A hódolat áldásai
Dean M. Davies püspök
első tanácsos az Elnöklő Püspökségben
Lelki életünk nélkülözhetetlen és központi eleme a hódolat. Olyan valami ez, amire vágynunk kell, amit keresnünk kell, amit igyekeznünk kell megtapasztalni.
Az Ő látogatása
A szentírásokban feljegyzett egyik leginkább figyelemre méltó és érzelemdús élmény az, amikor halála és feltámadása után a Szabadító ellátogatott az amerikai földrész népéhez. Ezt megelőzően oly hatalmas pusztítást szenvedtek el, hogy „az egész föld felszíne átformálódott”.1 Az eseményekről szóló beszámoló elmondja, hogy a katasztrófa után folyamatos sírás volt az egész nép között,2 és mély gyászukban gyógyulásra, békességre és megmenekülésre áhítoztak.
Amikor a Szabadító alászállt az égből, az emberek kétszer is a lába elé borultak. Először akkor, amikor isteni felhatalmazással ezt mondta:
„Íme, én Jézus Krisztus vagyok, az, akiről a próféták bizonyságot tettek, hogy el fog jönni a világra.
És íme, én vagyok a világ világossága és élete”.3
Aztán ezt a felhívást intézte a jelenlévőkhöz: „Keljetek fel és jöjjetek hozzám, hogy kezeteket bebocsáthassátok az oldalamba, és hogy érezhessétek a szögek nyomait a kezeimben és a lábfejeimben, hogy tudhassátok, hogy én vagyok Izráel Istene, és az egész föld Istene, és megöltek a világ bűneiért. […]
És amikor már mindannyian odamentek és saját maguk tanúi voltak ennek, egyszerre felkiáltottak, mondván:
Hozsánna! Legyen áldott a Magasságos Isten neve!”4
És ekkor másodszor is „leborultak Jézus lábainál”. Ez alkalommal azonban már azzal a céllal, hogy hódoljanak neki.5
Napjaink
Elhívásomból adódóan nemrég ellátogattam egy cövekbe az Amerikai Egyesült Államok nyugati felén. Szokásos vasárnap volt, szokásos gyűlés, szokásos egyháztagokkal. Figyeltem a kápolnába lépő embereket, akik tisztelettudóan elfoglalták a rendelkezésre álló helyeket. A folyosóról utolsó pillanati suttogó beszélgetések hangzottak. Apák és anyák próbálták – időnként nem sok sikerrel – lecsendesíteni az izgő-mozgó gyermekeiket. A szokásos.
Aztán mielőtt elkezdődött volna a gyűlés, a Lélek által suttogott szavak érkeztek az elmémbe.
Ezek az egyháztagok nem kötelességet teljesíteni vagy beszélőket hallgatni jöttek.
Mélyebb és sokkal jelentőségteljesebb okból vannak itt.
Azért jöttek, hogy hódoljanak.
A gyűlés előrehaladtával megfigyeltem a gyülekezet különböző tagjait. Szinte mennyei arckifejezést öltöttek, tisztelet és békesség áradt belőlük. Volt bennük valami, ami megmelengette a szívemet. Ezen a vasárnapon valami egészen rendkívüli élményben volt részük.
Hódoltak.
Megtapasztalták, milyen a menny.
Láttam az arcukon.
Én pedig örvendezve hódoltam velük. És míg így tettem, a Lélek szólt a szívemhez. Ezen a napon tanultam valamit magamról, Istenről, és az igaz hódolat szerepéről az életünkben.
Hódolat a mindennapjainkban
Az utolsó napi szentek rendkívüliek, ami az egyházi elhívásokban végzett szolgálatot illeti. De időnként talán rutinszerűen végezzük a munkánkat, mintha csupán egy feladatot teljesítenénk. Időnként a gyűléseken való részvételünkből és a királyságban végzett szolgálatunkból talán hiányzik a hódolat szent összetevője. És enélkül lemaradunk arról a semmihez sem fogható lelki találkozásról a végtelennel, melyre szerető Mennyei Atyánk gyermekeiként jogosultak vagyunk.
A hódolat nem véletlenek szerencsés egybeesése, hanem lelki életünk elengedhetetlen és központi eleme. Olyan valami ez, amire vágynunk kell, amit keresnünk kell, amit igyekeznünk kell megtapasztalni.
Mi a hódolat?
Amikor Istennek hódolunk, akkor tiszteletteljes szeretettel, alázattal és csodálattal közelítünk Őhozzá. Elismerjük és elfogadjuk Őt az egyedüli Királyunknak, a világegyetem Teremtőjének, szeretett és végtelenül szerető Atyánknak.
Tiszteljük és becsüljük Őt.
Alávetjük magunkat Neki.
Buzgó imában emeljük fel a szívünket, becsben tartjuk igéjét, örvendünk a kegyelmének, és elkötelezzük magunkat amellett, hogy odaadó hűséggel követjük Őt.
Isten hódolata olyannyira elengedhetetlen része Jézus Krisztus tanítványai életének, hogy ha nem fogadjuk be Őt a szívünkbe, akkor hiába keressük Őt a tanácsainkban, a gyülekezeteinkben és a templomainkban.
Az igaz tanítványok szívesen hódolnak „annak, aki megalkotta az eget, és a földet, és a tengert, és a vizek forrásait – Az Úr nevét szólítva nappal és éjjel”.6
Sokat tanulhatunk az igaz hódolatról, ha megvizsgáljuk, hogyan léptek mások – akik talán nem is annyira különböznek tőlünk – az Istenség színe elé, hogyan viselkedtek és hogyan hódoltak Őelőtte.
Csodálkozás, hála és remény
A XIX. század első felében a keresztény világ szinte teljes mértékben elvetette annak elképzelését, hogy Isten még mindig szól az emberhez. 1820 tavaszán azonban ez örökre megváltozott, amikor egy alázatos parasztfiú belépett egy ligetbe és letérdelt, hogy imádkozzon. Ettől a naptól kezdve figyelemre méltó látomások, kinyilatkoztatások és mennyei látogatások egész sora árasztotta el a földet, becses tudással ruházva fel annak lakóit Isten természetét és céljait, valamint az emberhez fűződő kapcsolatát illetően.
Oliver Cowdery feledhetetlennek nevezte ezeket a napokat, és azt mondta róluk: „Mily öröm! mily csoda! mily bámulat!”7
Oliver szavai feltárják, elsődlegesen mely alkotóelemekből áll össze az Istenség igaz hódolata: a magasztos ámulatból és a mélyről fakadó hálaadásból.
Mindennap – de különösen a sabbat napján – rendkívüli lehetőség áll előttünk a menny csodáinak megtapasztalására, valamint arra, hogy dicsérjük Istent az Ő áldott jóságáért és lenyűgöző irgalmáért.
Ez pedig elvezet minket a reménységhez. Ezek a hódolat első alkotóelemei.
Világosság, tudás és hit
Pünkösd áldott napján a Szentlélek Krisztus tanítványainak szívébe és elméjébe költözött, világossággal és tudással töltve el őket.
Eddig a napig időnként bizonytalanok voltak azt illetően, hogy mit tegyenek. Jeruzsálem veszélyes hellyé vált a Szabadító követői számára, és bizonyára felmerült bennük a kérdés, hogy mi lesz velük.
Ám amikor a Szentlélek betöltötte a szívüket, eltűnt a kétely és a vonakodás. Az igaz hódolat fenséges tapasztalata mennyei világosságot, tudást és megerősödött bizonyságot adott Isten szentjeinek. Ez pedig hitet eredményezett.
Ettől kezdve az apostolok és a szentek cselekedetei határozott irányt vettek. Merészen prédikálták Krisztus Jézust az egész világnak.
Amikor lélekben hódolunk, akkor világosságot és igazságot vonzunk a lelkünkbe, és ez megerősíti a hitünket. Ezek is nélkülözhetetlen alkotóelemei az igaz hódolatnak.
Tanítványság és jószívűség
A Mormon könyvéből megtudjuk, hogy az ifjabb Alma attól a pillanattól fogva, hogy megszabadult saját lázadozása következményeinek elszenvedésétől, soha nem volt már ugyanaz. Bátran bejárta az egész országot, elment minden nép közé, „buzgón igyekezve mindazt a kárt helyrehozni, amit az egyháznak okoz[ott]”.8
A Mindenható Isten állandó hódolata lendületes tanítványságként nyilvánult meg benne.
Az igaz hódolat szeretett Mesterünk és Szabadítónk, Jézus Krisztus őszinte és buzgó tanítványaivá tesz minket. Megváltozunk és hasonlóbbakká válunk Őhozzá.
Megértőbbek leszünk és gondoskodóbbak. Megbocsátóbbak. Szeretetteljesebbek.
Megértjük, hogy lehetetlen úgy vallanunk meg Isten szeretetét, hogy közben gyűlöljük, elűzzük vagy semmibe vesszük a körülöttünk lévőket.9
Az igaz hódolat arra irányuló megingathatatlan elhatározást ébreszt bennünk, hogy a tanítványság ösvényén fogunk járni. Ez pedig szükségszerűen jószívűséghez vezet. Ezek is nélkülözhetetlen alkotóelemei a hódolatnak.
Menjetek be az Ő kapuin hálaadással
Amikor visszagondolok arra, ami szokásos vasárnap délelőttnek indult egy szokásos gyülekezeti házban, abban a mindennapi cövekben, még ma is megindítónak találom azt a rendkívüli lelki élményt, mely örökre megáldja az életemet.
Megtanultam, hogy még ha rendkívül jól kezeljük is az időnket, az elhívásainkat és a feladatainkat – ha a „tökéletes” egyént, családot vagy vezetőt leíró felsorolás minden pontját ki is pipáljuk –, de nem hódolunk irgalmas Szabadítónknak, mennyei Királyunknak és dicső Istenünknek, akkor nagyrészt kimaradunk az evangélium öröméből és békességéből.
Amikor Istennek hódolunk, akkor ugyanazzal a tisztelettel ismerjük el és fogadjuk Őt, mint az amerikai földrész ősi népe. A csodálat és a bámulat felfoghatatlan érzéseivel közelítünk Őhozzá. Hálás csodálattal adózunk Isten jóságának. És ezáltal reményre teszünk szert.
Elmélkedünk Isten igéjén, és ez világossággal és igazsággal tölti el a lelkünket. Olyan lelki kilátások tárulnak elénk, melyek kizárólag a Szentlélek világosságán keresztül láthatók.10 És ezáltal hitre teszünk szert.
A hódolat során csiszolódik a lelkünk, és elkötelezzük magunkat amellett, hogy szeretett Szabadítónk, Jézus Krisztus lába nyomában járunk. Ebből az elhatározásból jószívűségre teszünk szert.
A hódolat során szívünk reggel, délben és este is magasztalni fogja a mi áldott Istenünket.
Folyamatosan megszenteljük és tiszteletben tartjuk Őt – a gyülekezeti házainkban, az otthonainkban, a templomainkban és minden fáradozásunkban.
Amikor hódolunk, akkor megnyitjuk szívünket Jézus Krisztus engesztelésének gyógyító ereje előtt.
Az életünk saját hódolatunk jelévé és kifejezésévé válik.
Testvéreim, a lelki élmények kevésbé függnek attól, hogy mi történik körülöttünk, inkább teljes mértékben azon múlnak, hogy mi történik a szívünkben. Tanúbizonyságot teszek arról, hogy az igaz hódolat rendkívüli lelki lakomákká fogja változtatni az átlagos egyházi gyűléseinket. Gazdagítani fogja az életünket, kitágítja az értelmünket, és megerősíti a bizonyságunkat. Mert ha Isten felé fordítjuk a szívünket, akkor az ősi zsoltáríró szavai szerint hálaadással fogunk bemenni az Ő kapuin, és dicséretekkel a tornácaiba, hálát adunk néki, és áldjuk az Ő nevét.
„Mert jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme, és nemzedékről nemzedékre, való az ő hűsége”.11
Őszinte és szívből jövő hódolattal kivirágzik és kiteljesedik bennünk a hit, a remény és a jószívűség. Mindeközben mennyei világosságot gyűjtünk a lelkünkbe, mely isteni jelentéstartalommal, maradandó békességgel és örök örömmel tölti meg az életünket.
Ez a hódolat áldása az életünkben. Erről teszek alázatos bizonyságot Jézus Krisztus szent nevében, ámen.