kell tennünk. A papsággal kapcsolatos egyik kinyilatkoztatásban, amely Joseph Smith próféta által adatott, és amely a Tan és a szövetségek 107. szakaszában található, a „tanulás” a „cselekvés” irányába tolódik, amint a következőket olvassuk: „Most tehát minden ember tanulja meg a kötelességét, és tevékenykedjen abban a hivatalban, amelyre kijelöltetett, teljes szorgalommal.”6
Minden papságviselőt, aki részt vesz ezen az ülésen, elhívtak arra, hogy szolgáljon, és a rábízott feladatát a tőle telhető legnagyobb erőfeszítéssel végezze el. Egyetlen megbízás sem alantas az Úr munkájában, hiszen mindegyik örökkévaló következményekkel jár. John Taylor elnök így figyelmeztetett bennünket: „Ha nem magasztaljátok fel elhívásaitokat, Isten felelősségre fog vonni titeket azokért, akiket megmenthettetek volna, ha elvégeztétek volna a dolgotokat.”7 És ki az közülünk, aki megengedheti magának, hogy felelősséget vállaljon egy emberi lélek örök életének a feltartóztatásáért? Ha nagy öröm a jutalma egy lélek megmentésének, akkor mily szörnyű kell, hogy legyen azok lelkiismeret-furdalása, akiknek gyenge erőfeszítései miatt Isten egy gyermeke figyelmeztetés vagy segítség nélkül marad, és addig kell várnia, amíg arra nem jön Isten egy megbízható szolgája.
A régi bölcs mondás ma is igaz: „Tedd meg, ami tőled telik, s bízd az Úrra a többit.”
A legtöbb szolgálat, melyet a papságviselők végeznek, csendben, harsonaszó nélkül zajlik. Egy barátságos mosoly, egy szívélyes kézfogás, egy őszinte bizonyság az igazságról szó szerint felemelheti valakinek az életét, megváltoztathatja az emberi természetet, és becses lelkeket menthet meg.
Az effajta szolgálatra jó példa volt Juliusz és Dorothy Fussek misszionáriusi élménye, akiket Lengyelországba hívtak el két évre misszionáriusnak. Fussek testvér Lengyelországban született. Beszélte a nyelvet. Szerette az ottaniakat. Fussek nőtestvér angol volt, és keveset tudott Lengyelországról és az ott élőkről.
Feladatukat úgy kezdték, hogy bizalmukat az Úrba helyezték. Életkörülményeik szerények voltak, a munka magányos, feladatuk pedig hatalmas volt. A lengyelországi missziót akkoriban még nem állították fel teljesen. Fussekék feladata volt az, hogy előkészítsék a misszió számára az utat, hogy majd további misszionáriusokat is elhívhassanak az országba, akik szolgálják és tanítják az embereket, hogy legyenek megtértek, akik megkeresztelkedhetnek, és így gyülekezetek jöhessenek létre, és kápolnák épülhessenek.
Vajon a Fussek házaspár megrémült ettől az óriási feladattól? Egy pillanatra sem! Tudták, hogy elhívásuk Istentől származott. Imádkoztak az Ő isteni segítségéért, és teljes szívükből a munkának szentelték magukat. Nem kettő, hanem öt évig maradtak Lengyelországban. Minden előzőleg kitűzött céljuk megvalósult.
Russell M. Nelson elder, Hans B. Ringger elder és jómagam elkísértük Fussek eldert a lengyel kormány miniszterével, Adam Lopatkával megbeszélt találkozójára, aki ezt mondta: „Egyházukat szívesen fogadjuk itt. Felépíthetik az épületeiket, és elküldhetik a misszionáriusaikat. Szívesen látjuk Önöket Lengyelországban. Ez az ember – mutatott Juliusz Fussekre – jó szolgálatot tett az egyházuknak. Hálásak lehetnek példájáért és munkájáért.”
Csakúgy, mint Fussekék, mi is tegyük meg, amit meg kell tennünk az Úr munkájában! Akkor majd Juliusz és Dorotyh Fussekkel együtt zenghetjük a zsoltárt: „Az én segítségem az Úrtól van, a ki teremtette az eget és földet… Nem szunnyad el a te őriződ. Ímé, nem szunnyad és nem alszik az Izráelnek őrizője!”8
Harmadszor, legyünk azok, akiknek lennünk kell. Pál apostol ezt tanította szeretett barátjának és [szolga]társának: „Légy példa a hívőknek a beszédben, a magaviseletben, a szeretetben, a lélekben, a hitben, a tisztaságban.”9
Mindannyiunkat arra buzdítom, hogy imádkozzunk feladatainkról, és törekedjünk isteni segítségre, hogy sikeresen elvégezhessük azt, aminek megtételére elhívtak bennünket. Valaki egyszer azt mondta, ha „az ember elismer egy nálánál magasabb rendű hatalmat, azzal semmilyen értelemben nem alacsonyítja le magát”10. Keresnie kell – hittel és imával –, és remélnie kell, hogy talál. Az ilyen őszinte, imádsággal teli erőfeszítés nem marad viszonzatlan: ezen alapszik magának a hitnek a filozófiája. Isteni kegy kísér mindenkit, aki alázatosan keresi azt.
A Mormon könyvében található tanács mindent összefoglal. Így szól az Úr: „Milyen embereknek kell hát lennetek? Bizony mondom nektek, hogy éppen olyannak, amilyen én vagyok.”11
És milyen ember volt Ő? Mire mutatott nekünk példát a szolgálata során? János 10. fejezetéből megtudjuk:
„Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért.
A béres pedig és a ki nem pásztor, a kinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jőni, és elhagyja a juhokat, és elfut: és a farkas elragadozza azokat, és elszéleszti a juhokat.
A béres pedig azért fut el, mert béres, és nincs gondja a juhokra.”
Így szólt az Úr: „Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim.
A miként ismer engem az Atya, és én is ismerem az Atyát; és életemet adom a juhokért.”12
Fivérek, tanuljuk meg azt, amit meg kell tanulnunk, tegyük meg, amit meg kell tennünk, és legyünk azok, akiknek lennünk kell. Akkor majd a menny áldásai kísérnek bennünket. Tudni fogjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Ő – aki azt is észreveszi, amikor egy veréb a földre esik –, a saját módján rólunk is tudni fog.
Évekkel ezelőtt levelet kaptam egy régi barátomtól, melyben a bizonyságát tette. Szeretném egy részét megosztani veletek ma este. Története kiválóan példázza a papság erejét egy olyan ember életében, aki megtanulta, amit meg kellett tanulnia, megtette, amit meg kellett tenni, és aki igyekezett mindig az lenni, akinek lennie kell. Részleteket fogok olvasni Theron W. Borup barátom leveléből, aki három évvel ezelőtt, 90 évesen hunyt el:
„Nyolc évesen, amikor megkeresztelkedtem és elnyertem a Szentlélek ajándékát, nagy hatással volt rám, mikor megértettem, elég jó vagyok ahhoz, hogy velem lehessen a Szentlélek, és majd egész életemen át segítsen nekem. Azt is megmondták, hogy a Szentlélek csakis „jó társaságban” van jelen, és ha bármi gonoszság férkőzik az életünkbe, akkor elhagy bennünket. Nem tudván, mikor lesz szükségem a sugalmazására és vezetésére, igyekeztem úgy élni, hogy ne veszítsem el ezt az ajándékot. És egy alkalommal megmentette az életemet.
A második világháborúban egy B-24-es bombázón teljesítettem szolgálatot. A csendes-óceáni területeken harcoltunk. […] Egy nap bejelentették, hogy a történelem leghosszabb bombatámadására fog sor kerülni. Egy olajfinomítót készültünk megtámadni. A lélek azt súgta, hogy ebbe a repülőrajba fognak beosztani, de életben fogok maradni. Abban az időben én voltam az UNSZ csoport elnöke.
Kegyetlen küzdelmet vívtunk Borneó fölött. A gépünket megtámadta néhány repülő, és hamarosan lángokban állt minden. A pilóta felszólított, hogy készüljünk a kiugrásra. Én ugrottam utoljára. Miközben ejtőernyővel ereszkedtünk lefelé, az ellenség pilótái tüzet nyitottak ránk. Földet érve gondom támadt a mentőcsónakom felfújásával. Többször is elmerültem. Nemsokára már fuldokoltam, és tudtam, hamarosan el fogom veszíteni az eszméletemet. Amikor egy pillanatra magamhoz tértem, így kiáltottam, »Istenem, ments meg!« […] Újra megpróbáltam felfújni a csónakot, és ezúttal sikerült. Még volt benne annyi levegő, hogy a felszínen tartson. Felmásztam rá, de túl kimerült voltam, hogy mozdulni tudjak.
Három napig sodródtunk az ellenséges területen, körülöttünk hajók cirkáltak, fejünk felett pedig repülőgépek húztak el. Azóta is rejtély számomra, hogy nem látták meg a sárga csónakokból álló csapatunkat a kék vizen. Később vihar támadt. A kilencméteres hullámok majdnem szétszaggatták a csónakjainkat. Három napot töltöttünk étlen-szomjan. A többiek megkérdezték, imádkoztam-e. Azt válaszoltam, hogy imádkoztam, és hogy tényleg meg fogunk menekülni. Aznap este megláttuk a tengeralattjárónkat, amelyről azt hittük, azért jön, hogy megmentsen bennünket, de elhúzott mellettünk. Másnap reggel ugyanez megtörtént. Tudtuk, hogy aznap lesz utoljára ezen a területen. Ekkor sugalmazást kaptam a Szentlélektől. »Rendelkezel a papsággal. Parancsold meg a tengeralattjárónak, hogy vegyen fel titeket!« Magamban elmondtam egy imát: »Jézus Krisztus nevében és a papság hatalma által megparancsolom, hogy fordulj meg, és vegyél fel bennünket!« Néhány percen belül odaértek mellénk. Mikor már a fedélzeten voltunk, a kapitány… azt mondta: »Nem tudom, hogyan találtunk rátok. Nem is kerestünk titeket.« Én viszont tudtam.”13
Bizonyságomat hagyom nektek arról, hogy ez a munka, amelyet végzünk, igaz. Az Úr áll a kormányrúdnál. Mindig kövessük Őt, ez az én őszinte imám Jézus Krisztus nevében, ámen.