Evangéliumi klasszikusok
A templomi hódolat: Isten ismeretének kulcsa
A Brigham Young Egyetemen 1993 februárjában elmondott beszédből; a teljes szöveg nyomtatásban a Temples of the Ancient World (szerk. Donald W. Parry [1994]) című könyvben található meg.
A templomban megtanulhatjuk, miként éljünk úgy, ahogyan Krisztus élt a földön, és felkészülhetünk arra, hogy úgy éljünk, ahogyan most Ő és az Atya él.
Emlékszem az első izgatott és lelkes beszélgetésre egy templomlátogatóval, miután elkezdődött a szolgálatom a Salt Lake templom elnökeként. E nagyon komoly gondolkodású fiatal hölgy végigolvasta az idevonatkozó verseket a templomnak a tanulás és a képzés házaként betöltött szerepével kapcsolatosan. Kellően fogékony volt, hogy felismerje: megismerni Istent és Krisztust – „az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust” –, az maga „az örök élet” (János 17:3). Azt is tudta, hogy Krisztuson keresztül ismerjük meg az Atyát és térünk végül vissza Őhozzá.
Vele megosztott bizonyságom az volt, hogy számomra a templomban minden végső soron Krisztusra és Atyánkra mutat. A szertartások és szövetségek hatásossága az Ő engesztelő szeretetében és továbbadott felhatalmazásában rejlik – az „Isten Fiának rendje szerinti szent [papság]” (T&Sz 107:3) felhatalmazásában. Ő azonban még nem kapcsolta egyértelműen össze elméjében és szívében azt, hogy a templomi hódolat miként válhat az Úr megismerésének kritikus fontosságú kulcsává. […]
Krisztus, szentírások, templom, otthon
A templom legfőbb jelentősége abban áll, hogy biztosítja a megtisztulásunk és, ebből következően, a megszentelődésünk színterét, amely – ahogyan Krisztusról tanulunk – elvezethet bennünket az Őróla való olyan személyes ismerethez és bizonysághoz, mely az élet ajándékai közül a legbecsesebbhez juttat el bennünket.
A templomi tanulás és hódolat Jézus Krisztus révén az örök élet egyeteme lehet. A Kirtland templom felszentelési imájában a következő könyörgés szólt az Úrhoz: „[A]dd, Szent Atyánk, hogy mindazok, akik e házban hódolnak, a legjobb könyvekből tanulhassák a bölcsesség szavait…,
[é]s hogy felnőhessenek tebenned, és befogadhassák a Szentlélek teljességét” (T&Sz 109:14–15).
Ez vajon ceremóniák és rítusok révén valósul meg? Igen, részben, ha megértjük a céljaikat, jelképrendszerüket, ahogyan Ádám és Éva is eljutottak erre a megértésre a halandóság legkorábbi időszakában. Alapvetően azonban az üzenet lényegén keresztül tanulunk, az örök fejlődés, az örök élet tantételei révén. Néhány egyszerű tantétel köré kötünk szövetségeket az Úrral. Emlékezzetek vissza Pál kijelentésére a rómaiakhoz arról, hogy Krisztus halála által békélünk meg Istennel, szabadítást pedig „az ő élete által” nyerünk (Rómabeliek 5:10). Számomra ez azt üzeni, hogy az Ő szent életének tantételei vezetnek el bennünket a szabadítás felmagasztosulásként ismert teljességéhez – a szeretettel, tanulással, szolgálattal és gyarapodással teli teremtő élethez egy isteni szinten a szeretteinkkel, valamint az Atyával és a Fiúval. A templomban megtanulhatjuk, miként éljünk úgy, ahogyan Krisztus élt a földön, és ahogyan most Ő és az Atya él.
Krisztus életének központi tantételei
Melyek ezek az Ő életében központi helyen álló, a templomban is tanított, valamint az Úrral kötött szövetségeinkre is vonatkozó tantételek? […]
Ő oly módon szeretett, amelyet valószínűleg csupán Ő és az Atya ért igazán. Mi azonban azért vagyunk itt, hogy megtanuljuk ezt – hogy megtanuljunk eléggé szeretni ahhoz, hogy adjunk. Harctereken és kórtermekben, valamint a szülői vagy gyermeki önzetlen odaadás csendes, mégis hősies körülményei közepette láttam, hogy vannak, akik megtanultak valóban az Ő módján szeretni és áldozatot hozni.
Amikor úgy döntünk, hogy követjük az adakozás, a gondoskodás, a hála és a kedvesség útját, akkor megértjük, hogy ez nem az evangélium egyik szabadon választható része; ez a szíve-lelke. A tisztesség és a becsület, az önzetlenség, az udvariasság és a jó ízlés az, amit tőlünk elvárnak. Hiszen végül igazán csak az számít, milyen emberek vagyunk, és mit vagyunk hajlandóak adni. […] Naponta, óránként hozunk erről döntéseket, amikor megismerjük és elfogadjuk az Úr irányítását.
A Szabadító keresztre feszítése, feltámadása és mennybemenetele után történt valami a megmaradt tanítványokkal, akiket az a Péter vezetett, aki a próbatétel idején cserben hagyta Őt. Elérkezett a pünkösd – a Lélek kiáradása –, akik pedig korábban inogtak, most szilárdan álltak a bizonyságban és a tanúságtételben. Az Apostolok cselekedetei könyvének első 5 fejezete szól erről a történetről. Az 5. fejezet utolsó versei drámai hatásúak. Gamáliel közbenjár társainál, hogy adjanak a tanítványoknak még egy esélyt, még egy kis időt. Így hát ismét figyelmeztetik őket, hogy hagyják abba a tanítást és prédikálást Krisztusról, újra megverik, majd szabadon bocsátják őket. A feljegyzés szerint örvendezve hagyták el a helyszínt, hogy érdemesnek találtattak a szenvedésre Krisztusért. Majd „mindennap a templomban és házanként nem szűnnek vala meg tanítani és hirdetni Jézust, a Krisztust” (Apostolok cselekedetei 5:42).
Hasonlóképpen valaminek velünk is történnie kell, amikor a 3 Nefi 17:3 lelkületével hagyjuk el a templomot: „Menjetek hát el az otthonaitokba, és gondolkozzatok el azokon a dolgokon, amiket mondtam, és kérjétek az Atyát az én nevemben, hogy megérthessétek őket, és készítsétek elő elméteket a holnapi napra, és én ismét eljövök hozzátok.”
A templomi hódolat megtisztító hatalma
A megtisztító lélek előidézheti bennünk – akik már különleges módon megismerték az Úr által követett és megvilágított ösvényt, és szeretik Őt –, hogy új emberek legyünk, akik szeretetet és testvériséget gyakorolnak, akik az Úr akaratához csatlakoznak, szolgálnak, megosztanak, szeretnek, hűségesek a magas szintű normákhoz, és mindenekelőtt Isten királyságára törekednek.
Meg kell tisztítanunk a családi életünket, és olyan hellyé kell tennünk az otthonunkat, ahol naponta tanítunk és prédikálunk Jézus Krisztusról, de állandóan követjük Őt. Otthoni, családi és egyéni életünknek a tanulás központjának, az önzetlenség és a szolgálat központjának kell lennie. Rufus Jones szavaival élve: „A szenteket nem a glória és a belső felindulás teszi. A szenteknek a világosság és az erő fókuszpontjaivá kell válniuk. Az igazi szent jó anya, jó szomszéd, jó és építő erő a társadalomban, kellemes ember és áldás. Az igazi szent tetterős keresztény, aki korlátozott mértékben azt az életet jeleníti meg, amelyet teljesen a mennyben valósíthatunk meg.”1
Gondoljátok végig azt, ami számomra egyértelmű és erőteljes kulcsa a templomok és a templomi hódolat jelentésének. Az Úr 1836-ban nyilatkoztatta ki Joseph Smith prófétának azt az imát, amelyet a Kirtland templom felszentelésén ajánlottak fel. Ez az ima a Tan és a szövetségek 109. szakasza lett. Aki őszintén meg kívánja érteni az alapvető templomi jelentést, jól teszi, ha újra és újra elolvassa, különösképpen a megható és erőteljes első 24 verset. Az 5. vers egy gyönyörű kijelentés, amely alapos átgondolásra érdemes: „Mert tudod, hogy nagy megpróbáltatások közepette végeztük el ezt a munkát; és szegénységünkben adtunk javainkból, hogy házat építsünk a te nevednek, hogy legyen olyan hely az Ember Fiának, ahol kinyilváníthatja magát a népének” (T&Sz 109:5; kiemelés hozzáadva).
Hogyan nyilvánítja ki magát népének a templomban?
Úgy vélem, legfőképpen a templomi tantételek szertartások és szövetségek gyönyörű és lenyűgöző meggyőző erején, a templomi hódolaton keresztül – a kinyilatkoztatás lelkén és a Lélek egyéb áldásain keresztül, amelyek elérhetőek ott azok számára, akiknek az elméje és szíve összhangban áll, és akik türelmesek, és készek arra, hogy tanuljanak, és életüket krisztusi eszmények felé mozdítsák (lásd 3 Nefi 27:21, 27).
Egyetlen példa elégséges azon lelki erő szemléltetésére, melyben azok részesülnek, akik kitartóak az Úr szolgálatában a templomban. Egyik hajnalban fél öt körül érkeztem a templomhoz, hálás szívvel, hogy át tudtam verekedni magamat a mély havon az otthonomtól odáig. Egy félreeső szobában, gondolataiba mélyedve, előre dőlve, a botjára támaszkodva ült idősebb, mélyen tisztelt barátom. Hozzám hasonlóan ő is fehérben, a templomszolgák fehér ruhájában volt. Vidáman üdvözöltem, és érdeklődtem, hogy mi járatban itt, ilyen hajnali órán.
Azt mondta: „Tudod, miért vagyok itt, Hanks elnök. Szertartásszolga vagyok, és a megbízásomat jöttem teljesíteni.”
„Persze, hogy tudom – mondtam –, csak azon tűnődtem, hogyan jutottál el idáig a hóviharban. Most hallottam a rádióban, hogy a Parley-kanyont lezárták a forgalom elől, sőt, el van torlaszolva.”
Azt mondta: „Van egy négykerék-meghajtású kocsim, az még a fára is felmászik.”
Erre azt feleltem: „Persze, nekem is, máskülönben nem lennék itt; de én csak egy pár mérföldre lakom.”
Aztán megkérdeztem tőle, hogyan jutott át az úttorlaszon, amelyről a hírekben is beszámoltak, hogy a kanyon bejáratánál felállították. A válasz nem volt szokatlan ettől a gazdától és cövekelnöktől, akit hatalmas, erős emberként ismertem meg, amint a lován feszített, amikor a cövekkonferenciai gyűlések előtt vele töltöttem egy délutánt. Szó szerint összement az ízületi gyulladás és a kor terhe alatt, mely hamarosan az életét is elveszi. Súlyos fájdalmakkal járt számára minden mozdulat. Válasza azon a reggelen így hangzott: „Nos, Hanks elnök, ismerem a közúti rendőröket, sokukat születésük óta. Tudják, hogy át kell jutnom, és ha kell, megpróbálok ott elmenni, ahol nincs is út. Ismerik a kocsimat és a tapasztalatomat is, úgyhogy nekem megnyitják az útzárat, ha kell.”
Ott volt hát, hithűen és hűségesen, azon a hajnali órán, hogy megkezdje szent munkáját. Ilyen egyéneket, ilyen hittel és elkötelezettséggel segít kifejleszteni a templom.