Miért ad nekünk Isten szerelmi vágyat olyan korán, ahhoz képest, hogy mikor érkezik el az életünkben a házasságkötés helyénvaló ideje?

Az egymás iránti vonzalom természetesen önmagában nem rossz, és végső soron isteni célt szolgál a házasságban. Miért lángolnak fel azonban ezek az érzelmek oly sok évvel azt megelőzően, hogy helyénvaló módon kifejezésre juttathatnánk azokat?

Nos, ez az élet az engedelmesség próbája, az erkölcsi tisztaság törvénye pedig az egyik legfontosabb törvény, amelyet be kell tartanunk. A próbatétel nehezedik a serdülőkort követően, amikor a hormonok (és az engedékeny kultúra) arra sürgetnek bennünket, hogy „gyerünk, gyerünk, gyerünk”, Krisztus világossága és a Szentlélek azonban (ahogyan a szentírások, a próféták, a szülők és a vezetők is) azt mondják: „várj, várj, várj”. Amikor megszívleljük ez utóbbi üzenetet, akkor bizonyítjuk érdemességünket, és megmutatjuk érettségünket, valamint erkölcsi fegyelmezettségünket, amely „az önrendelkezés következetes használata, hogy a jót válasszuk azért, mert az a helyes, még akkor is, ha ez olykor nehéz” (D. Todd Christofferson: Erkölcsi fegyelem. Liahóna, 2009. nov. 105–106.).

Ahogyan oly sok más próbatétel esetében, ez is lehetővé teszi számunkra, hogy bizonyítsuk érdemességünket az eljövendő nagyszerűbb áldásokra – köztük az időre és az egész örökkévalóságra szóló templomi pecsételésre.