A Gyógyítómester

Carole M. Stephens

első tanácsos a Segítőegylet Általános Elnökségében

Nem kell továbbra is cipelnetek a bűnből fakadó szomorúság terhét, a mások hamislelkű tetteiből eredő fájdalmat vagy a halandóság fájdalmas valóságait – egyes-egyedül.

Az egyik legnagyobb megelégedést nyújtó kiváltságom az utazás – az, hogy tanulhatok nőtestvéreimtől szerte a világon. Semmi sem fogható ahhoz, mint amikor karöltve, szemtől szembe, lélektől lélekig veletek lehetek.

Egy ilyen élményem során egy segítőegyleti vezető azt kérdezte tőlem: „Van valami konkrétum, amire a nőknek összpontosítaniuk kellene?”

Határozott igennel feleltem, miközben eszembe jutott Russell M. Nelson elnök beszéde, Kérés a nőtestvéreimhez címmel. Nelson elnök ezt tanította: „…szükségünk van olyan nőkre, akik sziklaszilárdan értik Krisztus tanát”.¹

Nefi e szavakkal jellemezte Krisztus tanát:

„Mert a kapu, amelyen be kell lépnetek, a bűnbánat, és a víz általi keresztség; és majd azután jön bűneitek bocsánata, a tűz és a Szentlélek által. […]

És most…, azt kérdezném, most már mindent megtettetek? Íme, mondom nektek: Nem; mert csak Krisztus szava által jutottatok ilyen messzire, rendíthetetlen hittel benne, teljesen annak érdemeire támaszkodva, akinek hatalmában áll megszabadítani.

Krisztusba vetett állhatatossággal kell tehát törekednetek előre, tökéletesen ragyogó reménységgel, és Isten és minden ember szeretetével. Ha tehát előre törekedtek, Krisztus szaván lakmározva, és mindvégig kitartotok, íme, ezt mondja az Atya: Örök életetek lesz.

…ez az út; és semmi más út vagy név nem adatott az ég alatt, amely által az embert meg lehetne szabadítani Isten királyságában. És most, íme, ez Krisztus tana”.²

Miért kell sziklaszilárdan értenünk e tantételeket?

Gyakran találkozom olyan utolsó napi szent nőkkel, akik kétségbeesve várják a segítséget, de nem fordulnak Őhozzá, aki örökkévaló segítséget tud nyújtani. Túl sokszor látom, hogy „a nagy és tágas épület”³ tanulmányozásával igyekeznek megértésre szert tenni.

Krisztus tanáról való megértésünket gyarapítva hamar ráébredünk, hogy „a boldogság nagyszerű tervét”⁴ ismerjük meg alaposabban. Azt is felismerjük, hogy e terv középpontjában Szabadítónk, Jézus Krisztus áll.

Amikor megtanuljuk egyéni körülményeinkre vonatkoztatni Krisztus tanát, elmélyül a Szabadítónk iránti szeretetünk, és felismerjük, hogy „a vélt különbségek ellenére mindannyiunknak ugyanarra a végtelen engesztelésre van szüksége”.⁵ Ráébredünk, hogy Ő a mi alapunk – Megváltónk sziklája, amely biztos alap, amelyről nem bukhatunk le, ha arra építünk.⁶

Miként áldhat meg bennünket ez a tan, miközben békességre és megértésre törekszünk, és igyekszünk hithűen kitartani egyedi halandó utazásunk során?

Úgy gondolom, hogy – Nefi szavaival élve – „rendíthetetlen hittel” kell kezdenünk, „teljesen annak érdemeire támaszkodva, akinek hatalmában áll megszabadítani”.⁷ A Jézus Krisztusba vetett hitünk által szembe tudunk nézni bármilyen kihívással.

Sőt, gyakran úgy találjuk, hogy hitünk elmélyül, a Mennyei Atyával és Fiával való kapcsolatunk pedig finomodik a csapások révén. Hadd mondjak három példát.

Először is a Szabadítónak, a Gyógyítómesternek hatalmában áll megváltoztatni a szívünket és tartós enyhülést nyújtani a saját bűnünk által előidézett bánattól. Amikor a Szabadító a szamaritánus asszonyt tanította a kútnál, tudatában volt a nő súlyos bűneinek, azonban „az Úr azt nézi, mi a szívben van”,⁸ így azt is tudta, hogy az asszony szíve tanítható.

Amikor az asszony a kúthoz ért, Jézus – az élő víz megtestesítője – egyszerű szavakkal így szólt: „Adj innom!” Szabadítónk hozzánk is olyan hangon fog szólni, amelyet felismerünk, amikor Hozzá térünk – mivel ismer bennünket. Elébünk jön. És megért bennünket, azért, mert Ő az, aki, és amiatt is, amit Ő megtett értünk. Mivel megtapasztalta fájdalmunkat, képes élő vizet nyújtani nekünk, ha keressük azt. Ezt tanította a szamaritánus asszonynak, amikor így szólt: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, a ki ezt mondja néked: Adj innom!; te kérted volna őt, és adott volna néked élő vizet.” Amikor a nő végre megértette szavait, hittel így felelt: „Uram, add nékem azt a vizet, hogy meg ne szomjúhozzam”.

Miután része volt ebben az élményben a Szabadítóval, „ott hagyá azért az asszony a vedrét, és elméne a városba, és monda az embereknek:

Jertek, lássatok egy embert, a ki megmonda nékem mindent, a mit cselekedtem. Nem ez-é a Krisztus?”

Az asszony tanúbizonyságot kapott – kortyolni kezdett az élő vízből –, majd arra vágyott, hogy Krisztus isteni mivoltáról tanúskodjon mások előtt.⁹

Amikor Őhozzá jövünk alázatos és tanítható szívvel – még ha szívünket hibák, bűnök és vétkek nyomasztják is –, akkor Ő megváltoztathat bennünket, „mert neki hatalmában áll megszabadítani”.¹⁰ Megváltozott szívvel pedig – a szamaritánus asszonyhoz hasonlatosan – elmehetünk saját városunkba (otthonunkba, iskolánkba, munkahelyünkre), és bizonyságot tehetünk Róla.

Másodszor, a Gyógyítómester vigaszt és erőt adhat nekünk, amikor mások hamislelkű tettei miatt tapasztalunk fájdalmat. Sokat beszélgettem nehéz terhek alatt roskadozó nőkkel. A templomtól induló szövetséges ösvényük a gyógyulás nehéz útja volt. Szenvedésük hátterében megszegett szövetségek, megtört szívek és eljátszott bizalom áll. Sokan estek áldozatul házasságtörésnek és szóbeli, szexuális és érzelmi bántalmazásnak, gyakran mások függőségei miatt.

Bár ezek a tapasztalatok nem a saját hibájukból érték őket, sokuk küzd bűntudattal és szégyennel. Mivel nem tudják, hogyan kezeljék erőteljes érzelmeiket, sokan megpróbálják a lelkük mélyére temetni őket.

A remény és a gyógyulás nem a titkolózás sötét vermében található, hanem Szabadítónk, Jézus Krisztus világosságában és szeretetében.¹¹ Richard G. Scott elder ezt a tanácsot adta: „[Ha ti magatok mentesek vagytok a komoly bűnöktől], ne szenvedjetek feleslegesen mások bűneinek következményei miatt. […] [K]önyörületet érezhettek… De azért ne vegyétek magatokra [a] felelősség érzetét! […] Amikor minden elvárhatót megtettetek, hogy segítsetek valakinek, akit szerettek, a terhet tegyétek a Szabadító lába elé! […] Ha így tesztek, nemcsak békességre leltek, de ez kimutatja a Szabadító erejébe vetett hiteteket is, hogy Ő képes egy hozzánk közeli emberről levenni a terhet, ha az megbánja a bűneit és engedelmeskedik.”

Így folytatta: „A teljes gyógyulás a Jézus Krisztusba és az Ő arra irányuló erejébe és képességébe vetett hiteteken keresztül jön, hogy engesztelése által begyógyítja az igazságtalan és meg nem érdemelt sebeket.”¹²

Ha ebben a helyzetben találjátok magatokat, nőtestvérek, a gyógyulás hosszú folyamatot jelenthet. Arra lesz szükség, hogy imádságos lélekkel útmutatást és megfelelő segítséget kérjetek, beleértve a tanácskérést megfelelően elrendelt papságviselőktől. Ahogy megtanultok nyíltan kommunikálni, szabjatok helyénvaló határokat, és esetleg forduljatok szakemberhez. Létfontosságú a lelki egészség megőrzése e folyamat során! Emlékezzetek isteni természetetekre: Mennyei szülők szeretett lányai vagytok! Bízzatok Atyátok számotokra alkotott örökkévaló tervében! Továbbra is gyarapítsátok a Jézus Krisztus tanáról való megértéseteket. Mindennap gyakoroljatok hitet ahhoz, hogy nagyot kortyoljatok a Szabadító élő vízének kútjából. Támaszkodjatok arra a hatalommal való felruházásra, amely a szertartásokon és szövetségeken keresztül mindannyiunk számára elérhető. És engedjétek be életetekbe a Szabadító és az Ő engesztelése gyógyító erejét.

Harmadszor, a Gyógyítómester vigaszt nyújthat és fenntarthat minket, amikor a halandóság olyan fájdalmas valóságait¹³ kell megtapasztalnunk, mint valamilyen katasztrófa, mentális vagy egyéb betegség, krónikus fájdalom vagy halál. Nemrégiben megismerkedtem egy Josie nevű figyelemre méltó fiatal nővel, aki bipoláris zavarral küzd. Hadd meséljek egy kicsit a saját szavaival az ő gyógyulás felé vezető útjáról.

„A legmélyebb sötétség olyan napokon támad, amelyeket a családommal »padló napoknak« neveztünk el. Az ilyen nap szenzoros túlterheléssel indul, akut érzékenységgel és ellenállással bármiféle hang, érintés vagy fény iránt. Ez jelenti a mentális gyötrelem csúcspontját. Volt egy bizonyos nap, amelyet soha nem fogok elfelejteni.

Utazásom korai szakaszában történt, ami miatt különösen rémisztő élmény volt. Emlékszem, ahogy zokogtam és patakzottak a könnyeim, miközben levegő után kapkodtam. De még ez a felfokozott szenvedés is elhalványult az amiatt támadó fájdalom mellett, hogy láttam, ahogy a pánik kezd úrrá lenni édesanyámon, aki hasztalan próbált segíteni rajtam.

Míg nekem az elmém hasadt meg, neki a szíve. Vajmi kevéssé tudtuk azonban, hogy eme egyre mélyülő sötétség közepette csupán pillanatnyi távolságra vagyunk egy hatalmas csodától.

A hosszú óra előrehaladtával édesanyám újra és újra és újra azt suttogta: »Bármit megtennék, hogy megszabadítsalak ettől!«

A sötétség egyre fokozódott, és amikor úgy éreztem, nem tudom tovább elviselni, valami káprázatos dolog történt.

Hirtelen mindent átható, csodálatos erő járta át a testemet. Azután sajátomat meghaladó erővel¹⁴ és nagy meggyőződéssel mondtam ki az egész életemet megváltoztató hat szót, az általa suttogott szavakra válaszul: »Nem kell, anya; valaki már megtette.«”

A bénító mentális betegség mély szakadékából Josie minden erejét összeszedve bizonyságot tett Jézus Krisztusról és az Ő engeszteléséről.

Nem gyógyult meg maradéktalanul aznap, de az átható sötétség órájában megadatott neki a remény világossága. Ma pedig, Krisztus tanának sziklaszilárd megértésére támaszkodva és a Szabadító élő vizétől nap mint nap felfrissülve Josie folytatja útját a gyógyulás felé, és rendíthetetlen hitet gyakorol a Gyógyítómesterben. Útja során másoknak is segítséget nyújt. Ezt mondja: „Amikor a sötétség szűnni nem akarónak látszik, az Úr gyengéd irgalmának emlékére támaszkodom, amely vezérlő fényként szolgál a nehéz idők közepette.”¹⁵

Nőtestvérek! Bizonyságot teszek arról, hogy:

Nem kell továbbra is cipelnetek a bűnből fakadó szomorúság terhét – egyes-egyedül.

Nem kell elviselnetek a mások hamislelkű tetteiből eredő fájdalmat – egyes-egyedül.

Nem kell megtapasztalnotok a halandóság fájdalmas valóságait – egyes-egyedül.

A Szabadító e szavakkal könyörög:

„…nem tértek-e most vissza hozzám, és bánjátok meg bűneiteket, és tértek meg, hogy meggyógyíthassalak benneteket?

…ha énhozzám jöttök, örök életetek lesz. Íme, ki van nyújtva felétek irgalmas karom, és aki jön, azt befogadom”.¹⁶

Ő bármit megtenne, hogy megszabadítson titeket ettől. Sőt, már meg is tette. Jézus Krisztus, a Gyógyítómester nevében, ámen.