George Albert Smith
Aszerint élt, amit tanított
A George Albert Smith elnök életéből vett élmények megmutatják, hogy ő nem csak hitt az evangéliumban – élte is azt.
Egy nehéz nap végén John A. Widtsoe az irodájában ült, „elég fáradtan a napi munka után.” Egy bonyolult ügyet próbált megoldani, és igencsak megérezte a ránehezedő felelősség nehéz súlyát. „[K]imerült voltam – mondta.
– Ekkor kopogtattak az ajtómon, és George Albert Smith lépett be rajta. Ezt mondta: »Éppen hazafelé tartok a munkámból. Eszembe jutottál és a problémák, melyeket meg kell oldanod. Azért jöttem, hogy vigaszt nyújtsak és megáldjalak.«
[…] Soha nem fogom elfelejteni. Beszélgettünk egy ideig, majd elváltunk, és ő hazament. Könnyűnek éreztem a szívemet. Nem voltam többé kimerült.”
Sok évvel később, a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjaként, Widtsoe elder (1872–1952) így idézte fel ezen élményét: „Ilyen volt George Albert Smith. […] Adott nekem a saját idejéből és a saját erejéből.”1
George Albert Smith (1870–1951), aki 1945 és 1951 között az egyház nyolcadik elnökeként szolgált, hitt benne, hogy ha valóban bizonyságunk van Jézus Krisztus evangéliumáról, akkor az megnyilvánul az életünkben is, különösen abban, ahogyan egymással bánunk. A „helyes és következetes élet… – tanította – a legerősebb tanúbizonyság, melyet valaha is tehetünk e munka igazságáról.”2
A melkisédeki papság és a Segítőegylet 2012-es évi tananyagában, melynek címe Az egyház elnökeinek tanításai: George Albert Smith, Smith elnök nagyon hatásos bizonysága kerül kifejezésre – mind a tanításai, mind pedig az életéből vett történetek által. Íme néhány példa a benne szereplő történetekről és tanításokról.
A jóság ereje
Egy forró nyári napon néhány munkás éppen javításokat végzett Smith elnök háza előtt az utcán. Az egyre intenzívebb munka és a hevesebb napsütés hatására a munkások elkezdtek trágár és mocskos szavakat használni. Az egyik szomszéd nemsokára odament hozzájuk és rájuk szólt a sértő nyelvezetük miatt, felhívva a figyelmüket arra, hogy George Albert Smith ott lakik a közelben. A munkások azonban fittyet hányva rá, még jobban rázendítettek a káromkodásra.
Mindeközben Smith elnök épp egy kancsó limonádét készített a konyhában. Egy tálcán néhány üvegpohárral kivitte a munkásokhoz, és így szólt: „Barátaim, úgy látom, melegük van és fáradtak. Jöjjenek, üljenek le a fáim árnyékába, és igyanak egy hűsítő italt!”
A munkások alázattal és hálásan fogadták ajánlatát, és a kis vendéglátással telt szünet után tisztelettel és csöndben végezték el a munkájukat.3
Az ehhez hasonló élmények jól mutatják George Albert Smith azon meggyőződését, hogy „a minden ember iránti szeretet és jóság lelkületével [szembe nézhetünk] a problémáinkkal”4. „Mindig lesznek olyanok, akik hibáznak – mondta. – Közöttünk is vannak, akik letértek az útról, de ők is az Úr gyermekei, és Ő szereti őket. Az Úr megadta nektek és nekem azt a lehetőséget, hogy kedvességgel, szeretettel, türelemmel és azzal a vággyal keressük meg őket, hogy eltérítsük őket azoktól a hibáktól, melyeket elkövetnek. Nem áll jogomban ítélkezni… Jogomban áll azonban, hogy ha látom, hogy rossz dolgot cselekednek, valamilyen módon, amennyiben ez lehetséges, visszavezessem őket arra az ösvényre, amely az örök élethez vezet a celesztiális királyságban.”5
„Mekkora örömöt, vigaszt és megelégedést vihetünk a szomszédaink és a barátaink életébe kedvesség által! Hogy szeretném ezt a szót nagybetűkkel felírni az égre! A kedvesség az az erő, melyet Isten azért adott nekünk, hogy meglágyítsuk a kemény szíveket, megenyhítsük a makacs lelkeket…”6
Az evangélium megosztása
Smith elnök úgy tartotta, hogy az evangélium megosztása a „kedvesség legmagasabb foka”7. Elismerte és örvendezett abban a jóságban, melyet más egyházakban talált, de tudta, hogy a visszaállított evangélium tartogat valami különlegeset és értékeset az emberiség számára.
Egyszer, mikor éppen misszióelnökként szolgált, valaki azt mondta neki: „Nos, abból, amit hallottam, úgy gondolom, az Önök egyháza is legalább olyan jó, mint bármelyik más egyház.”
„Feltételezem, ezt komoly dicséretnek szánta – jegyezte meg Smith elnök –, én azonban így feleltem: »Ha az általam itt képviselt egyház nem fontosabb az emberek gyermekeinek, mint bármely más egyház, akkor rosszul végzem a munkámat.«”8
Az egyik oka annak, hogy üzenetünk ennyire fontos, tanította Smith elnök, az, hogy „az utolsó napi szentek az egyetlenek, akik Mennyei Atyánk felhatalmazásával bírnak az evangélium szertartásainak elvégzéséhez. A világnak szüksége van ránk.”9
Emiatt Smith elnök azt akarta, hogy az utolsó napi szentek „heves és buzgó vágy[at érezzenek] arra, hogy Atyánk minden gyermekével megosszuk azokat a jó dolgokat, melyeket oly bőkezűen adományozott nekünk.”10
„Néha úgy érzem, nem érezzük át eléggé [az evangélium] fontosságát, és nem tanítjuk azzal a komolysággal, melyet megkövetel.”11
Egy közeli barátja megfigyelte, Smith elnök milyen „komolyságot” tanúsított az evangélium megosztásában: „Számos alkalommal volt lehetőségem egy vonaton utazni Smith elnökkel. Minden alkalommal megfigyeltem, hogy ahogy elindultunk, elővett néhány evangéliumi kiadványt a táskájából, a zsebébe rakta őket, majd elvegyült az utasok között. Az ő barátságos, kellemes modorával hamarosan megismerkedett egy utastársával, és röviddel ezután már mesélte is a történeteket az egyház megalapításáról Joseph Smith által, a szentek Nauvooból történő kivonulásáról, valamint a Utah felé tartó utazásuk megpróbáltatásairól és nehézségeiről, vagy éppen néhány evangéliumi tantételt próbált meg elmagyarázni újdonsült barátjának. Egyik utastól a másikig követték egymást a beszélgetések egészen addig, míg meg nem érkeztünk célállomásunkra. A Smith elnökkel való ismeretségem ideje alatt – amely több mint negyven évig tartott – megtanultam, hogy akárhol is legyen, ő Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza első számú és legfőbb misszionáriusa.”12
Gyermekeink tanítása
George Albert Smith és felesége, Lucy, komolyan vették azon isteni megbízatásukat, hogy „világosságban és igazságban neveljé[k] fel gyermekei[ket]” (T&Sz 93:40). Edith lányuk mesélt egy alkalomról, mikor édesapja kihasznált egy adódó tanítási lehetőséget. A lány zongoraóráról tartott hazafelé a villamoson, és a jegykezelő véletlenül kihagyta őt, miközben a menetdíjat szedte be az utasoktól. „Valahogy elment mellettem – mesélte. – Még a végállomásra érve is a kezemben szorongattam az érmét, és büszke voltam magamra, hogy volt egy ingyen utam.
[…] Vidáman rohantam édesapámhoz, hogy elmeséljem neki, milyen szerencsém volt. Ő türelmesen végighallgatta a történetemet. Már kezdtem azt hinni, hogy nagy sikerem van. […]
De mikor végeztem a mesémmel, édesapám azt mondta: »De drágám! Még ha a kalauz nem is tud erről, te meg én és Mennyei Atyánk tud róla. Tehát még így is vagyunk hárman, akiket meg kell nyugtatnod azzal, hogy kifizeted az árát annak, amit kaptál.«”
Edith visszasétált az utcasarokra, és kifizette a menetdíjat. Később ezt mondta: „Igazán hálás vagyok édesapámért, aki elég bölcs volt ahhoz, hogy kedvesen rámutasson a hibámra, mert ha elnézte volna nekem, talán azt gondoltam volna, hogy helyesli…”13
Smith elnök megtanította az egyház tagjainak, hogy a szeretetnek hatalma van gyermekeinket jó életre ösztönözni: „Tanítsátok meg gyermekeiteket az erkölcsi törvény betartására! Vegyétek körbe őket szeretetetek karjával, hogy semmilyen szinten ne akarjanak engedni a gonosz csábításainak, amely mindenütt körülveszi őket.”14
„A mi felelősségünk – és mondhatnám, nem csak felelősségünk, hanem kiváltságunk is, hogy elegendő időt fordítsunk arra, hogy felvértezzük gyermekeinket, és annyira szeressük őket, és annyira elnyerjük az ő szeretetüket is, hogy szívesen meghallgassák a javaslatunkat és a tanácsunkat.”15
Örökkévaló családok
George Albert és Lucy Smith több mint 40 évig voltak házasok, mikor Lucy egy hosszú lefolyású betegséggel kezdett harcot vívni. Bár Smith elnök aggódott érte és amennyire tudott, igyekezett vigaszt nyújtani feleségének, általános felhatalmazotti kötelességei gyakran elszólították őt otthonról. Egy nap, miután Smith elnök egy temetésen beszédet mondott, valaki átadott neki egy üzenetet, melyben az állt, hogy azonnal térjen haza. Később ezt írta a naplójába:
„Tüstént elhagytam a kápolnát, de mire hazaértem, drága feleségem már kilehelte a lelkét. Aközben hunyt el, hogy a temetésen beszéltem. Természetesen egy odaadó társat veszítettem el, magányos leszek nélküle.”
„Jóllehet a családom mély fájdalmat érez – írta –, az a biztos tudat vigasztal minket, hogy újra találkozhatunk [vele], ha hithűek maradunk. […] Az Úr nagyon jóságos volt, és megkímélt bennünket a halál érzésétől, amiért végtelenül hálás vagyok.”16
Smith elnök a szabadulás tervéről és a családokat örökre összepecsételő szertartásokról való bizonyságából merített erőt és vigaszt. Ezt tanította:
„Az a bizonyosság, hogy az itteni szülői, gyermeki és házastársi kapcsolatunk a mennyben is folytatódik, és hogy ez csak a kezdete annak a nagyszerű és dicsőséges királyságnak, melyet Atyánk az örökségünknek szánt a másik oldalon, reménnyel és örömmel tölt el bennünket.
Ha úgy gondolkodnék, ahogyan sokan teszik, hogy most, hogy szeretett feleségem és szeretett szüleim elhunytak, örökre eltűntek az életemből, és soha nem látom őket újra, akkor ez a gondolkodásmód megfosztana engem életem egyik legnagyobb örömétől: azon célomtól, hogy újra találkozom majd velük, szeretettel üdvözölnek majd engem, és hálás szívem minden erejével meg fogom köszönni nekik mindazt, amit értem tettek.”17
„Amikor felismerjük, hogy a halál csupán még egy lépés, amit Isten gyermekeinek meg kell tenniük az örökkévalóságban, és hogy ez az Ő tervének a része, akkor eltűnik a halál fullánkja, és szemtől szembe találjuk magunkat az örök élet valóságával. Sok családnak kellett ideiglenesen búcsút mondania a szeretteinek. Az ilyen elmúlások, ha hagyjuk, felkavarhatnak minket, és mély bánatot hoznak az életünkbe. Ha azonban lelki szemeink megnyílhatnának és láthatnánk velük, biztos vagyok benne, hogy vigaszt nyújtana számunkra mindaz, ami feltárulna előttünk. Az Úr nem hagyott bennünket remény nélkül. Ellenkezőleg! Minden biztosítékot megadott nekünk az örök boldogságra, amennyiben elfogadjuk a javaslatát és tanácsát itt, a halandóságban.
Ez nem csupán egy ábránd. Ezek tények.”18
Szeretet és szolgálat
Smith elnök talán a mások iránti szeretetéről volt a legismertebb. Hitte, hogy a szeretet az evangélium lényege. Ezt mondta a szenteknek: „Ha Jézus Krisztus evangéliuma még nem ültette el bennetek a szeretet eme érzését a felebarátaitok iránt, akkor szeretném elmondani nektek, hogy még nem élveztétek annak a csodálatos ajándéknak a gyümölcsét, amely az egyház megszervezésével a földre érkezett.”19
Az egyház elnökeként Smith elnök ezrek életét áldotta meg a világméretű jóléti erőfeszítések és más kezdeményezések által. Mégis talált időt az apróbb, személyesebb szolgálatokra is. Egyik társa, Richard L. Evans elder (1906–1971) a Tizenkét Apostol Kvórumából, ezt írta: „Gyakran látni munkaidő előtt és után kórházi folyosókon járni, kórteremről kórteremre látogatni, megáldani, bátorítani és felvidítani másokat az ő váratlan megjelenésével olyan helyeken, ahol oly nagy hálával fogadják vigasztaló és megnyugtató jelenlétét. […] Jellemző rá, hogy oda megy, ahol úgy érzi, segítséget és bátorítást nyújthat.”20
Thomas S. Monson elnök a következő példát osztotta meg Smith elnök szeretetéről: „Egy hideg téli reggelen az utcát takarító személyzet [Salt Lake Cityben] hatalmas jégdarabokat távolított el az utcai vízelvezető csatornákból. Az állandó személyzet mellett segédmunkások is dolgoztak, akiknek kétségbeesetten szükségük volt valamilyen munkára. Az egyik ilyen segédmunkás mindössze egy vékony pulóvert viselt, és nagyon meg volt fázva. Egy sudár, ápolt szakállú férfi állt meg a személyzet mellett, és ezt kérdezte a munkástól: »Egy ilyen reggelen többre van szüksége, mint egy pulóverre. Hol van a kabátja?« A férfi azt válaszolta, hogy nincs kabátja. Az idegen ekkor levette a saját kabátját, átnyújtotta a férfinek, és ezt mondta: »Ez a kabát most már a magáé. Vastag gyapjúkabát, melegen fogja tartani. Én csak itt dolgozom, az utca túloldalán.« Az utca a South Temple utca volt. Az irgalmas szamaritánus, aki kabát nélkül sétált be az Egyházi Adminisztrációs Épületbe, hogy napi munkáját elvégezze, George Albert Smith, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza elnöke volt. Önzetlen, nagylelkű cselekedete érző szívéről tett tanúságot. Ő bizonyosan őrzője volt a testvérének.”21
A mindennapi élet részletei
Akár a hitét osztotta meg utastársaival a vonaton, akár egy didergő utcai munkásnak adta oda a saját kabátját, George Albert Smith elnök a cselekedeteivel és a szavaival állandóan megosztotta a bizonyságát. Az egyház elnökeinek tanításai: George Albert Smith könyv egyik kiemelkedő témája az, hogy Jézus Krisztus evangéliuma erőteljes hatással kell, hogy legyen a mi saját életünkre.
Amint azt valaki megfigyelte Smith elnökkel kapcsolatban: „Az ő vallása nem csupán száraz tanokból áll. Nem egy elmélet. Többet jelent számára, mint egy csodálatra méltó, gyönyörű terv. Több, mint életfilozófia. Az ő gyakorlatias felfogásában a vallás az a lelkiség, amelyben az ember él, amelyben cselekszik, legyen szó akár csak egy kedves szóról, vagy egy pohár hideg vízzel való megkínálásról. Az ő vallásának tettekben kell megnyilvánulnia. Meg kell mutatkoznia a mindennapi életben.”22
Ifj. J. Reuben Clark elnök (1871–1961) egyik tanácsosa az Első Elnökségben a következő szavakkal foglalta össze Smith elnök életét: „Ő azon kevesek egyike volt, akiről el lehet mondani, hogy a tanításaihoz híven élt.”23
Portré: John Hafen. Az Egyháztörténeti Múzem jóvoltából.
Smith elnök megmutatja a Mormon könyvét Many Turquoise-nak (balra) és Manuelito Begay-nek
Balra: A fényképet az Egyháztörténeti Múzeum bocsátotta rendelkezésünkre
Felül: Smith elnök fiával, ifj. George Albert Smithszel. Lent: A Time magazin 1947-es kiadása közölt egy cikket Smith elnökről és az egyházról
Bal oldali fotó Smith elnökről és fiáról: az Egyháztörténeti Múzeum jóvoltából