Mint a sareptai özvegy: a böjti felajánlások csodája
A szerzők az Amerikai Egyesült Államokban, Utah államban élnek.
Amikor azt fontolgattuk, hogy bőkezűbb böjti felajánlást teszünk, eszünkbe jutott, hogy nem adhat az ember egy morzsát az Úrnak anélkül, hogy cserébe kenyeret ne kapna.
Illusztráció: Rose Datoc Dall
Számos család küszködik anyagi gondokkal szerte a világon, különösen egy gazdasági válság idején.1 Az efféle válság hatásait a helyi egyházközségünkben is éreztük néhány évvel ezelőtt, amikor sok családnak volt szüksége segítségre. Annak az évnek az elején a püspökünk egy felkérést tett közzé a cövekelnöktől arra, hogy adjunk bőkezű böjti felajánlást, így segítve a szükséget látókat.
Bár a vezetőink arra kértek, hogy vizsgáljuk meg az egyéni helyzetünket, és gondoljuk át, lehetnénk-e bőkezűbbek a böjti felajánlásaink terén, nem határozták meg azt, mennyit adjunk. A Lélek azonban emlékeztetett bennünket egy évekkel ezelőtti tanácsra Marion G. Romney elnöktől (1897–1988), az Első Elnökség első tanácsosától. Azt mondta: „Szilárdan hiszek abban, hogy az egyház részére és Isten királysága felépítésének javára történő adakozással nem kerülhet senki pénzügyileg szegényebb helyzetbe. […] Nem adhat az ember egy morzsát az Úrnak anélkül, hogy cserébe kenyeret ne kapna. Ez az én tapasztalatom. Ha az egyház tagjai megdupláznák böjti felajánlásukat, akkor a lelkiség is megduplázódna az egyházban. Ezt kell észben tartanunk, és bőkezűnek kell lennünk a felajánlásaink terén.”2
Tudtuk, hogy a böjti felajánlásaink növelése áldozatot követel majd a családunktól, de alaposan megfontoltuk Romney elnök tanítását és ígéretét is. Családként bőséges áldásokban részesültünk, és erős vágyat éreztünk arra, hogy komolyabb böjti felajánlásokat tegyünk.
Szerettük volna továbbá, ha a családunk tagjai leküzdik az önzésre való hajlamukat. Mivel olyan társadalomban élünk, amelynek középpontjában az anyagi javak birtoklása és saját vágyaink kielégítése áll, aggasztott bennünket, hogy a gyermekeink talán nem tanulnak elég önzetlenséget. Reménykedtünk azonban Spencer W. Kimball elnök (1895–1985) szavaiban: „A böjtölés törvényét gyakorolva az ember rátalál az erő személyes forrására, amely által legyőzheti a kapzsiságot és az önzőséget.”3
Amikor elkezdtünk bőkezűbb böjti felajánlást fizetni, már az első három hónapon belül számos áldását megtapasztaltuk ennek. Képesek voltunk csökkenteni az élelmiszerkiadásainkat, és úgy tűnt, tovább elég egy tank benzin. A gyermekeink kevesebb dolgot kértek, és szinte teljesen eltűnt az önzés az otthonunkból.
Amikor például a helyi élelmiszergyűjtéshez adtunk adományokat, a gyermekeink biztattak bennünket, hogy adjunk még. Amikor a készleteink éves felmérését végeztük, rájöttünk, hogy két évre elegendő az élelemtartalékunk. Korábban egy hónap alatt fogyasztottunk el egy zsák (22,7 kg) rizst, most pedig ugyanaz a zsák két hónapig kitartott. Úgy tűnt, mintha szaporodna az élelmiszertartalékunk.
A sareptai özvegy története jutott eszünkbe. Éhínség tombolt, amikor Illés próféta arra kért egy özvegyasszonyt, akinek semmije sem volt, amivel vendégül láthatta volna őt, hogy adjon neki vizet és kenyeret. Az asszony ezt válaszolta: „Él az Úr, a te Istened, hogy nincs semmi sült kenyerem, csak egy marok lisztecském van a vékában, és egy kevés olajom a korsóban, és most egy kis fát szedegetek, és haza megyek, és megkészítem azt magamnak és az én fiamnak, hogy megegyük és azután meghaljunk” (1 Királyok 17:12).
A próféta azt ígérte neki, hogy „sem a vékabeli liszt el nem fogy, sem a korsóbeli olaj meg nem kevesül…
És ő elméne, és az Illés beszéde szerint cselekedék, és evék mind ő, mind amaz, mind annak háznépe, naponként” (1 Királyok 17:14–15). A véka – melyben egy utolsó étkezésre elegendő alapanyag volt a családjának – megsokasodott, és sok napon át nyújtott táplálékot a családjának és másoknak is. Ugyanilyen csoda történt – a saját felajánlásunk alapján – a mi családunkban is.
A pénzügyi nehézségek idején a bőkezű böjti felajánlás és a szűkölködők iránti segítő gondoskodás nehézséget jelenthet, különösen akkor, amikor mi magunk is – a sareptai özvegyhez hasonlóan – a szükséget látók között vagyunk. A bőkezű böjti felajánlás – összegtől függetlenül – hitet követel az Úrban és az Ő ígéretében, hogy gondoskodik rólunk. Az Úr azonban betartja ígéreteit, a családunk élménye pedig megtanította nekünk, hogy minél nagyobb a hajlandóság bennünk, annál áldottabbak leszünk.
Ahogyan Romney elnök mondta: „Ne csak a szegények javára adjatok, hanem adjatok saját jólétetek érdekében is. Adjatok eleget ahhoz, hogy javaitok és időtök felajánlásán keresztül bejuttassátok magatokat Isten királyságába.”4 A bőkezűbb böjti felajánlás segített a családunknak örömet találni a szegényekről való gondoskodásban, és erőt a saját lelki jólétünkben.
Kenyerek és halak. Készítette: Rose Datoc Dall
Az, hogy készek voltunk egy morzsát adni, számtalan kenyeret eredményezett. Az, hogy készek voltunk bőkezű böjti felajánlást tenni, több mint kétszeresére növelte az élelmiszertartalékunkat. Az Úr hatalma az öt kenyér és a két hal megsokasítására az 5000 férfi megvendégeléséhez (nem számítva az asszonyokat és a gyermekeket), miközben még 12 kosarat is megtöltöttek a maradékból (lásd Máté 14:16–21), valóban ugyanaz a hatalom, amely megtöltötte a sareptai özvegy vékáját, és megsokasította a mi élelmiszertartalékainkat. A legnagyobb áldást mégsem az élelem megszaporodása jelentette, hanem az önzés csökkenése és a lelkiség növekedése az otthonunkban.
Bizonyságot szereztünk arról, hogy az egyház részére nyújtott bőkezű böjti felajánlás révén – még ha korlátozottak is a saját forrásaink – az Úr megsokasítja erőfeszítéseinket, és értelmünket felülmúló áldásokkal halmoz el bennünket.