Átadom az aggodalmaimat Istennek
A szerző Chilében, Mauléban él.
Amikor megtudtam, hogy a barátnőmnek komoly nehézségei vannak, nagyon nehéz volt békére lelnem.
A fényképes illusztráción modell szerepel.
Amikor a barátnőm, Fernanda (nem az igazi neve), az egyik pénteken nem jött iskolába, azon törtem a fejemet, hogy mi történhetett. „Nem érzi jól magát? Vajon minden rendben van?” – kérdezgettem, amikor estefelé átszaladtam néhány barátnőmhöz. „Nem beteg – mondta az egyikük –, csak pszichológushoz kellett mennie.” Amikor megkérdeztem az okát, elmondta, hogy Fernanda depresszióban szenved, és egy ideje kárt tesz önmagában. Nem sokkal ezt követően Fernanda kórházba vonult kezelésre, és néhány hétig nem láttuk.
Bár barátnők voltunk, az életének erről a részéről korábban nem beszélt nekem. Mindenki elől titkolta, mert szégyellte. Később elmondta nekem, hogy nem akarta, hogy szánakozzanak rajta vagy a helyzetén. Csakhogy én nem szánakoztam – egyszerűen csak együtt éreztem vele.
Így hát azon az első napon, az iskolából hazaérve csak feküdtem az ágyamon, arcomat a párnába fúrva. Érzelmileg kimerült voltam, ugyanakkor túl ideges az alváshoz. A világomon zűrzavar lett úrrá. Úgy éreztem, mintha egy vihar kellős közepén lennék, ahol rengeteg gondolat és érzés örvénylik a szélben. Zavarodott voltam, magányos, és legfőképpen tehetetlen.
Hogyan segíthetnék?
Mit tehetnék vagy mondhatnék, amivel segítek neki? Hogyan foghatnánk össze mi, a barátai, hogy támogassuk? Semmiféle megoldást nem találtam a barátaim vagy saját magam megnyugtatására. Sugalmazásért imádkoztam, de úgy éreztem, hogy egyszerűen nem érkeznek válaszok az imáimra.
A következő héten azonban isteni megnyilatkozásban volt részem. A kora reggeli ifjúsági hitoktatási órámon ültem, amikor is a hitoktatónk emlékeztetett minket az első látomásra, valamint arra, hogy Joseph Smith közvetlenül Mennyei Atyától kért segítséget a nehézségeit és aggodalmait illetően. Majd a hitoktatónk ezt mondta: „Ha megkeressük és megkérdezzük az Atyát, Ő válaszolni fog. Soha nem leszünk egyedül.”
Ráébredtem, hogy szomorúságomban elzártam a szívemet Mennyei Atyámtól. Bár igyekeztem gyakran imádkozni, az nem volt elég – túl sok volt bennem a félelem ahhoz, hogy békére leljek. Tudtam, hogy Ő pontosan érti, hogy mit érzek, és képes segíteni nekem. Ehhez azonban meg kellett nyílnom Őelőtte, és igazán bízni abban, hogy Ő képes rá. Hitet kellett gyakorolnom.
Így is tettem. Amint újra és újra imádkoztam és olvastam a szentírásaimat, arra törekedve, hogy átengedjem a Szabadítónak a terheimet, idővel megértettem, hogy a barátnőm depressziója végül el fog múlni. Annak ellenére, hogy a külső zűrzavar nem múlt el, nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Édesanyám folyamatosan arra biztatott, hogy törekedjek békességre. Ezt mondta: „A barátnőd rendbe fog jönni, és te is. Maradj erős az evangéliumban, és minden megoldódik.”
A barátnőmet támogatva
Amikor Fernanda végül visszatért az iskolába, komolyan mellé tudtam állni, de csak azért, mert addigra már Jézus Krisztus által magam is törekedtem és rá is leltem a békességre. Igyekeztem a tőlem telhető legjobb hallgatóságnak bizonyulni, pozitívnak lenni, és megosztani az evangéliumot. Magabiztosnak éreztem magam, amikor elmagyaráztam neki a boldogság tervét, és elmondtam, hogy Atyánk azt szeretné, ha a kihívásaink ellenére is boldogságra lelnénk. Ez időbe telhet, de minden egyes gyermeke számára lehetséges.
Az én életemben is volt már sok olyan helyzet, amikor szorongást és szomorúságot éreztem, de az evangéliumnak köszönhetően soha nem felejtem el, hogy honnan jöttem. Tudom, hogy Isten lánya vagyok, és hogy van egy terve a számomra – és Fernanda számára is. Mindannyian a saját önálló ösvényeinken járunk, de mindegyik a javunkra van, mert Ő szeret bennünket. Minden egyes ösvénynek, minden egyes megpróbáltatásnak megvan a rendeltetése. Ha pedig képesek vagyunk békére lelni e megpróbáltatások során, akkor másokkal is megoszthatjuk az így szerzett békességet.