Az igaz Bíró
Lynn G. Robbins elder
a Hetvenek elnökségéből
Egyetlen módja van az igazlelkű ítélkezésnek, vagyis a Jézus Krisztus szerint való ítélkezésnek, az pedig nem más, mint olyannak lenni, mint Ő.
Halandó élete során Jézus Krisztus szeretetteljes bíró volt, rendkívül bölcs és türelmes. A szentírásokban igaz Bírónak nevezik (lásd 2 Timótheus 4:8; lásd még Mózes 6:57), aki nekünk is azt tanácsolja, hogy „ítéljetek igazlelkű ítéletet” (JSF, Máté 7:1–2), továbbá azt is, hogy „helyezd bizalmadat abba a Lélekbe, amely a jó megtételére vezet [és] igazlelkűen ítélkezz” (T&Sz 11:12).
Ez a tanács, melyet az Úr a nefita Tizenketteknek adott, segít úgy ítélkeznünk, mint Ő: „…ti lesztek e nép bírái, azon ítélkezés szerint, melyet én adok nektek, mely igazságos lesz. Milyen embereknek kell hát lennetek? Bizony mondom nektek, hogy éppen olyannak, amilyen én vagyok” (3 Nefi 27:27; kiemelés hozzáadva). Néha elfelejtjük, hogy amikor azt tanácsolta, hogy legyünk olyanok, mint Ő, azt az igazlelkű ítélkezés szövegösszefüggésében mondta.
Hamislelkű ítélkezés
A hamislelkű ítélkezés egyik szégyenteljes példája az elveszett juh példázatában olvasható, amikor a farizeusok és az írástudók hamisan ítélték meg mind a Szabadítót, mind az asztaltársaságát, ezt mondván: „Ez bűnösöket fogad magához, és velök együtt eszik” (Lukács 15:2) – megfeledkezvén arról a tényről, hogy ők maguk is bűnösök. Ítélkező szívükkel az írástudók és a farizeusok soha nem ismerték meg, milyen örömmel jár az elveszett bárány megmentése.
Szintén „az írástudók és a farizeusok” voltak azok, akik „egy asszonyt vivének hozzá, a kit házasságtörésen kaptak vala” (János 8:3), hogy lássák, vajon Mózes törvényének megfelelően ítéli-e meg (lásd 5. vers). Ismeritek a történetet, tudjátok, hogyan szégyenítette meg őket hamislelkű ítéletükért, ők pedig „a lelkiismeret által vádoltatván, egymásután kimenének” (9. vers; kiemelés hozzáadva). Ekkor aztán így szólt az asszonyhoz: „Én sem kárhoztatlak: eredj el és többé ne vétkezzél! És az asszony attól az órától fogva dicsőítette Istent, és hitt az ő nevében” (Joseph Smith Translation, John 8:11).
A mindannyiunkban lakozó természetes ember hajlamos elítélni másokat, illetve hamislelkű vagy képmutató módon ítéletet hozni. Még a Szabadító két apostolával, Jakabbal és Jánossal is megesett ez. Mérhetetlen harag öntötte el őket, amikor egy samáriai falu lakosai tiszteletlenül bántak a Szabadítóval (lásd Lukács 9:51–54):
„Mikor pedig ezt látták…, mondának: Uram, akarod-é, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és emészsze meg ezeket, mint Illyés is cselekedett?
De Jézus megfordulván, megdorgálá őket, mondván: Nem tudjátok minémű lélek van ti bennetek:
Mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa” (54–56. vers).
Napjaink „általános bíró[inak]” (T&Sz 107:74); püspökeinknek és gyülekezeti elnökeinknek szintén óvakodniuk kell a hirtelen támadt ítélettől, amint az Jakabbal és Jánossal történt. Az igazlelkű bíró könyörülettel és megértéssel fogadja, amikor valaki megvallja előtte a bűnét. Például egy tévelygő fiatalnak úgy kellene kijönnie a püspök irodájából, hogy a püspökön keresztül megérezte a Szabadító szeretetét, és körülöleli az engesztelés öröme és gyógyító hatalma – soha nem megszégyenítve vagy megvetést tapasztalva. Máskülönben talán a püspök önkéntelenül is még kijjebb űzi az elveszett bárányt a pusztába (lásd Lukács 15:4).
Fegyelmezés
A könyörület azonban nem teszi semmissé a fegyelmezés szükségét. A fegyelmezést jelentő angol szó a latin discere [tanulni] és discipulus [tanuló, tanítvány] szavakból ered, így tehát a tanítványok tanulók és követők.1 Az Úr módján fegyelmezni azt jelenti: szeretettel és türelemmel tanítani. A szentírásokban az Úr gyakran használja a megfenyít, megfegyelmez szavakat, amikor a fegyelmezésről tanít (lásd például Móziás 23:21; T&Sz 95:1). A fenyítést jelentő angol szó a latin castus szóból ered, melynek jelentése: erényes, tiszta, vagy tisztává tenni.2
A világban egy földi bíró az, aki elítél és börtönbe zárat valakit. Ezzel szemben a Mormon könyve azt tanítja, hogy amikor szándékosan követünk el bűnt, akkor saját bíráinkká válunk (lásd Alma 41:7), és mi ítéljük lelki börtönre önmagunkat. Ironikus módon az általános bíró ebben az esetben éppen hogy kinyitja a börtön kapuit; „mert a fenyítéssel minden dologban előkészítem a kísértésből való kiszabadulásuk útját” (T&Sz 95:1; kiemelés hozzáadva). Az igazlelkű bíró eljárása mindig irgalmas, szeretetteljes, és megmentő, nem pedig elítélő.
Az ifjú Joseph Smitht négyéves próbaidő fegyelmezte meg az aranylemezek átvétele előtt, „mivel nem tartottad be az Úr parancsolatait”3. Később, amikor Joseph elvesztette a 116 kéziratos oldalt, újból fegyelmezésben részesült. Noha Joseph valóban bűnbánó volt, az Úr egy rövid időre mégis visszavonta tőle a kiváltságait, mert „akiket szeretek, azokat meg is fenyítem, hogy bűneik megbocsáttathassanak” (T&Sz 95:1).
Joseph ezt mondta: „Az angyal örvendezett, amikor visszaadta nekem az Urimot és Tummimot, és azt mondta, hogy Isten elégedett a hithűségemmel és alázatosságommal, és szeret engem a bűnbánatomért és az imádságban mutatott szorgalmamért”4. Mivel az Úr szívig hatoló leckét akart tanítani Josephnek, szívet tépő áldozatot követelt tőle, hiszen az áldozat a fegyelem egyik elengedhetetlen alkotóeleme.
Áldozat
„Az ősi időkben az áldozat annyit tett, mint szentté tenni valamit vagy valakit.”5 Ez pedig egymásra mutatóan összekapcsolja az áldozatot és a fegyelmezést, vagyis a tisztává tételt. Hasonlóképpen az ősi Izráelben a bűnbocsánat a bűnért vagy vétekért hozott felajánlás vagy áldozat révén adatott meg.6 Az áldozat nem pusztán „a nagy és utolsó áldozatra mutat[ott]” (Alma 34:14), hanem a Szabadító engesztelése iránti mélyebb hálát is ébresztett. Ha bűnbánatunk részeként nem vagyunk hajlandóak áldozatot hozni, azzal kigúnyoljunk vagy lekicsinyeljük Krisztus ugyanezért a bűnért hozott még nagyobb áldozatát, és közhelyszerűvé tesszük szenvedését – ami a hálátlanság érzéketlen jele.
Másrészről azonban az áldozathozatal édes iróniája révén igazából valami örökkévaló értékű dolgot nyerünk: az Úr irgalmát és megbocsátását, idővel pedig „mindaz[t], amivel [az Atya] rendelkezik” (T&Sz 84:38). A bűnbánat folyamatának részeként az áldozat gyógyító balzsamként is szolgál, amely elősegíti, hogy a lelkiismeret-furdalás (Alma 42:18) helyét átvegye a lelkiismeret békessége (lásd Móziás 4:3). Áldozathozatal nélkül az embernek nehézséget okozhat az önmagának való megbocsátás, mert állandóan azt érzi, hogy valamit visszatartott.7
A szülők mint igazlelkű bírák
Míg kevesen kapunk elhívást, hogy általános bíróként szolgáljunk, az igazlelkű ítélkezés alapelvei mindannyiunkra vonatkoznak, különösen pedig a szülőkre, akiknek napi szinten adódik lehetőségük ezen alapelvek alkalmazására a gyermekeikkel. A jó szülői mivolt lényege a gyermekek hatásos tanításában rejlik, az igazlelkű bíráskodás lényegét pedig a szeretetteljes fegyelmezés adja.
Joseph F. Smith elnök ezt tanította: „Ha a gyerekek dacosak és nehéz őket irányítani, legyetek velük türelmesek, amíg… meg nem hódítjátok [őket szeretettel], és akkor úgy formálhatjátok majd jellemüket, ahogy akarjátok.”8
Sokatmondó, hogy a fegyelmezésről tanítva a próféták mindig krisztusi tulajdonságokra utalnak. A Tan és a szövetségek ezt a jól ismert tanácsot adja a fegyelmezéssel kapcsolatban:
„Semmilyen hatalmat vagy befolyást nem lehet vagy szabad máshogy fenntartani a papság jogán, csakis meggyőzéssel, hosszútűréssel, gyengédséggel és szelídséggel, és színleletlen szeretettel;
Kedvességgel és színtiszta tudással, amely nagyon gyarapítja a lelket, képmutatás és álnokság nélkül –
A kellő időben élesen feddve, amikor a Szentlélek arra késztet; azután pedig fokozott szeretetet mutatva az iránt, akit megfeddtél” (T&Sz 121:41–43).
Ez a szentírás azt tanítja nekünk, hogy akkor nyújtsunk feddést, „amikor a Szentlélek arra késztet”, nem akkor, amikor a haragunk arra késztet. A Szentlélek és a harag összeférhetetlenek, mert „akiben ott van a viszálykodás lelke, az nem tőlem való, hanem az ördögtől, aki a viszálykodás atyja, és felserkenti az emberek szívét, hogy haragosan viszálykodjanak egymással” (3 Nefi 11:29). George Albert Smith elnök azt tanította, hogy „az Úr sugalmazása alatt általában nem mondunk rosszindulatú dolgokat. Az Úr Lelke a kedvesség lelke; a türelem lelke; a jószívűség, béketűrés és elnézés lelke…
Ha azonban a hibakeresés lelkületével [élünk], és romboló módon… – ami soha nem Mennyei Atyánk Lelkének társaságában történik –, az mindig káros.
[…] A kedvesség az az erő, melyet Isten azért adott nekünk, hogy meglágyítsuk a kemény szíveket [és] megenyhítsük a makacs lelkeket”9.
Gyermekeink valódi kiléte
Amikor a Szabadító ellátogatott a nefitákhoz, rendkívüli dolgot tett a gyermekekkel:
„És lőn, hogy [a] sokaság gyermekeit is tanította és szolgálta, …és megoldotta a nyelvüket, és nagy és csodálatos dolgokat mondtak az atyáiknak…
[É]s mindannyian látták és hallották ezeket a gyermekeket; igen, még a csecsemők is kinyitották a szájukat és csodálatos dolgokat mondtak” (3 Nefi 26:14, 16).
Talán a kisdedek szájának megnyitásán túlmenően az Úr ámuló szüleik szemét és fülét nyitotta meg. Ezeknek a szülőknek megadatott az a kivételes ajándék, hogy bepillantást nyerhettek az örökkévalóságba, és láthatták gyermekeik valódi kilétét és halandóság előtti nagyságát. Ez vajon nem változtatná-e meg mindörökre azt, ahogyan ezek a szülők a gyermekeikre tekintettek és velük bántak? Szeretem a következő, módosított, Goethének tulajdonított idézetet: „Ahogy [egy gyermekre] tekintesz, úgy fogsz vele bánni, ahogy pedig vele bánsz, azzá is fog válni.”10 Egy gyermek valódi kilétének szem előtt tartása a jövőbe látás olyan ajándéka, amely mennyei sugalmazást nyújt az igazlelkű bírónak.
Zárszó
Thomas S. Monson elnök ezt tanította nekünk: „Soha ne engedjük, hogy egy megoldandó probléma fontosabb legyen egy ember szereteténél.”11 Milyen fontos tantétel ez az igazlelkű bíróvá válás útján, különösen a saját gyermekeink tekintetében!
Egyetlen módja van az igazlelkű ítélkezésnek, vagyis a Jézus Krisztus szerint való ítélkezésnek, az pedig nem más, mint olyannak lenni, mint Ő. Ezért aztán „milyen embereknek kell hát lennetek? Bizony mondom nektek, hogy éppen olyannak, amilyen én vagyok” (3 Nefi 27:27). Jézus Krisztus nevében, ámen.