Míg újra találkozunk
A Remény ösvényén járva – együtt
1846 februárjában az utolsó napi szent pionírokat kiűzték Nauvooból. Azzal a reménnyel, hogy békére lelnek Sionban, végigsétáltak a Parley utcán – melyet ma a Remény ösvényének hívunk –, és átkeltek a Mississippi folyón.
Kora tavaszi nap volt Nauvooban, amikor először végigjártam a Remény ösvényét. A nap sugarai aranylóan csillogtak, az árnyékok melegséget árasztottak, miközben végigsétáltam a fákkal szegélyezett ösvényen. Fényképészként a záridő, a rekesz és a lencséket megtöltő csodás fények kötötték le a figyelmemet.
Ezután gondolataim lassan az őseim felé fordultak, akik végigjárták ezt az utat. Először Jared és Cornelia indult útnak a kétéves kisfiukkal. Éreztem a hűs levegőt, de ez semmi nem volt ahhoz a fagyhoz képest, amelyet Jared és kis családja átélt a kivonulás során. Cornelia valahol Nauvoo és Salt Lake között hunyt el. Elképzeltem, ahogy Jared zokogva veszi fel kisfiát, és folytatja tovább az utat.
Attól félve, hogy jelenlétük érzése elillan, nem hagytam abba a fényképezést, habár könnyek homályosították el a látásomat. Ekkor eszembe jutott Sarah, aki szerető mostohaanyjával indult útnak a szentek utolsó csoportjával Nauvooból. Egy alkalommal szerető Mennyei Atyjuk fürjeket küldött a táborukba, hogy legyen mit enniük. Ezután hálás szívvel folytatták küzdelmes útjukat.
Szívemet elöntötték az érzelmek; olyan volt, mintha Sarah csatlakozott volna hozzám. Jared, Cornelia és a kisfiuk szintén ott voltak velem. Együtt gyalogoltunk a fények és árnyak között, összeolvasztva a múltat és a jelent ezen az ösvényen, a remény ösvényén, a könnyek ösvényén. Valami megmagyarázhatatlan módon ott voltak velem, és felébresztették bennem közös szeretetünket Jézus Krisztus evangéliuma iránt. Rádöbbentem, hogy bizonyságom azért ég bennem, mert bennük is égett – továbbadva nemzedékről nemzedékre –, minden alkalommal alapot készítve a következő számára. Könnyeim a hála könnyei voltak.
Hamarosan utolért a férjem, aki másfelé készített fényképeket. Szorosan mellé állva meséltem el neki az élményemet. Az akkori nauvooi szentekhez hasonlóan ő is első volt a családjában, aki hitt az evangéliumban. És szintén azokhoz hasonlóan, akik több mint 150 évvel ezelőtt végigjárták ezt az utat, nem ő lesz az utolsó, aki hisz benne. Az ő és az én bizonyságom táplálják azokat a bizonyságokat, melyek most gyermekeink szívében égnek, csakúgy, ahogy Jared, Cornelia és Sarah is táplálták utódaik ezreinek bizonyságát.
Megfeledkezve a fényképezésről a férjemmel lassan sétáltuk végig a Remény ösvényének hátralévő szakaszát, csendben emlékezve azokra, akik előttünk jártak.
Hittel járva. Készítette: Jed B. Thomas. Másolatok készítése tilos