A világ egyik csodájának újra felfedezése… és a lelki közöny veszélyeinek elkerülése
Ciro Villavicencio becslései szerint az első három évben, melyben túravezetőként dolgozott Peruban, a Cusco területen, közel 400 túrát vezetett Machu Picchuba, az inkák híres „elveszett városába”. Mégis, számtalan látogatása ellenére ez a hely – mely a világ csodáiról szóló mindenféle listán ott szerepel – nem veszítette el a varázsát az ő számára.
„Mindig tanulok valami újat” – mondja. Ciro számára nem szokatlan dolog órákat tölteni azzal, hogy látogatócsoportokat vezet át Machu Picchun. Látta azonban, mennyire könnyen elvesztik ezt a varázst. Néhány kollégája 45 perc alatt csinálja meg a teljes túrát. „Már beleuntak” – mondja.
Ciro, aki a Chasqui Egyházközség tagja és főtanács tag az Inti Raymi Peru Cusco Cövekben, hiszi, hogy ha az egyháztagok megértenék, mitől veszítették el az érdeklődésüket a kollégái, az segítene felébreszteni bennük az érdeklődést a világ egy másik csodája iránt, mely a legjelentősebb csoda, „egy bámulatos mű és csoda”. Ez pedig Jézus Krisztus visszaállított evangéliuma (2 Nefi 25:17).
A csoda eltűnésének veszélyei
Ez az 1500-as évek végén inkák által elhagyott és a hódítók által még fel nem fedezett, elszigetelt város magasan a perui Andokban, csupán néhány ember számára nem volt elveszett. A 20. évszázad fordulóján, miután a külvilág felfedezte, a hely tömegesen vonzotta a kutatókat és a turistákat.
Több évtizednyi tanulmányozás után „néhányan azt gondolták, hogy már mindent megtaláltak Machu Picchuban, amit csak lehetett – mondja Ciro. – Amikor az emberek azt gondolják, hogy már mindent megtaláltak, vagy minden kész, akkor feladják, vagy alábecsülik a felfedezést vagy az igyekezetet.”
Ciro aggódik, hogy ugyanez az önelégültség az egyházban is megeshet. Látta, hogy az idő és a megszokás miatt vannak egyháztagok, akik elkezdik „elfelejteni azokat a jeleket és csodákat, amikről hallottak, és már egyre kevésbé és kevésbé csodálkoz[nak] egy-egy égi jelen vagy csodán, olyannyira, hogy [elkezd] megkeményedni a szívük, és elvakulni az elméjük, és kételkedni kezd[enek] mindabban, amit hallottak és láttak” (3 Nefi 2:1).
Az ily módon elveszített varázs oda vezethet, hogy az egyháztagok fogékonyak lesznek Sátán hazugságaira: Nem kell odafigyelned erre a beszélőre, hisz már úgyis mindent tudsz. Nem kell bemenned a vasárnapi iskolára, már úgyis hallottad ezt a leckét. Ma nem kell tanulmányoznod a szentírásaidat, semmi újat nem tartogatnak.
„…és így [veszi] a Sátán birtokba a nép szívét” (3 Nefi 2:2).
Az evangélium tanulása iránti lelkesedésben a hullámvölgyek megtapasztalása nem ritka. De azok, akik engedik, hogy a lelki tanulás terén a szélcsend életformává váljon, ki vannak téve a veszélynek, hogy lelki tudásukból még „az is elvétetik, ami van nekik” (2 Nefi 28:30; lásd még Máté 25:14–30).
A varázs újraélesztése
Három alapigazság megértése segített Cirónak taníthatónak maradnia a közönyösség vonzása ellenére:
1. Még sok minden van, amit meg kell tanulnom.
Ciro a misszióján és felsőfokú hitoktatóként eltöltött időben intenzíven tanulmányozta az evangéliumot, s eközben felfedezte hogy mindig van még mit tanulni, legyen az akár egy új tantétel, akár egy már ismert tantétel újraalkalmazása. Ami ennél is fontosabb, az új lelki tudás gyakran olyasmi volt, amit meg kellett szereznie ahhoz, hogy leküzdjön egy-egy olyan akadályt, amellyel éppen akkor vagy később szembesült.
„A taníthatóság részben azt jelenti, hogy emlékszünk rá, mindig van valami, amit még nem tudunk, pedig valószínűleg tudnunk kellene” – mondja.
2. A Szentlélek segítségére van szükségem ahhoz, hogy megtanuljam, amit kell.
Ha nem tudod, mi az, amit tudnod kell, akkor egy megbízható tudású tanítóra van szükséged (lásd János 14:26). Amikor Ciro egyedül vagy a feleségével tanulmányozza a szentírásokat, vagy miközben részt vesz az órákon vagy a gyűléseken, folyamatosan emlékeztetve van arra, hogy nem számít, hányszor olvasott már egy adott verset vagy fogalmat.
„A Lélek képes olyan dolgokat tanítani nekem, amikre soha nem gondoltam volna – mondja. – A Szentlélek a tanító.”
3. A tanulás erőfeszítést jelent a részemről.
A tanulás egy aktív, nem pedig passzív feladat.1 Vágyra, figyelemre, részvételre és az elsajátított tantétel alkalmazására van szükség hozzá (lásd Alma 32:27).
„Felelősséget kell vállalnom a tanulásért – mondja Ciro. – Mennyei Atyám nem fog kényszeríteni rá, hogy bármit is megtanuljak.”
A varázs jutalma
Ciro számára a Machu Picchu továbbra is a világ egyik csodája marad, mert amióta csak tanulmányozzák, a kutatók újabb és újabb felfedezéssel és tudással gazdagodnak.
Az archeológusok még egy évszázad tanulmányozás után is csupán az elmúlt néhány évben találtak egy temetőt, agyagedényeket, sőt, további teraszépítményeket, melyek mind hozzájárultak ahhoz, amit Machu Picchuról és az inkákról tudunk.
Ugyanígy van ez Jézus Krisztus evangéliumának tanulmányozásával is. „Azok számára, akik törekszenek, mindig van valami új felfedezni való az evangéliumban” – mondja Ciro.
Csakúgy, ahogyan a Machu Picchuban történt új felfedezések a korábbi tudásra alapulnak, tökéletesebb tudással látva el a kutatókat, „aki nem keményíti meg a szívét, annak az ige nagyobb része adatik, míg meg nem adatik neki Isten rejtelmeinek a megismerése, míg meg nem ismeri őket azok teljességében” (Alma 12:10; lásd még T&Sz 50:24).
„Az evangélium az élő víznek egy végtelen forrása, melyhez rendszeresen vissza kell térnünk” – mondja Ciro.
A csoda bámulatos műve
Miközben Ciro a Machu Picchu fölé emelkedő egyik szirtről nézelődik, több tucat különböző túracsoport sétálgat az ősi épületek között. Ciro számára az, hogy néhány munkatársa érdektelenné vált, nem csak azért jelent tragédiát, mert ez a kárukra válik, hanem mert azok kárára is, akik rajtuk keresztül megtapasztalhatnák a hely varázsát.
Az evangélium varázsának életbentartása nem csak az egyént, hanem az egyén ismerőseit is megáldja. „Az a változás, melyet az evangélium idéz elő az ember életében, egy csoda – mondja Ciro. – És azok, akik megtapasztalták ezt a változást, maguk válhatnak csodává mások életében.”