Az úrvacsoragyűlés és az úrvacsora
Az úrvacsora szertartása teszi az úrvacsoragyűlést az egyház legszentebb és legfontosabb gyűlésévé.
A Pál apostol által megjövendölt nehéz időkben élünk (lásd 2 Timótheus 3:1). Azok, akik az egyenes és keskeny ösvényen igyekeznek járni, mindenfelé csalogató kerülőutakat látnak. Ezek megzavarhatnak, lealacsonyíthatnak, elkedvetleníthetnek és lehangolhatnak bennünket. Miként kaphatjuk meg az Úr Lelkét, hogy Ő irányítsa a döntéseinket, és a helyes ösvényen tartson bennünket?
Az Úr napjainkban adott kinyilatkoztatása által e parancsolatban adta meg erre a választ:
„És hogy még teljesebb mértékben megtarthasd magad szeplőtlennek a világtól, menj el az imádság házába, és ajánld fel szentségeidet az én szent napomon;
Mert bizony, ez a nap jelöltetett ki számodra, hogy megpihenj munkáidtól, és odaadásodat leródd a Magasságosnak” (T&Sz 59:9–10).
Ez egy ígérettel egybekötött parancsolat. Ha minden héten, helyénvaló módon részt veszünk az úrvacsora szertartásában, akkor jogosultak leszünk az ígéretre, miszerint a Lelke mindig velünk lesz (lásd T&Sz 20:77). Ez a Lélek a bizonyságunk alapja. Tanúskodik az Atyáról és a Fiúról, mindent az eszünkbe juttat, és elvezet bennünket az igazsághoz. Ez az az iránytű, amely utat mutat nekünk, míg ösvényünket járjuk. Wilford Woodruff elnök azt tanította, hogy a Szentlélek eme ajándéka „a legnagyszerűbb ajándék, melyet ember kaphat” (Deseret Weekly, Apr. 6, 1889, 451).
I.
Az úrvacsora szertartása teszi az úrvacsoragyűlést az egyház legszentebb és legfontosabb gyűlésévé. Ez az egyetlen olyan sabbat napi gyűlés, melyen az egész család együtt vehet részt. Az úrvacsora szertartása mellett az úrvacsoragyűlést úgy kell megtervezni, hogy figyelmünket az Úr Jézus Krisztus engesztelésére és tanításaira irányítsa.
Az úrvacsoragyűléssel kapcsolatos legkorábbi emlékeim ahhoz a utahi városkához fűződnek, ahol diakónusként először vettem részt az úrvacsora kiosztásában. Ezekhez az emlékekhez képest az úrvacsoragyűlések, melyeken most veszek részt a sok különböző egyházközségben, nagyot fejlődtek. Az úrvacsora megáldása, kiosztása és vétele általában csöndes áhítatban történik. A gyűlés levezetése – beleértve a szükséges elintéznivalókat – rövid és méltóságteljes, a beszédek témája és előadásmódja pedig lelkileg felemelő. A zene helyénvaló, mint ahogy az elmondott imák is. Ez ma az általánosan elterjedt norma, amely óriási fejlődést mutat ifjúkori emlékeimhez képest.
Időnként azonban vannak kivételek. Úgy érzem, hogy néhányan a felnövekvő nemzedékből, és páran a felnőttek közül sem értették még meg ennek a gyűlésnek a jelentőségét, valamint a személyes áhítat és hódolat fontosságát a gyűlés során. A dolgok, melyekről úgy érzem, tanítanom kell itt, azokhoz szólnak, akik még nem értik és nem gyakorolják ezeket a fontos tantételeket, valamint nem élvezik azt a megígért lelki áldást, hogy az Ő vezérlő Lelke mindig velük lesz.
II.
Azzal kezdem, hogy az egyháztagoknak hogyan kellene felkészülniük arra, hogy részt vegyenek az úrvacsora szertartásán. Öt évvel ezelőtt egy világméretű vezetőképző gyűlésen Russell M. Nelson elder a Tizenkét Apostol Kvórumából, az egyház papsági vezetőit arra tanította, hogyan tervezzék meg és vezessék le az úrvacsorai gyűléseket. „Nagyon személyes módon emlékezünk meg az engesztelésről – mondta Nelson elder. Megtört szívet és bűnbánó lelket viszünk az úrvacsoragyűlésre. Ez a sabbat nap megtartásának fénypontja” (“Worshiping at Sacrament Meeting,” Liahona, Aug. 2004, 12).
Már jóval az úrvacsoragyűlés kezdete előtt helyet foglalunk. „A gyűlés előtti e pár perces áhítatos csendben halk bevezető zene szól. Nem ez a megfelelő idő a beszélgetésre és mondandónk átadására. Tanítsátok meg az embereknek, hogy tiszteljék… az imádságos áhítatot, miközben lelkileg felkészülnek az úrvacsorára” (Liahona, Aug. 2004, 13).
Amikor a Szabadító a feltámadása után megjelent a nefitáknak, megtanította nekik, hogy hagyjanak fel a véres áldozat gyakorlatával. Ehelyett azt kérte, hogy „áldozatul ajánljatok fel nekem megtört szívet és töredelmes lelket” (3 Nefi 9:20). Ez a parancsolat, melyet az újkori kinyilatkoztatásokban megismételnek – utasítva bennünket, hogy minden héten részesüljünk az úrvacsorából –, megmondja nekünk, hogyan készüljünk fel. Nelson elder azt tanította, hogy „az egyház minden egyes tagja felelősséggel tartozik azért, hogy lelkileg gazdagodjon az úrvacsoragyűlésen való részvétel által” (Liahona, Aug. 2004, 14).
Joseph Fielding Smith elnök a szabadulás tanaival kapcsolatos írásaiban azt tanítja, hogy amikor veszünk az úrvacsorából, azzal megtesszük a részünket, hogy megemlékezzünk a Szabadító haláláról és a világ megváltásáért való szenvedéséről. Ezt a szertartást úgy vezették be, hogy megújíthassuk a Vele kötött szövetségünket, miszerint szolgáljuk Őt, engedelmeskedünk Neki, és mindig emlékezünk Őrá. Smith elnök hozzáteszi: „Nem őrizhetjük meg az Úr Lelkét, ha nem vagyunk folyamatosan összhangban ezzel a parancsolattal” (Doctrines of Salvation, comp. Bruce R. McConkie, 3 vols. [1954–56], 2:341).
III.
Az öltözködésünk jól mutatja, hogyan állunk hozzá és hogyan készülünk fel az adott tevékenységre, amelyen részt fogunk venni. Ha úszni megyünk vagy hegyet mászni, esetleg a tengerparton játszunk, a ruházatunk – beleértve a cipőnket is – utalni fog erre. Ugyanez igaz kell, hogy legyen arra is, ahogyan akkor öltözünk fel, amikor részt kívánunk venni az úrvacsorai szertartáson. Ez olyan, mint amikor a templomba megyünk. Az öltözködési módunk jelzi, hogy mennyire értjük és tiszteljük azt a szertartást, melyen részt veszünk.
Az úrvacsoragyűlés közben – és főleg az úrvacsora szertartása alatt – a hódolatra összpontosítsunk. Tartózkodjunk minden más tevékenységtől, különösen az olyan viselkedéstől, amely megzavarja mások hódolatát. Valószínűleg nem zavar meg senkit, ha valaki csöndesen elszunyókál… A könyvek és magazinok olvasgatásának nem az úrvacsoragyűlésen van a helye. Fiatalok, nem ilyenkor van itt az ideje annak, hogy a mobiltelefonjainkon sutyorogva beszélgessünk, vagy hogy SMS-eket eket küldözgessünk egymásnak. Amikor veszünk az úrvacsorából, szent szövetséget kötünk, hogy mindig emlékezni fogunk a Szabadítóra. Milyen szomorú dolog látni, amikor valaki nyilvánvalóan megsérti ezt a szövetséget éppen azon a gyűlésen, ahol megkötik azt.
Az úrvacsoragyűlés zenéje fontos részét képezi hódolatunknak. A szentírások azt tanítják, hogy az igazlelkűek éneke imádság az Úr számára (lásd T&Sz 25:12). Az Első Elnökség kijelentette, hogy „a legnagyszerűbb prédikációkat olykor mag[a] a himnuszok [éneklése] jelent[i]” (Hymns, ix). Milyen csodálatos, amikor minden jelenlévő csatlakozik az énekléssel való hódolathoz: különösen annál a himnusznál, amely segít felkészülnünk az úrvacsoravételre. Minden úrvacsoragyűlési zene alapos tervezést igényel, mindig szem előtt tartva azt, hogy ez a zene a hódolat, nem pedig az előadás miatt van.
Joseph Fielding Smith elnök ezt tanította: „Ezen az eseményen ismertessék az evangéliumot, buzdítsanak a hit gyakorlására, és emlékezzenek meg Megváltónk küldetéséről, valamint fordítsanak időt arra, hogy az evangélium szabadító tantételeiről gondolkodjanak. Semmi más célja nincsen. A szórakozásnak, nevetésnek, könnyelmű viselkedésnek nincs helye az utolsó napi szentek úrvacsoragyűlésein. Az ima és szelídség lelkületében gyűljünk össze, áhítattal a szívünkben” (Doctrines of Salvation, 2:342).
Amikor ezt tesszük – amikor hozzájárulunk ehhez az ünnepélyességhez, amelynek mindig kísérnie kell az úrvacsora szertartását, és az ezen a gyűlésen történő hódolatot –, akkor jogosultak vagyunk a Lélek társaságára és kinyilatkoztatására. Így útmutatást kapunk az életünkhöz, és békére lelünk utunk során.
IV.
A feltámadt Úr kihangsúlyozta az úrvacsora fontosságát, amikor az amerikai földrészre látogatott, és bevezette ezt a szertartást a hithű nefiták között. Megáldotta az úrvacsora jegyeit, és parancsolatokat adott a tanítványainak és a sokaságnak (lásd 3 Nefi 18:1–10), megparancsolva:
„És mindig tegyétek meg ezt azoknak, akik bűnbánatot tartanak és megkeresztelkednek az én nevemben; és vérem emlékezetére tegyétek, melyet értetek ontottam, hogy bizonyságot tegyetek az Atyának arról, hogy mindig emlékeztek rám. És ha mindig emlékeztek rám, akkor Lelkem veletek lesz.
[…] És áldottak vagytok, ha mindig megteszitek ezeket a dolgokat, mert akkor az én sziklámra építettetek.
De aki közületek többet vagy kevesebbet tesz ennél, az nem az én sziklámra épít; hanem homokos alapra épít; és amikor esik az eső, és jön az ár, és fújnak és verik őket a szelek, akkor elbuknak” (3 Nefi 18:11–13).
Az úrvacsora szertartása váltotta fel a mózesi törvények szerinti véres és égő áldozatokat, melyhez a Szabadító egyben egy ígéretet is fűzött: „És aki megtört szívvel és töredelmes lélekkel jön hozzám, azt tűzzel és a Szentlélekkel fogom megkeresztelni” (3 Nefi 9:20).
V.
Most különösen a papságviselőkhöz szólok, akik az úrvacsora szertartásában tevékenykednek. Ezt a szertartást mindig áhítattal és méltósággal kell végezni. Azoknak a papoknak, akik a gyülekezet nevében imádkoznak, lassan és érthetően kell mondaniuk a szöveget, kifejezve a szövetség feltételeit és a megígért áldásokat. Ez egy nagyon szent feladat.
Az úrvacsora jegyeit előkészítő tanítók és az azt kiosztó diakónusok szintén nagyon szent dolgot végeznek. Szeretem Thomas S. Monson elnök beszámolóját arról, amikor tizenkét éves diakónus volt, és a püspök megkérte őt, hogy vigye el az úrvacsorát egy ágyhoz kötött testvérnek, aki nagyon vágyott erre az áldásra. „A hálája teljesen magával ragadott – mondta Monson elnök. – Az Úr Lelke erőt vett rajtam. Szent helyen álltam” (Inspiring Experiences That Build Faith [1994], 188). Mindazok, akik ebben a szent szertartásban szolgálnak, szent helyen állnak.
Azok a fiatal férfiak, akik az úrvacsora szertartásában szolgálnak, legyenek érdemesek. Az Úr megmondta: „Legyetek tiszták, ti, akik az Úr edényeit hordozzátok!” (T&Sz 38:42) Az a szentírásbeli figyelmeztetés, mely az úrvacsora érdemtelenül történő vételéről szól (lásd 1 Korinthusbeliek 11:29; 3 Nefi 18:29), feltétlenül vonatkozik azokra is, akik a szertartás elvégzésében szolgálnak. Amikor a püspök fegyelmi eljárást indít egy olyan egyháztag ellen, aki súlyos bűnöket követett el, átmenetileg megvonhatja tőle az úrvacsoravétel kiváltságát. Ugyanez a hatalom minden bizonnyal megvonhatja valakitől azt a kiváltságot is, hogy az illető ebben a szent szertartásban szolgáljon.
Nyilvánvaló, hogy amit korábban mondtam mindazok megfelelő öltözködéséről, akik részesülnek az úrvacsora szertartásában, az különösen vonatkozik az ároni papság fiatal férfijaira, akik e szent szertartás bármely részében szolgálnak. Mindegyikük legyen ápolt és öltözködjön visszafogottan. Ne legyen semmi olyan a személyes megjelenésében vagy viselkedésében, ami magára vonná a figyelmet, vagy bármely jelenlévő hódolatát vagy szövetségkötését megzavarná, hiszen e szent szertartás célja pont ez a két dolog.
Jeffrey R. Holland elder a tizenhárom évvel ezelőtti általános konferencián értékes tanítást adott ebben a témában. Mivel jelenlegi diakónusaink többsége még meg sem született, mikor ezek a szavak utoljára elhangzottak itt, ezért megismétlem őket, hogy mindez az ő, valamint szüleik és tanítóik javára szolgáljon: „Hadd javasoljam, hogy amikor csak lehet, az úrvacsorát kiosztó diakónusok, tanítók és papok viseljenek fehér inget. Az egyház szent szertartásain gyakran viselünk szertartási ruházatot, és a fehér ing finoman emlékeztethet arra a fehér ingre, amely a keresztelési medencében volt rajtatok, és előkészít arra a fehér ingre, melyet hamarosan a templomban és a missziótokon fogtok hordani” (“This Do in Remembrance of Me,” Ensign, Nov. 1995, 68).
Végül pedig, az úrvacsorát csak akkor szolgálják ki, amikor az a személy, akinek megvannak a kulcsai ehhez a papsági szertartáshoz, engedélyezi. Ezért van az, hogy nagy általánosságban az úrvacsorát nem szolgálják ki az otthonokban, vagy családi összejöveteleken, még akkor sem, ha elegendő számú papságviselő van jelen. Azokat, akik az úrvacsorai asztalnál tevékenykednek, előkészítik az úrvacsorát, vagy kiosztják azt a gyülekezetnek, olyasvalakinek kell kijelölnie, aki viseli vagy gyakorolja ennek a szertartásnak a kulcsait. Ezzel a püspökségre vagy a tanítók és diakónusok kvórumainak elnökségére utalok. „Az én házam a rend háza”, jelentette ki az Úr (T&Sz 132:8).
Miként kaphatjuk meg az Úr Lelkét, hogy Ő irányítsa a döntéseinket, és segítségével megtarthassuk magunkat „szeplőtlennek a világtól” (T&Sz 59:9) és a biztonságos úton maradhassunk a halandóság során? Ki kell érdemelnünk Jézus Krisztus engesztelésének megtisztító erejét. Ezt az által tehetjük meg, ha betartjuk a parancsolatát, miszerint megtört szívvel és töredelmes lélekkel járulunk elé, valamint veszünk az úrvacsora jegyeiből azon a csodálatos, hetente tartott gyűlésen, és megkötjük a szövetségeket, melyek feljogosítanak bennünket azon szent ígéretre, mely szerint az Ő Lelke mindig velünk lesz (lásd T&Sz 20:77). Alázatosan imádkozom, hogy ezt mindig megtehessük. Annak a nevében mondom ezt, akinek az engesztelése mindezt lehetővé teszi: Jézus Krisztus nevében, ámen.