Nem lehet befagyasztani azt, ami a szívemben van
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Kaliforniában él.
Illusztráció: Toby Newsome
Amikor 1978-ban az egyház először jutott el Ghánába, a kormányzat nem igazán értette magát az egyházat, és hogy mit csinál. Ez igen sok híreszteléshez vezetett. A rákövetkező 10 évben az egyház egyre jobban elterjedt, ahogy a híresztelések is. Emlékszem, olyanokat mondtak az emberek, hogy az Egyesült Államok így küld kémeket a kormányunk ellen. Ez, valamint az akkoriban terjesztett mormonellenes művek sokasága nagyon gyanakvóvá tette a kormányt.
A befagyasztás
1989. június 14-én a kormány bezáratta az egyházi épületeinket, hazaküldte a misszionáriusokat, és törvényen kívül helyezte az egyház összes hivatalos tevékenységét. Mi úgy nevezzük ezt az időszakot, hogy „a befagyasztás”. 18 éves lányként viszont csak annyit tudtam, hogy egy nap bejelentették, hogy többet nem mehetünk istentiszteletre. Még katonákat is kirendeltek az épületek őrzésére, hogy biztosan távol tartsanak minket.
Mivel többé nem találkozhattunk a kápolnáinkban, engedélyt kaptunk az egyházi vezetőktől, hogy otthon tartsunk úrvacsorai gyűléseket. Akinek nem volt a családjában papságviselő, azt arra buzdították, hogy menjen át egy olyan családhoz, ahol van. Zavaros időszak volt ez, de egyúttal nagyon különleges is. Megosztottuk a bizonyságunkat, és ez még jobban összehozott minket.
Hogy nevezheted magad mormonnak?
Még a befagyasztás idején történt, hogy hazulról bentlakásos iskolába költöztem. Miután odakerültem, az egyik tanár meghallotta, hogy utolsó napi szent vagyok. Kipécézett, hogy rosszakat mondjon nekem az egyházról. Sokszor és kíméletlenül beszélt róla. Gyakran eltűnődtem: „Miért pécézett ki engem, és miért mondja nekem ezeket? Hiszek az evangélium tanításaiban, ugyanakkor én is ember vagyok.”
Egy nap megkérdezte, hogyan nevezhetem magamat továbbra is mormonnak. Talán nem hallottam a befagyasztásról? A helyzet az, hogy a mi társadalmunkban nem szokás feleselni a felnőttekkel. Mivel ő tanár volt, így hát nem vitatkozhattam vele. Viszont abban a pillanatban rájöttem, hogy valóban van bizonyságom. Nem tudom, hogyan jöttek a nyelvemre ezek a szavak, de a Lélek mellém szegődött, én pedig felálltam és ezt mondtam: „Az egyház a szívemben van. Azt pedig senki nem fagyaszthatja be, ami a szívemben van!”
Ezek után békén hagyott.
1990 novemberében a kormányzat feloldotta a befagyasztást, és bejelentette, hogy az egyháztagjaink ismét szabadon gyakorolhatják a vallásukat. Az iskola területén nem volt rádió vagy tévé, így ezt onnan tudtam meg, hogy az a bizonyos tanár is értesült erről, és azonnal értem küldetett. Amint megpillantott, ezt mondta: „Feloldották az egyházadra vonatkozó tiltást! Megint járhatsz templomba.”
Látszott, hogy osztozik az örömömben.
Nem fagyaszthatják be azt, ami a szívedben van
Akik a befagyasztás idején megmaradtak az egyházban és közösen gyakorolták a vallásukat, erősebb kötelékeket alakítottak ki. Valódi fivérek és nővérek lettünk. Még ma is mindannyian értesülünk arról, hogy mi történik a többiekkel, bár azóta már mindannyiunk útja más-más irányba vitt. Úttörőknek érezzük magunkat.
Szívesen mesélem el az embereknek, hogy ha tudod, hogy a hitelveid igazak, és bizonyságod van róluk, akkor lehetnek ugyan próbatételeid, de a hitednek nem kell meginognia. Ha valamiről tudod, hogy igaz, és hiszel benne, azt senki nem veheti el tőled. Nem fagyaszthatják be azt, ami a szívedben van.