Negyedik emelet, utolsó ajtó
Dieter F. Uchtdorf elnök
második tanácsos az Első Elnökségben
Isten „megjutalmazza azokat, a kik őt keresik”, úgyhogy kopogtassunk tovább! Ne adjátok fel, nőtestvérek! Keressétek Istent teljes szívetekből!
Kedves nőtestvéreim, drága barátaim, mily áldottak vagyunk, hogy szeretett prófétánk és elnökünk, Thomas S. Monson irányítása és vezetése alatt újra összegyűlhetünk ezen a világméretű konferencián! Elnök Úr, szeretünk és támogatunk téged! Tudjuk, hogy te is szereted az egyház nőtestvéreit.
Szeretek eljönni az általános konferenciának erre, az egyházi nőtestvéreknek szóló ülésére.
Nőtestvérek, titeket látva önkéntelenül is mindig eszembe jutnak az életemre oly nagy hatást gyakorló nők: a nagymamám és az édesanyám, akik elsőként fogadták el a meghívást, hogy jöjjenek és nézzék meg, miről is szól az egyház.1 Szeretett feleségem, Harriet, akibe első látásra beleszerettem. Harriet édesanyja, aki nem sokkal azután csatlakozott az egyházhoz, hogy férjét rákban elveszítette. Aztán a nővérem, a lányom, az unokám és a dédunokám, akik mindannyian finomító hatást gyakorolnak rám, és igazán napfényt hoznak az életembe. Arra késztetnek, hogy jobb emberré és érzékenyebb egyházi vezetővé váljak. Mennyire más lenne nélkülük az életem!
Talán annak tudata tesz engem leginkább alázatossá, hogy ugyanezt a hatást egyházszerte több milliószor megsokszorozza a hozzátok hasonló, hittel rendelkező nők intelligenciája, bizonysága, képességei és tehetségei.
Előfordulhat, hogy némelyikőtök nem érzi magát érdemesnek erre a méltatásra. Talán azt hiszitek, hogy túlságosan jelentéktelenek vagytok, és nem gyakoroltok lényegi hatást másokra. Talán nem tartjátok magatokat még hittel rendelkező nőnek sem, mert időnként kétellyel vagy félelemmel küszködtök.
Ma azokhoz szeretnék szólni, akik már érezték így magukat – és ez valószínűleg mindannyiunkkal előfordult valamikor. A hitről szeretnék beszélni – annak mibenlétéről, hogy mire képes és mire nem, és hogy mit kell tennünk a hit erejének aktiválásához az életünkben.
A hit mibenléte
A hit erős meggyőződés valamiről, amit elhiszünk – annyira erős meggyőződés, hogy olyan dolgok megtételére késztet, amelyeket egyébként nem tennénk meg. „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.”2
Ennek a hívő emberek számára van értelme, a hitetlenek számára azonban gyakran zavaros. Fejüket ingatva azt kérdezik: „Hogy lehet bárki is meggyőződve arról, amit nem lát?” Számukra ez a vallás értelmetlenségét bizonyítja.
Nem értik meg, hogy látni nem csupán a szemünkkel lehetséges. Tapintani nem csupán a kezünkkel, hallani pedig nem csupán a fülünkkel tudunk.
Egy fiatal lány élményéhez hasonlítható ez, aki a nagymamájával sétált. A kislány csodálatosnak találta a madarak énekét, és minden hangra felhívta a nagymamája figyelmét.
„Hallod ezt?” – kérdezgette őt újra és újra. A nagymamája azonban nem hallott jól, és nem voltak számára kivehetőek ezek a hangok.
Végül letérdelt hozzá, és azt mondta: „Sajnálom, drágám. Nagymama nem hall valami jól.”
A kislány elszántan két kezébe fogta nagymamája arcát, mélyen a szemébe nézett, és azt mondta: „Nagyi, figyelj oda jobban!”
A hívő és a hitetlen számára is van tanulsága ennek a történetnek. Az, hogy mi nem hallunk valamit, nem jelenti azt, hogy nincs is mit hallani. Előfordulhat, hogy két ember ugyanazt az üzenetet hallgatja, vagy ugyanazt a szentírásrészt olvassa, és az egyikük érzi a Lélek tanúságtételét, a másik pedig nem.
Másrészt viszont, amikor szeretteinkkel éreztetni szeretnénk a Lélek hangját és Jézus Krisztus evangéliumának hatalmas, örök és mélységes szépségét, a „figyelj oda jobban” felszólítás talán nem a leghatékonyabb módszer.
Talán jobb tanács – bárkinek, aki növelni szeretné a hitét – az, hogy figyelj oda másképp. Pál apostol arra buzdít minket, hogy figyeljünk oda arra a hangra, mely a lelkünkhöz szól, nem csupán a fülünkhöz. Azt tanította: „Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképen ítéltetnek meg.”3 Vagy gondoljunk talán Saint-Exupéry kis hercegének szavaira: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”4
A hit ereje és korlátai
Időnként nem könnyű úgy szert tenni a lelki dolgokba vetett hitre, hogy közben egy fizikai világban élünk, viszont megéri az erőfeszítést, mert a hit hatalmas erővel bírhat az életünkben. A szentírások azt tanítják nekünk, hogy hit által lettek megalkotva a világok, kettéválasztva a vizek, feltámasztva a halottak, elmozdítva a folyók és a hegyek.5
Mégis lehetnek, akik azt kérdezik: „Ha a hitnek ilyen ereje van, akkor miért nem kapok választ egy szívből jövő imára? Nem kell kettéváló tengert vagy elmozduló hegyet látnom. Nekem csak annyi kell, hogy megszabaduljak a betegségemtől, vagy hogy a szüleim megbocsássanak egymásnak, vagy hogy megjelenjen az ajtómban egy örökkévaló társ, egyik kezében virágcsokorral, a másikban eljegyzési gyűrűvel. Az én hitem miért nem képes erre?”
A hit igenis erőteljes, és gyakran csodákat eredményez. Azonban nem számít, milyen nagy a hitünk, van két dolog, amire a hit nem képes. Először is, nem hághatja át mások önrendelkezését.
Volt egy asszony, aki évekig imádkozott, hogy tévelygő leánya visszatérjen Krisztus nyájához, és csalódott volt amiatt, hogy imái látszólag nem találnak válaszra. Különösen akkor találta ezt fájdalmasnak, amikor történeteket hallott más tékozló gyermekekről, akik bűnbánatot tartottak.
A gond nem az imák vagy a hit hiányából adódott. Csak azt kellett megértenie, hogy bármennyire fájdalmas is ez Mennyei Atyánknak, Ő senkit nem kényszerít rá az igazlelkűség ösvényének választására. Isten a halandóság előtti világban sem kényszerítette a saját gyermekeit arra, hogy kövessék Őt, és még kevésbé fog kényszeríteni minket most, amikor ezen a halandó életen vezet át utunk.
Isten mindig hív és győzköd. Fáradhatatlan szeretettel, sugalmazással és buzdítással fordul felénk. Azonban soha nem kényszerít, mert az aláásná az örök fejlődésünkre vonatkozó nagyszerű tervét.
Másodszor, a hit nem erőltetheti rá Istenre a mi akaratunkat. Nem kényszeríthetjük Istent a kívánságaink szerinti cselekvésre, nem számít, hogy szerintünk mennyire van igazunk vagy mennyire őszintén imádkozunk. Gondoljatok bele, mit tapasztalt meg Pál, aki számos alkalommal enyhülésért imádkozott az Úrhoz egy bizonyos próbatétel miatt, melyről azt mondta, hogy „tövis adatott nékem a testembe”. Isten akarata azonban más volt. Végül Pál felismerte, hogy a próbatétele áldás, és megköszönte Istennek, hogy nem a reményeinek megfelelően válaszolt az imáira.6
A bizalom és a hit
A hit célja nem Isten akaratának a megváltoztatása, hanem az, hogy képessé tegyen minket Isten akaratának végrehajtására. A hit bizalom – bizalom abban, hogy Isten látja, amit mi nem látunk, és tudja, amit mi nem tudunk.7 Időnként nem elég a saját szemünknek hinni és a saját ítélőképességünkben bízni.
Ezt pilótaként is megtanultam, amikor olyan sűrű ködbe vagy felhőkbe kellett berepülnöm, ahol csak néhány méternyire láttam. A műszerekre kellett hagyatkoznom, melyek tudatták velem, hogy hol vagyok és merre tartok. Hallgatnom kellett a légiirányító hangjára. Követnem kellett valaki útmutatását, aki az enyémnél pontosabb információval rendelkezett. Valakit, akit nem láttam, de akiben megtanultam bízni, és aki látta azt, amit én nem. Bíznom kellett és aszerint cselekednem, hogy biztonságban megérkezzek az úticélomhoz.
A hit azt jelenti, hogy Istennek nem csupán a bölcsességében bízunk, hanem a szeretetében is. Abba vetett bizalmat jelent, hogy Isten tökéletesen szeret minket, hogy minden, amit tesz – minden áldás, melyet ad, és minden áldás, melyet egy időre visszatart – a mi örök boldogságunkat szolgálja.8
Ha ilyesfajta hittel rendelkezünk, akkor talán ha nem is értjük, hogy miért történnek bizonyos dolgok vagy miért nem válaszoltatnak meg bizonyos imák, de tudjuk, hogy végül majd minden értelmet nyer. Mert „azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van”9.
Minden a helyére kerül. Minden rendben lesz.
És biztosak lehetünk abban, hogy meg fognak érkezni a válaszok, és mi nem csupán elégedettek leszünk azok tartalmával, hanem le is fog minket nyűgözni az a kegyelem, irgalom, nagylelkűség és szeretet, mely Mennyei Atyánkban van irántunk, az Ő gyermekei iránt.
Kopogtassatok tovább!
Addig is, a rendelkezésünkre álló hitben járunk,10 mindig annak gyarapítására törekedve. Időnként ez nem könnyű feladat. Akik türelmetlenek, akik nem kötelezték el magukat vagy figyelmetlenek, azok illékonynak találhatják a hitet. Akik könnyen elcsüggednek vagy elvonja valami a figyelmüket, azok talán nem is nagyon tapasztalják meg. A hit azoknak adatik meg, akik alázatosak, szorgalmasak és kitartók.
Azoknak adatik meg, akik megfizetik a hithűség árát.
Ezt az igazságot szemlélteti Európa egy olyan területén szolgáló két fiatal misszionárius tapasztalata, ahol kevés volt a megtért keresztelés. Szerintem érthető lett volna, ha úgy gondolják, hogy nem sok értelme van annak, amit tesznek.
Azonban ennek a két misszionáriusnak volt hite, és elkötelezettek voltak. Úgy álltak hozzá, hogy ha senki nem hallgatja meg az üzenetüket, az nem azért lesz, mert ők nem tettek meg minden tőlük telhetőt.
Egy napon úgy érezték, fel kell keresniük egy szépen rendben tartott négyemeletes ház lakóit. A földszinten kezdték, minden ajtón bekopogtattak, és elmondták Jézus Krisztus szabadításának és egyháza visszaállításának üzenetét.
A földszinten senki nem akarta meghallgatni őket.
Milyen könnyű lett volna azt mondani: „Megpróbáltuk. Hagyjuk abba! Menjünk, és próbálkozzunk egy másik házban!”
Azonban ennek a két misszionáriusnak volt hite, és készen álltak a munkára, ezért az első emeleten is minden ajtón bekopogtattak.
Itt sem akarta őket meghallgatni senki.
A második emeleten ugyanez volt a helyzet, aztán a harmadikon is. Így történt a negyedik emeleten is – egészen a negyedik emelet utolsó ajtajáig.
Amikor ez az ajtó kinyílt, egy fiatal lány mosolygott rájuk, és arra kérte őket, hogy várják meg, amíg beszél az anyukájával.
Az édesanyja, aki még csak 36 éves volt, nemrég vesztette el a férjét, és nem volt olyan hangulatban, hogy misszionáriusokkal beszélgessen, ezért azt mondta a lányának, hogy küldje el őket.
A lány azonban kérlelni kezdte őt. „Ezek a fiatalemberek olyan kedvesek – mondta. – És csak néhány percről van szó!”
Így aztán édesanyja vonakodva beleegyezett. A misszionáriusok elmondták az üzenetüket, és adtak az anyukának egy könyvet, hogy olvassa el – a Mormon könyvét.
Miután elmentek, az édesanya úgy döntött, hogy legalább néhány oldalt elolvas.
Pár napon belül az egész könyvvel végzett.
Nemsokára e csodálatos, apa nélküli család belépett a keresztelés vizébe.
Amikor a kis család elment a helyi gyülekezetbe a németországi Frankfurtban, egy fiatal diakónusnak feltűnt az egyik lány szépsége, és azt gondolta magában: „Jó munkát végeznek ezek a misszionáriusok!”
A fiatal diakónus neve Dieter Uchtdorf volt. Az elbűvölő fiatal hölgy pedig, aki arra kérte édesanyját, hogy hallgassa meg a misszionáriusokat, a gyönyörű Harriet névre hallgat. Mindenki megszereti, aki csak találkozik vele, amikor elkísér az útjaimra. Sokak életét áldotta már meg az evangélium iránti szeretete és sziporkázó személyisége. Valóban életem napsugara ő.
Mily gyakran töltötte már el hála a szívemet azért a két misszionáriusért, akik nem álltak meg a földszinten! Mily gyakran méltányolom a hitüket és a munkájukat! Mily gyakran mondtam már köszönetet azért, hogy továbbmentek, egészen a negyedik emelet utolsó ajtajáig!
Megnyittatik néktek
Amikor tartós hitre törekszünk és Istennel és az Ő céljaival próbálunk kapcsolatot teremteni, ne feledjük az Úr ígéretét: „…zörgessetek, és megnyittatik néktek”11.
Vajon feladjuk, miután egy vagy két ajtón már bekopogtattunk? Egy vagy két emelet után?
Vagy addig folytatjuk a keresést, mígnem elérünk a negyedik emelet utolsó ajtajáig?
Isten „megjutalmazza azokat, a kik őt keresik”12, azonban ez a jutalom általában nem az első ajtó mögött található, úgyhogy tovább kell kopogtatnunk. Ne adjátok fel, nőtestvérek! Keressétek Istent teljes szívetekből! Gyakoroljatok hitet! Járjatok igazlelkűségben!
Megígérem nektek, hogy ha így tesztek – egészen a negyedik emelet utolsó ajtajáig –, akkor el fogjátok nyerni a keresett válaszokat. Hitre leltek. És egy napon betölt majd benneteket az a világosság, mely „mind fényesebbé és fényesebbé válik, a tökéletes napig”13.
Szeretett nőtestvéreim Krisztusban, Isten valóságos.
Ő él.
Szeret titeket.
Ismer benneteket.
Megért titeket.
Ismeri szívetek csendes fohászait.
Nem hagyott magatokra titeket.
Nem fog cserbenhagyni benneteket.
Ez az én bizonyságom és apostoli áldásom mindannyiótok számára, akik érzitek a szívetekben és az elmétekben ezt a magasztos igazságot. Éljetek hitben, kedves barátaim, drága nőtestvérek, és az Úr, a mi Istenünk majd „ezerszerte is” megszaporít titeket, és megáld titeket, ahogyan azt megígérte nektek.14
Hitemet, meggyőződésemet, és biztos, rendíthetetlen tanúbizonyságomat hagyom veletek arról, hogy ez Isten munkája. Szeretett Szabadítónk szent nevében, Jézus Krisztus nevében, ámen.