Szentséget adva az Úrnak
Az áldozathozatal kevésbé szól arról, hogy feladunk valamit, hanem inkább arról, hogy az Úrnak adjuk azt.
Tavaly, amikor még az Ázsia Északi Terület elnökségében szolgáltam, felhívott Russell M. Nelson elnök, és megkért, hogy szolgáljak második tanácsosként az Elnöklő Püspökségben. Kedvesen meghívta a feleségemet, Lorit, hogy csatlakozzon a beszélgetéshez. A hívás után – miközben még mindig alig akartuk elhinni – a feleségem azt kérdezte: „Egyébként mivel foglalkozik az Elnöklő Püspökség?” Egy pillanatnyi töprengés után így feleltem: „Nem tudom pontosan.”
Egy évvel később – az alázat és a hála mélységes érzései után – már több tudás birtokában válaszolhatom meg a feleségem kérdését. Sok más dolog mellett az Elnöklő Püspökség felügyeli az egyház jólléti és emberbaráti munkáját. Ez a munka most már az egész földgolyót átfogja, és Isten minden korábbinál több gyermekét áldja meg.
Elnöklő püspökségként csodálatos egyházi alkalmazottak és mások segítenek nekünk, köztük a Segítőegylet általános elnöksége is, akik velünk együtt szolgálnak az egyházi Jólléti és Önellátási Végrehajtó Bizottságban. E bizottság tagjaiként az Első Elnökség arra kért engem – valamint Sharon Eubank nővért, aki tegnap este szólt hozzánk –, hogy osszak meg veletek egy friss beszámolót az egyház közelmúltbeli emberbaráti erőfeszítéseiről. Külön megkértek arra, hogy fejezzük ki az ő mélységes hálájukat – ugyanis, fivérek és nővérek, ti tettétek lehetővé ezeket az emberbaráti erőfeszítéseket.
Miközben aggódva figyeltük a Covid19-válság korai gazdasági hatásait szerte a világon, könnyen gondolhattuk volna azt, hogy csökkeni fog az a pénzbeli hozzájárulás, melyet a szentek adni képesek. Elvégre a saját egyháztagjaink sem voltak védettek a világjárvány okozta kedvezőtlen fordulatoktól. Képzeljétek el az érzéseinket, amikor pontosan az ellenkezőjét figyeltük meg! Az emberbaráti adományok szintje 2020-ban az eddigi legmagasabbnak bizonyult – és az idei évben még ennél is magasabb várható. Nagylelkűségetek eredményeként az egyház a legkiterjedtebb programját valósíthatta meg az Emberbaráti Alap elindulása óta, több mint 1500 Covid-segélyprojekttel több mint 150 országban. Ezek az adományok, melyeket oly önzetlenül adtatok az Úrnak, életmentő élelemre, oxigénre, egészségügyi készletekre és oltásokra lettek váltva azok számára, akiknek máskülönben nélkülözniük kellett volna ezeket.
A javak felajánlásával egyenlő jelentőségű az időnek és a tetterőnek az a hatalmas kiáradása, melyet az egyháztagok emberbaráti ügyekre ajánlanak fel. A járvány tombolása közepette is kitartóan folytatódtak a természeti csapások, a polgári konfliktusok és a gazdasági bizonytalanság, melyek továbbra is emberek millióit űzték el az otthonukból. Az ENSZ friss jelentése szerint több mint 82 millió olyan ember van a világon, akit erőszakkal a lakhelye elhagyására kényszerítettek.1 Adjuk még hozzá ehhez azokat a milliókat, akik úgy döntenek, hogy elmenekülnek a szegénység vagy az elnyomás elől, jobb életet keresve saját maguk vagy a gyermekeik számára, és akkor elkezdhetjük érzékelni ennek a világméretű helyzetnek a nagyságát.
Örömmel jelentem, hogy oly sok önkéntes idejének és tehetségének köszönhetően az egyház az Amerikai Egyesült Államok és Európa számos pontján működtet menekült- és bevándorlófogadó-központokat. A hozzájárulásaitoknak köszönhetően pedig javakat, finanszírozást és önkénteseket biztosítunk, hogy világszerte más szervezetek által működtetett hasonló programokat segítsünk.
Hadd fejezzem ki szívből jövő hálámat azoknak a szenteknek, akik a karjukat nyújtották, hogy táplálják, felruházzák és barátjuknak fogadják ezeket a menekülteket, valamint segítsék őket a megélhetésük és önellátásuk megteremtésében.
Tegnap este Eubank nővér megosztott veletek néhányat a szentek e tekintetben tett csodálatos erőfeszítéseiből. Miközben ezen erőfeszítéseken elmélkedem, a gondolataim gyakran fordulnak az áldozathozatal tantétele felé, valamint ahhoz, ahogy e tantétel közvetlenül kapcsolódik az Isten iránti szeretet és a felebarátaink iránti szeretet két nagy parancsolatához.
A mai szóhasználatban az áldozathozatal kifejezés immár azt az elgondolást takarja, hogy „feladunk” dolgokat az Úrért és az Ő királyságáért. Az ősi időkben azonban az áldozathozatal szó [angol] jelentése szorosabban kapcsolódott a két latin szótőhöz: a szent értelmű sacer szóhoz és a tenni jelentésű facere igéhez.2 Az ősi időkben tehát az áldozathozatal szó szerint azt jelentette, hogy valamit vagy valakit megszentelni.3 Ha így tekintünk rá, az áldozathozatal egy folyamat, melynek során szentté válunk és megismerjük Istent – nem pedig egy esemény, vagy különböző dolgok szertartásos „feladása” az Úrért.
Az Úr azt mondta, hogy „[jószívűséget] kivánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatokat”4. Az Úr azt szeretné, hogy váljunk szentté5, rendelkezzünk jószívűséggel6, és ismerjük meg Őt7. Amint azt Pál apostol tanította: „És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.”8 Az Úr végső soron a szívünket akarja; azt akarja, hogy új teremtményekké váljunk Krisztusban9. Amint arra a nefitákat utasította: „És áldozatul ajánljatok fel nekem megtört szívet és töredelmes lelket.”10
Az áldozathozatal kevésbé szól arról, hogy feladunk valamit, hanem inkább arról, hogy az Úrnak adjuk azt. Mindegyik templomunk bejárata fölé a „Szentség az Úrnak: Az Úr háza” szavak vannak felvésve. Amikor áldozathozatal révén betartjuk a szövetségeinket, megszenteltetünk Jézus Krisztus kegyelme által; és a szent templom oltárainál – megtört szívvel és töredelmes lélekkel – szentségünket adjuk az Úrnak. Neal A. Maxwell elder ezt tanította: „[A]z egyéni akarat [vagy szív11] alárendelése valójában az egyetlen igazán személyes dolog, amelyet Isten oltárára helyezhetünk. […] Amikor azonban ti és én végre alárendeljük magunkat azáltal, hogy hagyjuk, hogy a saját akaratunkat elnyelje Isten akarata, akkor valóban adunk valamit Őneki!”12
Amikor a másokért hozott áldozatainkra a „feladás” szemszögéből tekintünk, akkor tehernek tűnhetnek számunkra, és elcsüggedhetünk, ha az áldozatainkért nem kapunk elismerést vagy jutalmat. Amikor azonban az „Úrnak adás” szemszögéből tekintünk rájuk, a másokért hozott áldozataink ajándékokká válnak, és a nagylelkű adakozás öröme önmaga jutalmává válik. Megszabadítva őket a másoktól kapott szeretet, jóváhagyás vagy értékelés iránti igénytől, az áldozataink a Szabadító és embertársaink iránti hálánk és szeretetünk legtisztább és legmélyebb kifejeződéseivé válnak. Ha van az önfeláldozásnak bármely kevély érzése, az átadja helyét a hála, a nagylelkűség, a megelégedettség és az öröm érzéseinek.13
Valami – legyen szó akár az életünkről, a tulajdonunkról, az időnkről vagy a tehetségeinkről – nem azáltal tétetik szentté, hogy csupán feladjuk, hanem azáltal, hogy az Úrnak szenteljük14 azt. Az egyház emberbaráti munkája ilyen ajándék. A szentek közös, Istennek szentelt felajánlásaiból áll, amely az Ő és a gyermekei iránti szeretetünk megnyilvánulása.15
Steve és Anita Canfield jellegzetes képviselői az olyan utolsó napi szenteknek szerte a világon, akik saját maguk tapasztalták meg az Úrnak való adakozás átformáló áldásait. Jólléti és önellátási misszionáriusokként Canfieldéket arra kérték, hogy menekülttáborokban és bevándorlóközpontokban nyújtsanak segítséget szerte Európában. Szakmai pályafutása során Canfield nővér világszínvonalú belsőépítész volt, és gazdag ügyfelek szerződtették őt arra, hogy megszépítse fényűző otthonaikat. Hirtelen egy olyan világban találta magát, amely ezzel szöges ellentétben állt, miközben olyan emberek között szolgált, akik szinte mindenüket elveszítették, ami a földi javaikat illeti. Úgy fogalmazott, hogy „a márványjárdákat földpadlókra” cserélte, és ezzel felmérhetetlen szintű beteljesedésre lelt, amikor a férjével elkezdték barátjukká fogadni – hamarosan pedig megszeretni és magukhoz ölelni – azokat, akiknek szükségük volt a gondoskodásukra.
Canfieldék a következő megfigyelést tették: „Nem éreztük úgy, hogy bármit is »feladtunk« volna azért, hogy az Urat szolgáljuk. Csupán arra vágytunk, hogy az időnket és erőnket »Neki adjuk«, hogy az megáldja az Ő gyermekeit, bármilyen módon is látja Ő alkalmasnak, hogy használjon minket. Miközben a fivéreink és nővéreink mellett dolgoztunk, minden külsőség – a hátterünk vagy a javaink közötti bármiféle különbség – elenyészett számunkra, és egyszerűen csak egymás szívét láttuk. Nincs olyan szakmai siker vagy anyagi haszon, amely felért volna azzal, ahogyan ezek az élmények – amit az Isten legegyszerűbb gyermekei között végzett szolgálat jelent – gazdagítottak minket.”
Canfieldék és megannyi más ember története segített nekem jobban megbecsülni egy egyszerű, mégis mélyreható elemis ének szövegét.
„Adj! – szólt a kis patak,
Míg a hegyről leszaladt. –
Bár kicsi vagyok, de kizöldül
A fű, ahol jártam.”
Igen, mindannyian kicsik vagyunk, de együtt, amint sietünk adni Istennek és embertársainknak, bárhová is megyünk, életek válnak gazdagabbá és áldatnak meg.
Ennek az éneknek a harmadik versszaka kevésbé ismert, de ezzel a szeretetteljes meghívással fejeződik be:
„Adj, ahogy Jézus ad.
Valamit mindig adhatsz.
Mint az eső és a kis patak,
Te is szolgálj másokat!”16
Kedves fivérek és nővérek! Amikor Istenért és másokért élünk azáltal, hogy adunk az erőforrásainkból, az időnkből, és igen, még magunkból is, egy kicsit zöldebbé tesszük a világot, egy kicsit boldogabbá téve Isten gyermekeit, és e folyamat során egy kicsit szentebbé válunk.
Az Úr áldjon meg benneteket bőségesen mindazon áldozatokért, amelyeket Neki adtok oly bőséggel.
Bizonyságomat teszem arról, hogy Isten él. „Szentség Embere az ő neve”17. Jézus Krisztus az Ő Fia, és minden jó ajándék Tőle jön18. Váljunk szentté az Ő kegyelme és a szövetségeink áldozathozatal általi betartása révén, és adjunk egyre nagyobb szeretetet és szentséget az Úrnak!19 Jézus Krisztus szent nevében, ámen.