Nézz fel!
Mindannyiunk számára kihívás, hogy ne oldalra tekintsünk, hogy lássuk, mások miként tekintenek az életünkre, hanem felfelé nézzünk, hogy azt lássuk, Mennyei Atyánk hogyan lát minket.
Amikor fiatal voltam, a németországi Hamburgba hívtak el misszióba. A Nyelvi Képző Misszióban – a mai Misszionáriusképző-központ elődje – küszködtem a nyelv elsajátításával. Az első, majd a második hét elteltével észrevettem, hogy a többiek a kerületemben sokkal gyorsabban fejlődtek, mint én. Míg nekem a die, der, das névelők használata is komoly problémát okozott, ők már összetett nyelvtani feladatokat oldottak meg.
Elkezdtem aggódni – és csüggedni. Hogyan fogok tudni sikeres missziót szolgálni, ha nem tudok beszélni azokkal az emberekkel, akikhez elhívtak, hogy tanítsam őket?
Segítségért imádkoztam és papsági áldást kértem, amely némi megnyugvást nyújtott. Én azonban továbbra is kutattam és küzdöttem, ám egy nap még a korábbiaknál is feszültebb és gondterheltebb voltam. Miközben a társam és én a folyosón sétáltunk, megálltam egy szűk takarítószertár ajtaja előtt. Megkértem a társamat, hogy várjon rám egy percet. Bebújtam a pici szobába, letérdeltem egy felmosórongyra, és könyörögni kezdtem Mennyei Atyámhoz egy kis megnyugvásért.
Az Úr válaszolt az imámra. A következő gondolat töltötte meg az elmémet: „Nem arra hívtalak el, hogy tökéletesen elsajátítsd a német nyelvet. Arra hívtalak el, hogy teljes szívvel, elmével és erővel szolgálj.”
Rögtön azt gondoltam: „Ez nekem is menni fog! Képes vagyok teljes szívvel, elmével és erővel szolgálni. Ha ez az, amire az Úr elhívott engem, akkor meg tudom tenni!” Óriási megkönnyebbüléssel álltam fel.
Attól a pillanattól kezdve megváltozott a magammal szemben felállított mércém. Többé nem a társamhoz vagy a kerületemben lévő többi misszionáriushoz mértem a fejlődésemet vagy a sikeremet. Helyette inkább arra koncentráltam, vajon az Úr szerint hogy haladok. Többé nem oldalra tekintettem, hogy másokhoz hasonlítsam magam, hanem elkezdtem, úgymond, felfelé nézni, hogy tudjam, Ő mit gondol az erőfeszítéseimről.
Nem tudom, hogy attól a naptól kezdve gyorsabban vagy könnyebben tanultam-e a nyelvet, de azt tudom, hogy többé már nem éreztem a korábbi aggodalmakat. Tudtam, hogy az Úr mit vár el tőlem, és megvolt bennem az erő, hogy véghezvigyem azt.
Elkezdtem Mennyei Atyámmal tanácskozni reggelente. Elmondtam neki, hogy nem tudom, mit hoz majd a nap, de minden tőlem telhetőt meg fogok tenni. „Engedd, hogy meg tudjam tanulni mindazt, amit megtanulhatok – imádkoztam –, de bármi is történjék, a tőlem telhető legjobbat fogom nyújtani Neked.”
Esténként ismét imádkoztam, hogy beszámoljak arról, mit tanultam és tettem aznap. Küzdelmeimet és sikereimet egyaránt megosztottam Mennyei Atyámmal. Elkezdtem Őhozzá fordulni – nem másokhoz, vagy akár saját magamhoz –, hogy értékelje a fejlődésemet.
A lecke, melyet több mint 35 évvel ezelőtt abban az apró takarítófülkében tanultam, egész életemen át velem maradt, számos elhíváson és megbízáson keresztül. Valahányszor olyan dolog megtételére kérnek, amelynél az elvárások nagyobbnak tűnnek, mint amennyire képes vagyok, eszembe jut ez az élmény, és ezt mondom magamnak: „Várjunk csak! Ki hívott el téged? Kit szolgálsz? Kinek próbálsz a kedvében járni?”
A világ, melyben jelenleg élünk, számos különféle mércékkel mér – többnyire külső mércékkel. Azt gondolom, az ilyen mércék különösen kíméletlenek lehetnek a fiatal felnőttekkel. Iskolába jártok, osztályzatot kaptok, ám az nem feltétlenül tükrözi, mi mindent tapasztaltatok még meg a többi órátokon, a családotokban vagy a különböző élethelyzetekben. Néha a külsőnk vagy a kocsink alapján ítélnek meg minket. Esetleg az alapján határozzuk meg egyéni értékünket, hogy hány barátunk ír a közösségi hálókon lévő falunkra. Azon aggódunk, mit gondolnak mások arról az emberről, akivel randizunk, vagy mit fognak gondolni az emberek, ha még az iskola befejezése előtt megházasodunk. Könnyű beleesni a másoknak megfelelni akarás csapdájába, ám nem bízhatunk az ilyen külső mércékben; a világ néha túl gyorsan dicsér vagy kritizál.
Úgy vélem, a kihívás mindannyiunk számára – de különösen a fiatal felnőttek számára – az, hogy próbáljunk meg ne oldalra tekinteni, hogy lássuk, mások miként tekintenek az életünkre, hanem felfelé nézzünk, hogy azt lássuk, Mennyei Atyánk hogyan lát minket. Ő nem a külsőt nézi, hanem azt, ami a szívben van (lásd 1 Sámuel 16:7). És Ő tudja – jobban, mint bárki más –, hogy egyenként mire van szükségünk.
Na és hogyan „nézzünk fel”? Hadd osszak meg néhány tantételt, amely segíthet.
Tegyél szert lelki erőre!
Mindannyian szert tehetünk a döntéshozatalokhoz szükséges lelki erőre azáltal, hogy minden napot személyes imával és szentírás-tanulmányozással kezdünk. Ez az ima tartalmazhatja azt a kérést, hogy fogékonyak legyünk Isten számunkra készített tervére. Bár lehet, hogy nem látjuk az egész tervet, kérhetjük, hogy legalább a terv egy részét felfoghassuk, ami aznap vár ránk. Ha fogékonyak vagyunk, meg fogjuk látni azon döntéseink gyümölcsét, melyekkel az Urat követtük. Képesek leszünk a kapott sugalmazások szerint cselekedni. Továbbá képesek leszünk a nehezebb dolgok megtételére, illetve a helyes cél érdekében elvárt dolgok elvégzésére.
Tarts ki a kapott útmutatás mellett!
„Felfelé tekintünk” azáltal, hogy kitartunk azon útmutatások mellett, melyeket szerető Mennyei Atyánktól kaptunk személyes kinyilatkoztatás által. Néha lesznek, akik megpróbálnak lebeszélni minket arról, hogy a kapott irányítás szerint cselekedjünk. Még ha jó szándékkal teszik is ezt, ki kell tartanunk amellett, amit éreztünk.
A feleségemnek és nekem van egy lányunk, aki jelenleg Spanyolországban szolgál teljes idejű missziót. Középiskolai éveit Új-Zélandon töltötte, ahol akkor misszióelnökként szolgáltam. Amikor 21 éves lett, ezt mondta: „Apa, Anya, azt hiszem, missziót kell szolgálnom.” Természetesen örültünk ennek az igazlelkű döntésnek, de tudván, mekkora áldozatot jelentett neki távol lenni a barátaitól és a családjától tizenéves korában, ezt mondtam neki: „Már szolgáltál egy missziót.”
Mire ő mosolyogva így felelt: „Nem, apu, az te voltál. Most én szeretnék elmenni az Urat szolgálni.”
„Rendben – mosolyogtam. – Szolgáld le a missziódat. Kövesd a sugalmazást.”
Ma már boldog vagyok, hogy tudhatom, nem csupán Mennyei Atyját és az Ő gyermekeit szolgálja Spanyolországban, hanem azt a sugalmazást követi, amit érzett. Még engem – jót akaró szülőt – sem engedett meggyőzni őt arról, hogy mást tegyen, mint amit helyesnek érzett az életében és Mennyei Atyja neki szánt tervében.
Ne félj cselekedni!
Akármilyen fontos is megismerni Mennyei Atyánk életünkre vonatkozó tervét, néha annyira belemerülünk a részletek megismerésébe, elejétől végéig, hogy elkezdünk félni cselekedni. Ne essetek ebbe a hibába! Hozzatok helyes döntéseket a legjobb ítélőképességetekre támaszkodva, és haladjatok előre az életetekkel. Áldásokat kapunk a döntéseink során. Ne féljetek döntéseket hozni csak azért, mert féltek, hogy hibázni fogtok. Ne féljetek új dolgokat kipróbálni. Ha ezt teszitek, örömöt leltek majd az utazásban.
Maradj a helyeden!
Amikor a családunk Új-Zélandon élt, olykor lesújtott bennünket az a sok kihívás, amellyel az érdeklődőknek, az új megtérteknek, a misszionáriusoknak és másoknak szembe kellett nézniük. Gyakran imádkoztunk válaszokért – és elvártuk, hogy azok gyorsan érkezzenek!
Mindannyiunknak szüksége van segítségre. És néha a keresett megoldás valóban gyorsan érkezik. Néha azonban teljesen más módon, mint ahogy reméltük. Vagy később, mint ahogy számítottunk rá. És vannak alkalmak, amikor meg úgy tűnik, egyáltalán nem jön segítség.
Ilyen esetekben vegyétek fel a „maradj a helyeden” hozzáállást, amíg az Úr nem küld segítséget, akármilyen sokáig is kelljen várni rá. A helyünkön maradni azonban nem azt jelenti, hogy nem mozdulunk. Ahogy említettem, ne féljetek cselekedni! Továbbra is tegyetek jó dolgokat! Tartsátok be a parancsolatokat! Imádkozzatok, tanuljatok, és tegyetek meg minden tőletek telhetőt, amíg további utasítást nem kaptok. Ne hagyjátok el a helyeteket! Az Úr a maga idejében engedni fogja, hogy minden dolog a javatokra váljon.
A Nyelvi Képző Misszióban tapasztaltak óta újra és újra megáldotta az életemet, hogy „felfelé néztem”. Ahogy Mormon magyarázza a Hélamán 3:27-ben: „…az Úr mindazokhoz irgalmas, akik szívük őszinteségében szólítják az ő szent nevét.” Éreztem és megtapasztaltam az Ő irgalmát és szeretetét. Tudom, hogy irgalma mindannyiunkhoz elér, ha hiszünk, és segítségül hívjuk az Ő nevét.
Fényképes illusztráció: Matthew Reier