Ó ti, akik Isten szolgálatába léptek
Több erőt kaphatunk terheink hordozásához, mely bőven elegendő lesz ahhoz, hogy ellensúlyozza a megnövekedett szolgálatot, amelyre megkértek bennünket.
Drága fivéreim, ma azokat a papságviselőket szeretném buzdítani, akik úgy érzik, hogy feladataik meghaladják az erejüket. Olyan kihívás ez, amelyről korábban már beszéltem. Azért vetem fel ismét, mert oly gyakran fordul elő azok életében, akiket szeretek és szolgálok.
A legtöbben közületek tapasztalták már, hogy papsági kötelezettségeitek olykor akkora erőfeszítést követelnek tőletek, hogy elbizonytalanodtok, vajon bírjátok-e majd teljesíteni. Lehetett ez egy olyan alkalom, amikor arra kértek benneteket, hogy beszéljetek egy cövekkonferencián több száz ember előtt. Egy nemrégiben megtért egyháztag talán akkor érezte ezt, amikor felkérték, hogy imádkozzon a nyilvánosság előtt, vagy először tanítson egy leckét. Lehetnek olyanok, akiknek a misszionáriusképző központban egy idegen nyelv megtanulása tűnik leküzdhetetlen nehézségnek. Ha ez még mindig nem jelentette erőtök végét, az talán már igen, mikor a misszióelnökötök megbízott benneteket, hogy egy idegen város utcáin szólítsatok meg minden embert, akit csak tudtok, hogy bizonyságot tegyetek nekik a Szabadítóról és az evangélium visszaállításáról.
Talán azt gondoltátok, „amint befejezem a missziómat, hithű papságviselőként biztosan könnyebb lesz majd”. De néhány év elteltével éjszakánként már egyre kevesebbet alszotok, mert folyamatosan azon igyekeztek, hogy támogassátok a feleségeteket és megtegyetek mindent újszülött gyermeketekért úgy, hogy mindeközben kedvesek és szeretetteljesek vagytok, igyekeztek képzettséget szerezni, felkarolni az elderek kvóruma tagjait, segíteni nekik a költözködésben és amiben csak lehet, mindemellett pedig megpróbáltok időt szakítani arra is, hogy szolgálhassátok őseiteket a templomban. Talán mosollyal az arcotokon arra gondoltatok, hogy „amikor majd kicsit idősebb leszek, hithű papságviselőként nem követelnek majd tőlem ilyen sokat. Akkor majd könnyebb lesz.”
Ti pedig, akik már hosszabb utat tettetek meg, mosolyogtok, mert már tudtok valamit a papsági szolgálatról. Mégpedig azt, hogy minél hithűbben szolgáltok, az Úr annál többet vár majd el tőletek. A mosoly vidámságból fakad, mert tudjátok, hogy Ő megnöveli az erőnket, hogy elbírjuk a nehezebb terhet is.
De a valósághoz az is hozzátartozik, hogy ahhoz, hogy Ő az erőtöket megnövelje, nektek erőn felül kell szolgálnotok és hitet gyakorolnotok.
Olyan ez, mint az izomerő fejlesztése. Ahhoz, hogy fejlesszétek az izmaitokat, először el kell roncsolnotok azokat. A kimerültségig kell hajszolnotok őket. Izmaitok ezután rendbe jönnek, és még nagyobb erőre tesznek szert. A megnövekedett lelkierő Isten ajándéka, melyet akkor tud nekünk adni, amikor az Ő szolgálatában a képességeink határáig feszítjük magunkat. Jézus Krisztus engesztelésének ereje által megváltozhat a természetünk. Ekkor több erőt kapunk terheink hordozásához, mely bőven elegendő lesz ahhoz, hogy ellensúlyozza a megnövekedett szolgálatot, amelyre megkértek bennünket.
Ez segít megértenem azt, amikor látom, hogy valaki másnak látszólag milyen könnyű a papsági szolgálatot végeznie. Ilyenkor tudom, hogy vagy már átestek a nehéz vizsgákon, vagy azok még csak most következnek. Így hát ahelyett, hogy irigykednék rájuk, készen állok arra, hogy segítsek nekik, amikor nehezebbé válik számukra a haladás, mert az biztos, hogy ez bekövetkezik.
Képességeink határainak effajta tesztelését a papsági szolgálat terén Isten terve tette szükségessé, mely azt szolgálja, hogy gyermekei kiérdemeljék, hogy majd örökre Vele élhessenek. Mennyei Atyánk szereti gyermekeit. Mindegyikünknek örök életet ajánlott, hogy családunk körében majd újra örökre Vele élhessünk dicsőségben. Hogy segítsen felkészülnünk erre az ajándékra, halandó testet adott számunkra, lehetőséget arra, hogy a bűn megkísértsen minket, és egy utat, amely által megtisztulhatunk ettől a bűntől, és előjöhessünk az első feltámadáskor. Hogy mindez lehetséges legyen, Szeretett Fiát, Jehovát küldte el közénk, mint Szabadítót. Ő pedig megszületett a halandó világba, megkísértették, de soha nem vétkezett, majd a Gecsemánéban és a Golgotán megfizette bűneink árát, hogy mi tiszták lehessünk. Ezen a megtisztuláson csak azok eshetnek át, akiknek elegendő hitük van Jézus Krisztusban ahhoz, hogy megbánják a bűneiket, és a keresztelés szövetsége által megtisztuljanak, valamint szövetséget kössenek, miszerint minden parancsolatának engedelmeskednek, és meg is tartják ezt a szövetséget. Lelkünk ádáz ellensége, Lucifer, a légióival fáradhatatlanul igyekszik hatalmába keríteni Isten minden gyermekét, hogy megakadályozza őket abban, hogy elnyerjék az örök élet örömét.
Jóindulata és megindító bizalma miatt Mennyei Atyánk a Szabadítóval együtt megengedte, hogy néhány kiválasztott fia viselje a földön a papságot. Megvan a felhatalmazásunk és a hatalmunk ahhoz, hogy Isten nevében cselekedjünk, és hogy Jézus Krisztus igaz evangéliumát és annak szertartásait felajánljuk Mennyei Atyánk gyermekeinek, mindazok számára, akiknek csak tudjuk. Így hát érezhetitek Isten belénk vetett bizalmának nagyságát. Érezhetitek, hogy ez mindennél fontosabb, és azt is, hogy mekkora ellenállásba ütközünk.
Nem csoda, hogy időnként már-már túlterheltnek érezzük magunkat. Ha azt gondoljátok, „nem tudom, hogy képes vagyok-e rá”, az azt bizonyítja, hogy értitek, mit jelent Isten papságát viselni. A tény az, hogy nem végezhetitek egyedül. A feladat túl nehéz és túl fontos a halandó erőnkhöz képest. Ennek felismerése alapvető a sikeres papsági szolgálathoz.
Amikor elfog bennünket az alkalmatlanság érzése, itt az ideje, hogy emlékezzünk a Szabadítóra. Ő biztosít bennünket arról, hogy nem egyedül végezzük ezt a munkát. Kiragaszthattok akár a tükörre is néhány szentírásrészt, hogy emlékezhessetek rájuk azokban a pillanatokban, amikor kételkedtek a képességeitekben.
Például, Thomas S. Monson elnök emlékezett a Szabadító ígéretére, mikor hat hónappal ezelőtt megáldott engem, hogy félelem nélkül végezzem az elhívásomat, amikor az nehéznek tűnt. Amikor a próféta kezeit a fejemre helyezte, azok a szavak jutottak eszébe, melyeket a Szabadító mondott ebben az adományozási korszakban egy maroknyi papságviselőnek: „És aki befogad titeket, ott leszek én is, mert az arcotok előtt járok majd. Ott leszek a jobb és a bal kezeteken, és Lelkem a szívetekben lesz, angyalaim pedig körülöttetek, hogy hordozzanak.”1
Ez az ígéret, melyre Monson elnök is emlékezett és idézett, számomra beteljesedett. A kétségeket felváltotta a bizakodás, és eljött a Lélek. Az orvosok sugalmazottak voltak, életben maradtam, és [az Úr angyalai] hordoztak engem. A Monson elnöktől kapott áldás miatt most már mindig könnyű lesz emlékeznem a Szabadítóra, és bíznom az Ő ígéretében, hogy ha az Ő szolgálatában állunk, előttünk és mellettünk jár majd.
Tudom, hogy az ígéret, miszerint angyalok hordoznak majd bennünket, igaz. Talán emlékeztek még, mivel biztatta Elizeus a megrémült szolgáját. Mi is megkapjuk ezt a biztatást, amikor közel állunk ahhoz, hogy elfogyjon a szolgálathoz szükséges erőnk. Elizeus valós és szörnyű ellenséggel szembesült:
„Felkelvén pedig jókor reggel az Isten emberének szolgája, kiméne, és ímé seregek vették körűl a várost, és lovak és szekerek. És monda néki az ő szolgája: Jaj, jaj, édes uram! mit cselekedjünk?
Felele ő: Ne félj. Mert többen vannak, a kik velünk vannak, mint a kik ő velök.
És imádkozott Elizeus és monda: Óh Uram! nyisd meg kérlek az ő szemeit, hadd lásson. És megnyitá az Úr a szolga szemeit és láta, és ímé a hegy rakva volt tüzes lovagokkal és szekerekkel Elizeus körül.”2
A szolgához hasonlóan többen vannak azok, akik veletek vannak, mint akik ellenetek. Azok között, akik veletek vannak, lesznek olyanok is, akik halandó szemetek számára láthatatlanok. Az Úr hordozni fog benneteket. Ezt pedig időnként úgy teszi meg, hogy elhív másokat is, hogy álljanak mellétek. Ezért vannak kvórumaink. A gyűléseken a kvórumvezetők ezért figyelik a résztvevők arcát, és ezért keresik tekintetüket. Ezért van az, hogy a püspök többet tesz pusztán a papok kvórumában való elnöklésnél. A papok arcát figyeli. Biztos nektek is lesz ilyen püspökötök, ilyen elderek kvóruma elnökötök, vagy ilyen misszióelnökötök. És ő a segítségétekre siet majd, és elhív másokat is, hogy mellétek álljanak. Talán a megfelelő társat fogja elhívni, hogy a szükség idején veletek szolgáljon.
Ez legalább két dolgot sugall. Az egyik, hogy ismerjük fel és fogadjuk örömmel azokat, akiket az Úr a segítségünkre küld. A másik pedig, hogy minden feladatunkban keressük a lehetőséget egymás erősítésére. Egy misszióelnök egyszer mesélt nekem egy misszionáriusról, akit több mint egy tucat társhoz beosztott. Ezt mondta: „Mindegyikük nagyon közel állt ahhoz, hogy korábban fejezze be a misszióját, vagy hogy hazaküldjék onnan. De végül egyiket sem veszítettük el.”
Mikor ezt elmeséltem később annak a társnak, aki olyan sok misszionáriust mentett meg, amikor azoknak már elfogyott az erejük, a válasza nagyon meglepett, és tanulságos volt. Ezt felelte: „Nem hiszem, hogy ez a történet igaz. Soha nem volt olyan társam, aki kudarcot vallott volna.”
A misszióelnök láthatóan inspirált volt, hogy újra és újra a megfelelő angyalt küldje a segítségükre. Szolgálatunk során számíthatunk arra, hogy a megfelelő időben küldenek majd segítséget a számunkra, akik meglátják bennünk az erőt és felemelnek minket. Számíthatunk arra is, hogy mi leszünk azok, akiket az Úr mások bátorítására küld majd.
Saját tapasztalatból mondhatok nektek valamit arról, hogyan segítsetek, ha ti vagytok azok, akiket elküldenek. Röviddel azután, hogy elhívtak a Tizenkettek Kvórumába, kaptam egy telefonhívást Faust elnöktől, az Első Elnökség tanácsosától. Megkért, hogy menjek be az irodájába. Elmentem, kicsit nyugtalankodva amiatt, hogy miért szakít időt arra, hogy velem beszélgessen.
Rövid csevegés után rám nézett, majd azt kérdezte: „Megtörtént már?” Értetlenségemet látva így folytatta: „Figyeltelek a gyűléseken. Úgy tűnik számomra, hogy azt érzed, az elhívásod túl sok neked, és alkalmatlannak érzed magad.”
Mondtam, hogy valóban kételyeim vannak, és úgy érzem, mintha falakba ütköznék. Azt vártam, hogy majd megnyugtat engem. Elmondtam neki, hogy hálás vagyok azért, hogy felfigyelt az aggodalmamra, és a segítségét kértem. Kedves, de mégis határozott válasza meglepett. Azt mondta: „Ne engem kérj. Fordulj Hozzá.” Majd az ég felé mutatott. Most, évekkel később, ugyanabban az irodában ülök. Amikor belépek oda, mindig felnézek, és visszaemlékszem rá, hogyan tanított meg példájával arra, hogy miképpen segíthetek azokon, akik az Úr szolgálatában túlterheltnek érzik magukat. Találd meg a módját, hogy magabiztosan Őhozzá küldhesd őket. Ha követik a tanácsodat, megkapják a szükséges erőt, sőt, még többet is.
Az Úr az életetek folyamán időről időre ellátott benneteket olyan élményekkel, melyekből erőt, bátorságot és elszántságot meríthettetek. Tudta, mekkora szükségetek lesz rájuk ahhoz, hogy szolgáljátok Őt. Néhány talán – mint ahogy az én esetemben is – akkor érkezett, amikor más papságviselőkkel együtt felállva, hangosan ismételtétek e szavakat: „Ezért, Ó ti, akik Isten szolgálatába léptek, ügyeljetek, hogy teljes szívetekkel, lelketekkel, elmétekkel és erőtökkel szolgáljátok őt, hogy ártatlanul állhassatok majd Isten előtt az utolsó napon.”3
Amikor elköteleztétek magatokat e magas norma mellett, és e szerint cselekedtetek, az Úr bizalmat és erőt öntött belétek. A szükség esetén ezek veletek voltak, bármikor is hívtak el benneteket valamely magasabb, az önös érdekeitek felett álló ügy érdekében. Én egy napfényes tavaszi napon éreztem ezt, egy füves mezőn állva. Utasítottak, hogy védjem meg a hazámat. Éppen akkor nem álltunk háborúban, de egy ismeretlen szolgálat felé közeledtem, amelyről tudtam, hogy megkövetelhet tőlem mindent, amim csak van. Akár az életemet is. A kezemet felemelve a többiekkel együtt megfogadtam, hogy „teljes hittel és hűséggel” fogom hazámat védelmezni, és hogy „ezt a kötelességemet önként, fenntartás és kifogás nélkül teszem meg, valamint hogy jól és hűségesen fogom ellátni hivatalom feladatait, melybe beiktattak. Isten engem úgy segéljen.”4
Semmi kétségem a felől, hogy az erő, amely ennek az ígéretnek a betartásához kellett, amelyet be is tartottam, diakónus koromban fejlődött ki bennem. A papságban töltött fiatal éveim során számos alkalommal ültem olyan gyűléseken, melyet akkoriban „misszionáriusbúcsúztatónak” neveztek. Most már olyan sokan kapnak elhívást a szolgálatra, hogy csak öt perc erejéig hagyjuk őket beszélni egy úrvacsoragyűlésen. De akkoriban még egy teljes gyűlést szántak az útnak induló misszionáriusra. Az ilyen gyűléseken mindig volt valamilyen választott zeneszám. Még mindig vissza tudom idézni, amit akkor éreztem, mikor egy visszatért misszionáriusokból álló kvartett azt énekelte, hogy „megyek, ahová Te vezetsz, Uram”, majd az ígéret e szavaival folytatódott a himnusz: „azt mondom, mit Te akarsz, jó Uram” és végül „mit te kívánsz, én az leszek”5.
A szívem akkor lángra lobbant, mint ahogy most is, a meggyőződéstől, hogy az ígéret rám és rátok is igaz minden papsági szolgálat terén. Örömet fogunk találni abban, amikor megyünk, és szolgálunk, bárhová küld is az Úr. Megkapjuk majd hozzá a kinyilatkoztatást, hogy az Ő szavaival hívhassuk meg Mennyei Atyánk gyermekeit, hogy változzanak meg az engesztelés által, és legyenek érdemesek arra, hogy hazatérjenek és Vele éljenek. Akkor is úgy éreztem, mint most, hogy hithű szolgálatunk lehetővé teszi az Ő számára, hogy megváltoztatva a szívünket alkalmassá váljunk a társaságára és arra, hogy örökre Őt szolgáljuk.
Bizonyságomat teszem, hogy ha minden erőnket felajánlva végezzük a papsági szolgálatot, az Úr megadja nekünk a szükséges bátorságot, és annak biztos tudatát, hogy Ő mellettünk lesz, és majd angyalai hordoznak bennünket.
Bizonyságomat teszem arról, hogy Isten hívott el minket. Ez az Ő igaz egyháza, és ti az Ő örök papságát viselitek. Tanúja vagyok annak, hogy Thomas S. Monson elnök rendelkezik a papság összes kulcsával a világon, és használja azokat. Jézus Krisztus nevében, ámen.