A régi családi album: A családi történetek ereje
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, New Yorkban él.
Az őseim öröksége rajtam keresztül él tovább, folyamatosan jobbító hatást gyakorolva az életemre.
A második világháború előtti egyik nyári reggelen a dédnagyapám – szokása szerint – még napkelte előtt felébredt. Kisétált a Romániában elterülő zöldellő völgyre és a falujára néző dombon épült háza elé, és gondolataiba merülve leült a hajnali harmattól nedves fűre. Egy ideje már ugyanazok a gondolatok kavarogtak a fejében. Tanult ember volt, nagy szívvel és fürkésző elmével, akit a faluban mindenki szeretett és tisztelt.
Miután a nap felkelt, hazament és bevallotta a feleségének, hogy kíváncsi lett, hogy fog kinézni a temetése, ezért próbatemetést akart tartani magának. Kijelölte a napot, megvette a koporsót, fizetett a papnak és a siratóasszonyoknak, és beszerezte a görögkeleti hagyományok által megkövetelt többi kelléket is. Elérkezett a próbatemetés napja. A falu közepén felállították az asztalokat a torhoz, a család feketébe öltözött, eljött a pap, a dédnagyapám befeküdt a koporsóba (úgy rakta a párnát, hogy jól lásson), és elindult a temetési menet. A szertartás végeztével az egész falut meghívták a torra, a dédnagyapám pedig valóra váltotta azt az álmát, hogy a saját temetésén táncoljon. Ezután még 20 évet élt, de gyakran kipróbálta, hogy elfér-e még a koporsójában.
Nemcsak nevek és dátumok
Soha nem ismertem a dédnagyapámat, de a nagyszüleimtől továbbadott történetek közül mindig ez volt a kedvencem. A nagyszüleim mindennap meséltek történeteket az őseinkről nekem és a testvéreimnek: honnan jöttek, milyenek voltak; felidézték értékrendjüket, álmaikat, reményeiket. A nagyszüleim minden vasárnapi ebéd után elővették a családi fényképalbumot, a lapokon pedig megelevenedtek a történetek, és a szívek a hat nemzedéken átívelő szeretet szövetében fonódtak össze. Ezek nem pusztán régi fényképek voltak, a hátoldalukra odafirkantott nevekkel és dátumokkal. Minden arc valakinek az édesapja vagy édesanyja, fia vagy lánya, fivére vagy nővére volt, és ekképpen szállt rám az ő örökségük a többi családi hagyománnyal egyetemben.
Erő a megpróbáltatások idején
Mire 19 lettem, a szüleim és a közvetlen hozzátartozóim nagy része már nem élt. A tőlük örökölt javaim nagy része is elveszett vagy ellopták. Mégis van valami, amit sem az idő, sem a természeti csapások, de még a halál sem képes elpusztítani: azt a múlton, jelenen és jövőn átívelő hidat, melyet az egyes családtagjaim építettek. Szorgalmuknak köszönhetően az a fonal, amely összeköti a családtagjaim szívét, erőt adott nekem, hogy felülkerekedjek a nehéz helyzeteken.
Amikor meghaltak a szüleim és a nagyszüleim, olyan mély gyászt éreztem, hogy azon tűnődtem, vajon lesz-e erőm továbbmenni. Abban az áldásban volt részem, hogy a fátyolon túlról is éreztem a hatásukat, ez pedig segített erős bizonyságot szereznem a szabadítás tervéről, a halál utáni életről, később pedig a templomi szertartásokról, amelyek oly nagyon szükségesek a szabadulásunkhoz. Soha nem ismertem a dédszüleimet, sem pedig a nagybátyáim és nagynénéim zömét. Mégis, amikor kézbe veszem a fényképeiket tartalmazó régi családi albumot, magamat látom az ő szemükben. Az összes előttem élt embernek köszönhetően vagyok az, aki vagyok. Az ő tapasztalataik és bölcsességük segítettek alakítani a jellememet, és mutattak utat az életben.
Az egyik legnagyobb ajándék, melyet a családomtól kisgyermekkoromtól kezdve kaptam, a családom történetének ismerete és az a meggyőződés, hogy én vagyok a kapocs a múlt és a jövő között. Azt is tudom, hogy a saját történetemet jöttem élni a földre – felfedezni, megtapasztalni és megbecsülni azt. A családom történetének ez az ismerete tart meg engem az élet minden megpróbáltatása során.
Gyakran jut eszembe a családom a fátyol túloldalán, ahogyan az az áldozat is, amelyet értem hoztak, hogy nekem jobb életem lehessen. Eszembe jutnak a templomi szertartások, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy egy nap családként ismét együtt legyünk. És eszembe jut a Szabadítóm engesztelése, aki mindezt lehetővé tette. Ő megfizette az árat, hogy mi élhessünk. Ezért pedig szeretjük Őt és hálával hódolunk Neki ma és mindörökké.