Újra bízni

Gerrit W. Gong elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából

Az Istenbe és egymásba vetett bizalom elhozza a menny áldásait.

Egészen kicsi koromban egyszer megfordult a fejemben, hogy világgá megyek. Kisfiú fejemmel úgy éreztem, senki sem szeret.

Figyelmes édesanyám meghallgatott és megnyugtatott. Otthon biztonságban voltam.

Éreztétek már úgy, hogy jó lenne világgá menni? Gyakran az otthonról való elszökés azt jelenti, hogy megkopott vagy elveszett a bizalom – magunk iránt, mások iránt, Isten iránt. Amikor a bizalom sérül, azon töprengünk, miként bízhatunk ismét.

Mai üzenetem az, hogy akár hazajövünk, akár hazamegyünk, Isten elénk siet.¹ Őbenne hitre és bátorságra, bölcsességre és tisztánlátásra lelünk, hogy ismét bízhassunk. Hasonlóképpen Ő arra kér, hogy adjunk világosságot egymásnak, legyünk megbocsátóbbak és kevésbé ítélkezők magunkkal és másokkal szemben is, hogy aztán az Ő egyházában otthonra találjunk, akár először jövünk, akár visszatérünk.

A bizalom hitbéli cselekedet. Az Isteni bizalom szilárd. Az emberi bizalom azonban aláásható és elveszíthető, amikor:

Egy barát, üzlettárs vagy bizalmas elárul bennünket, kárt okoz nekünk vagy kihasznál minket.²
A házastársunk hűtlen lesz.
Egy szerettünk – talán váratlanul – halállal, sérüléssel vagy betegséggel kerül szembe.
Nem várt evangéliumi kérdéssel kerülünk szembe, esetleg az egyháztörténethez vagy az egyházi eljárásrendekhez kapcsolódóan, és valaki azt mondja, az egyház valahogy rejtegette vagy nem mondta el az igazságot.

Egyéb helyzetek is lehetnek, amelyek talán kevésbé konkrétak, mégis legalább ennyire aggasztóak.

Talán nem érezzük otthon magunkat az egyházban; úgy érezzük, kívülállók vagyunk, és mások megítélnek minket.

Vagy bár minden elvárhatót megtettünk, a dolgok mégsem jöttek még össze. A Szentlélekkel kapcsolatos személyes élményeink ellenére sem biztos még, hogy úgy érezzük, tudjuk, hogy Isten él vagy az evangélium igaz.

Napjainkban sokan érzik égető szükségét az emberi kapcsolatokba és a modern társadalomba vetett bizalom visszaállításának.³

Amikor a bizalomról elmélkedünk, tudjuk, hogy Isten az igazság Istene és nem hazudhat.⁴ Tudjuk, hogy az igazság a dolgok ismerete, ahogyan azok vannak, voltak és lesznek.⁵ Tudjuk, hogy a folyamatos kinyilatkoztatás és sugalmazás az állandó igazságot a változó körülményekhez igazítja.

Tudjuk, hogy a megszegett szövetségek összetört szíveket eredményeznek. „Hülyeséget csináltam – mondja. – Meg tudsz nekem bocsátani valaha?” A férj és a feleség kéz a kézben remélhetik, hogy ismét bízni tudnak. Egy másik helyzetben az elítélt így gondolkodhat: „Ha betartottam volna a Bölcsesség szavát, most nem itt tartanék.”

Tudjuk, hogy az Úr szövetséges ösvényén tapasztalt öröm, valamint az elhívások az Ő egyházában való szolgálatra, felkérések arra, hogy érezzük Isten bizalmát és szeretetét irántunk és egymás iránt. Az egyháztagok – beleértve az egyedülálló felnőtteket is – rendszeresen szolgálnak szerte az egyházban és a közösségeinkben.

A püspök sugalmazás révén elhív egy fiatal házaspárt, hogy az egyházközségi bölcsődében szolgáljanak. A férj először a sarokban ül, távol és elkülönülten. Aztán egyre többször összemosolyog a gyermekekkel. Később a pár háláját fejezi ki. Elmondják, hogy korábban a feleség szeretett volna gyermekeket, a férj viszont nem. Most pedig a szolgálat megváltoztatta és egységbe forrasztotta őket. Elhozta továbbá a gyermekáldás örömét a házasságukba és az otthonukba.

Egy másik városban egy fiatal, kisgyermekes anyuka és a férje meglepve és meghökkenve, de elfogadják az elhívást, hogy az anyuka egyházközségi segítőegyleti elnökként szolgáljon. Nem sokkal később a jégverés leszaggatja az elektromos vezetékeket, kiürülnek a boltok, az otthonok pedig fűtés nélkül jégveremmé válnak. Mivel náluk van áram és meleg is, e fiatal család nagylelkűen megnyitja otthonuk ajtaját számos környékbeli család és egyén előtt, ahol átvészelhetik a viharos időjárást.

A bizalom valóssá válik, amikor nehéz dolgokat hittel teszünk meg. A szolgálat és az áldozat gyarapítja a képességet, és megtisztítja a szívet. Az Istenbe és egymásba vetett bizalom elhozza a menny áldásait.

Miután felgyógyul a rákból, egy hithű fivért elüt egy autó. Ahelyett, hogy önsajnálatba süllyedne, imádságos lélekkel azt kérdezi: „Mit tanulhatok ebből az esetből?” Az intenzív osztályon késztetést érez arra, hogy felfigyeljen egy nővérre, aki a férjéért és a gyermekeiért aggódik. A fájdalmaktól szenvedő beteg válaszokra lel, miközben bízik Istenben, és felkarol másokat.

Amint egy pornográfiával küzdő fivér várakozik a cövekelnöke irodája előtt, bent a cövekelnök azért imádkozik, hogy tudja, miként segítsen. Egyértelmű benyomás érkezik: „Nyisd ki az ajtót, és engedd be ezt a fivért!” Hittel és bizalommal Isten segítségében, a papsági vezető kinyitja az ajtót és megöleli a fivért. Mindketten átformáló szeretetet és bizalmat éreznek Isten és egymás iránt. Ezzel felvértezve a fivér elindulhat a bűnbánat és a változás útján.

Bár egyéni körülményeink személyre szabottak, az evangéliumi tanételek és a Szentlélek segíthet tudnunk kiben, hogyan és mikor bízhatunk ismét. Amikor a bizalmat megszegik vagy elárulják, valós a csalódottság és a kiábrándultság; és éppen ilyen valós a szükség a tisztánlátásra is, hogy tudjuk mikor kiérdemelt már a hit és a bátorság, hogy ismét bízhassunk az emberi kapcsolatokban.

Istennel és a személyes kinyilatkoztatással kapcsolatban azonban Russell M. Nelson elnök biztosít bennünket: „Nem kell kétségek közt maradnotok azt illetően, hogy kiben bízhattok meg teljes biztonsággal.”⁶ Istenben mindig bízhatunk. Az Úr jobban ismer és szeret minket, mint amennyire mi ismerjük vagy szeretjük magunkat. Végtelen szeretete, valamint a múltról, jelenről és jövőről való tökéletes tudása állandóvá és biztossá teszik az Ő szövetségeit és ígéreteit.

Bízzatok abban, amit a szentírások úgy fejeznek ki: „idővel”⁷. Isten áldásával, idővel, valamint kitartó hittel és engedelmességgel képesek vagyunk megoldást és békességet találni.

Az Úr így vigasztal:

Míg „este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm”⁸.

„Vesd rá a terhed, és bízzál gondoskodásában.”⁹

Nincs oly földi gyász, mit menny nem gyógyít.¹⁰

Bízzatok Istenben¹¹ és az Ő csodáiban! Mi magunk és a kapcsolataink is változhatnak. Az Úr Krisztus engesztelése révén levethetjük önző, természetes énünket, és Isten gyermekévé lehetünk, aki szelíd, alázatos,¹² hittel és megfelelő bizalommal teli. Amikor bűnbánatot tartunk, amikor megvalljuk és elhagyjuk a bűneinket, az Úr azt mondja, hogy nem emlékezik többé azokra.¹³ Nem arról van szó, hogy elfelejti ezeket; hanem – valamilyen bámulatos módon – úgy tűnik, tudatosan nem emlékezik rájuk, és nekünk sem kell ezt tennünk.

Bízzatok Isten sugalmazásában a bölcs tisztánlátáshoz. A megfelelő időben és módon képesek vagyunk megbocsátani másoknak, ahogyan az Úr erre kötelez bennünket,¹⁴ miközben „okosak [vagyunk] mint a kígyók, és szelidek mint a galambok”¹⁵.

Olykor, amikor a szívünk a leginkább töredelmes és bűnbánó, akkor nyitott a leginkább a Szentlélek vigaszára és iránymutatására.¹⁶ Az ítélkezés és a megbocsátás is a hiba felismerésével kezdődik. Az ítélkezés gyakran a múltra összpontosít. A megbocsátás felszabadító módon a jövőre tekint. „Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa.”¹⁷

Pál apostol azt kérdezi: „Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől?” Majd meg is válaszolja: „sem halál, sem élet…, sem magasság, sem mélység… nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban”¹⁸. Van mégis valaki, aki elválaszthat bennünket Istentől és Jézus Krisztustól – e valaki pedig mi magunk vagyunk. Ahogyan Ésaiás kijelenti: „bűneitek fedezték el orczáját ti előttetek”¹⁹.

Isteni szeretet és isteni törvény tesz bennünket felelőssé a választásainkért és azok következményeiért. Szabadítónk engesztelő szeretete azonban „végtelen és örökkévaló”²⁰. Amikor készen állunk a hazatérésre, „mikor pedig még távol [vagyunk]”²¹, Isten készen áll, hogy hatalmas könyörülettel fogadjon bennünket, örömmel ajánlva fel a legjobbat, amit csak adhat.²²

J. Reuben Clark elnök azt mondta: „Úgy hiszem, Mennyei Atyánk minden egyes gyermekét szeretné megmenteni…, hogy az Ő igazságossága és könyörülete a legnagyobb jutalmat adja a cselekedeteinkért, mindent, amit csak adhat, míg másfelől úgy hiszem, a lehető legkisebb büntetést méri majd ránk, ami csak kimérhető.”²³

A kereszten még Szabadítónk könyörületes kérése Atyjához sem a feltétel nélküli „Atyám! bocsásd meg nékik” volt, hanem „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek”²⁴. Önrendelkezésünk és szabadságunk jelentőséggel bír, mivel felelősségre vonhatóak vagyunk Isten és saját magunk előtt azt illetően, akik vagyunk, illetve amit tudunk és teszünk. Istennek hála, bízhatunk az Ő tökéletes igazságosságában és tökéletes irgalmában, melyek révén tökéletesen ítéli meg szándékainkat és tetteinket.

Zárásként visszatérünk a kiinduláshoz – Isten könyörületéhez, amint mindegyikünk hazatér Őhozzá és egymáshoz.

Emlékeztek Jézus Krisztus példázatára a férfiről, akinek két fia volt?²⁵ Az egyik fia elment otthonról, és eltékozolta örökségét. Amikor ráébredt helyzetére, szeretett volna hazatérni. A másik fiú – úgy érezvén, hogy „ennyi esztendőtől fogva”²⁶ betartotta a parancsolatokat – nem szerette volna hazafogadni a testvérét.

Fivérek és nővérek! Kérlek, fontoljátok meg, hogy Jézus arra kér bennünket, nyissuk ki a szívünket, az értelmünket, a könyörületünket és az alázatosságunkat, valamint hogy lássuk meg magunkat mindkét szerepben.

Az első fiúhoz vagy leányhoz hasonlóan talán mi is tévelygünk, később pedig szeretnénk hazatérni. Isten vár és üdvözöl bennünket.

A másik fiúhoz vagy leányhoz hasonlóan pedig, Isten gyengéden kérlel bennünket, hogy örvendezzünk együtt, amint mindannyian hazatérünk Őhozzá. Arra szólít minket, hogy tegyük gyülekezeteinket, kvórumainkat, osztályainkat és tevékenységeinket nyitott, őszinte és biztonságos hellyé – otthonná egymás számára. Mindannyian kedvességgel, megértéssel és kölcsönös tisztelettel fordulunk alázatosan az Úrhoz, imádkozunk és üdvözöljük a visszaállított evangélium áldásait mindenki életében.

Életutunk egyedi, azonban ismét eljuthatunk Istenhez, az Atyánkhoz és az Ő szeretett Fiához azáltal, ha bízunk Istenben, egymásban és magunkban.²⁷ Jézus arra int: „Ne félj, csak higyj.”²⁸ Joseph prófétához hasonlóan mi is bízzunk szilárdan Mennyei Atyánk gondoskodásában.²⁹ Kedves fivérek, kedves nővérek, és kedves barátok! Kérlek, törekedjetek az újbóli hitre és bizalomra – a csodára, melyet Ő ma ígér nektek. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.