Mész?

Írta: David F. Evans elder

a Hetvenektől

Ha az Úr megkér, elmész misszót szolgálni?

A középiskolás éveim és az első egyetemi évem a vietnami háború idejére estek.Mire elkezdtem az egyetemet, az egyház megállapodott az amerikai kormánnyal arról, hogy hány misszionárius szolgálhat. A megegyezés úgy szólt, hogy egy-egy egyházközség évente legfeljebb két misszionáriust küldhet ki, a többi fiatalembert pedig nem hívják el, illetve esetleg be is sorozza őket a sereg. Habár egész életemben missziót akartam szolgálni, nem tűnt valószínűnek, hogy sikerülhet.

1969 őszén beiratkoztam a Utah-i Egyetemre. 1970 januárjának végén elkezdtem randizni a leendő feleségemmel, és tavaszra egymásba szerettünk.

Telefonált a püspök

Amikor július egyik forró délutánján hazaértem, édesanyám így szólt: „David, telefonált a püspök. Találkozni akar veled.”

„Nem érek rá” – feleltem.

Édesanyám rám nézett és ezt mondta: „Ha nem érsz rá találkozni a püspökkel, akkor emeld fel a kagylót, tárcsázd fel, és mondd meg neki te!”

Tisztában voltam vele, hogy ennyire azért nem vagyok elfoglalt, így aztán bementem a püspökömhöz az irodájába. Az íróasztala mögött ült, amely szokatlanul üres volt. Hamar rájöttem, hogy ez az interjú egyáltalán nem olyan lesz, mint amire számítottam.

„David – kezdett bele –, van egy másik egyházközség, akik nem tudják kihasználni az egyik misszionáriusi helyüket. Lehetőséget kaptunk, hogy küldjünk még egy misszionáriust. Püspökségként arra éreztünk késztetést, hogy kérdezzük meg Mennyei Atyát, van-e valaki, akinek most azonnal el kellene indulnia. Annyit mondhatok neked, hogy most jött el az idő, amikor az Úr azt szeretné, hogy missziót szolgálj.”

Teljesen megdöbbentett, amit mondott. Addig azt gondoltam, hogy a háború és a létszámkorlát miatt soha nem mehetek majd misszióba. Megkérdeztem, hogy kaphatnék-e valamennyi gondolkodási időt. Megkérdezte, hogy mennyi időre lenne szükségem, mire azt válaszoltam, hogy egy hetet szeretnék.

Amikor befejezte az interjút, én – továbbra is kábán – kimentem a kocsimhoz. Elindultam körbe Salt Lake City utcáin, hogy leülepedhessenek bennem a délutáni események.

A szolgálat melletti döntés

Néhány perc múlva visszahajtottam a gyülekezeti házhoz, leparkoltam, és visszamentem a püspök irodájába. Ő még mindig ott ült a továbbra is üres asztal mögött.

Ránéztem és megkérdeztem: „Püspök, mit csinálsz?”

Kedvesen így válaszolt: „Rád várok.”

Akkor azt mondtam: „Hát, püspök, ha most van itt az idő, amikor az Úr szolgálatban szeretne látni engem, akkor természetesen szolgálni fogok.”

Amikor hazaértem, édesanyám a konyhában volt. Attól tartottam, hogy ha részletesen beszámolnék neki, elsírnám magam. Így csak ennyit mondtam: „Anya, most nem tudok erről beszélni, de tudnod kell, hogy misszióba megyek, méghozzá hamarosan.”

Késő délután aztán megbeszéltem édesapámmal a döntésemet. A legkedvesebb, legbiztatóbb tanácsot kaptam tőle. Aztán felkerestem a barátnőmet (aki ma már a feleségem), és beszámoltam neki a döntésemről. Sétáltunk, beszélgettünk, sírtunk, aztán tovább beszélgettünk. De egyikünkben sem volt szemernyi habozás sem. Ha lehetőségem van menni, akkor mennem kell, és menni is fogok.

Augusztusban megkaptam az elhívást, hogy Japánban szolgáljak, és 1970. október 10-én elindultam a missziómra.

Amikor az Úr hív, mész?

Alma 24. fejezetében a nem sokkal korábban megtért anti-nefi-lehiták megfogadják, hogy soha többé nem ontanak vért. Amikor jönnek az ellenségeik, hogy megtámadják őket, ők készek inkább meghalni, semmint hogy megszegjék a fogadalmukat. Aztán a 27. fejezetben Ammon azt javasolja a királynak, hogy hagyják ott a földjüket, és csatlakozzanak a nefitákhoz, de a király elveti az ötletet, attól tartva, hogy a nefiták nem fogadnák be őket (lásd Alma 27:3–6). Ammon akkor ezt kérdezi a királytól: „Megyek és megkérdezem az Urat, és ha ő azt fogja mondani nekünk, hogy menjetek le…, akkor lementek?” (Alma 27:7). Az anti-nefi-lehiták királya így felel: „Kérdezd meg az Urat, és ha ő azt mondja, hogy menjünk, akkor lemegyünk; máskülönben ezen a földön fogunk elveszni” (Alma 27:10). Ammon megkérdezi, az Úr pedig indulást parancsol nekik. Az anti-nefi-lehiták habozás nélkül elindulnak.

Az életed során az Úr meg-megkér majd arra, hogy indulj. Amikor Ő így tesz, te vajon mész majd? Amikor arra kér, hogy tégy meg valamit, megteszed? Saját tapasztalatomból tudom, hogy mindannak a lelki fejlődésnek és áldásnak a zöme, melyben az életünk során részünk van, végső soron ahhoz a döntésünkhöz kapcsolódik, hogy válaszolunk az Úr hívására. Russell M. Nelson elnök azt mondta, hogy „minden egyes nap a döntések napja, döntéseink pedig meghatározzák a sorsunkat” (vö. Döntések az örökkévalóságra. Liahóna, 2013. nov. 108.).

A Japánban töltött misszióm során alkalmam volt olyan embereknek tanítani az evangéliumot, akiket meg is szerettem. 1998-ban, 26 évvel a misszióm befejezése után elhívtak Japánba misszióelnöknek. Bár ezúttal másik területen voltam, mégis újra azok körében voltam, akiket szerettem, és akik szerettek engem. Az egész családomnak alkalma volt kivenni a részét abból a figyelemre méltó élményből, melyet az Úr egyházának Japánban történő felépítése jelentett.

Néhány évvel azután, hogy a feleségemmel hazatértünk a misszióból, Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) megkért minket, hogy találkozzunk vele. A találkozónkon átadta az elhívást, hogy általános felhatalmazottként szolgáljak. Utalt a fiatal misszionáriusként és misszióelnökként szerzett tapasztalataimra, és elmondta, hogy bár számosan alkalmasak általános felhatalmazottnak, az Úr a korábbi tapasztalataim és döntéseim miatt engem szeretne igénybe venni.

Amióta Thomas S. Monson elnök bejelentette a misszionáriusi korhatár megváltoztatását, már számos fiatalt kértek arra, hogy tanácskozzon a szüleivel, tanácskozzon a püspökével, és tanácskozzon az Úrral ima által. Amikor tudod, hogy itt az idő menni, akkor menj! Ha van türelmed és hitet gyakorolsz, akkor tudom, hogy az Úr ki fogja jelenteni neked az akaratát.

Bizonyságomat teszem arról, hogy ha engedelmeskedsz az Úr akaratának, akkor mértéken felül megáldatsz majd.