Fiatal felnőtteknek
Megtanulni érezni Isten irántam táplált szeretetét
Tudtam, hogy Isten minden gyermekét szereti, de valamilyen oknál fogva úgy éreztem, én vagyok az egyetlen kivétel.
Fénykép a Getty Images jóvoltából, beállított jelenet
Egyszer, még gólyakoromban, egy segítőegyleti gyűlésen ültem, amikor valaki megosztotta egy élményét arról, hogyan érzett késztetést arra, hogy leírja, szerinte miként vélekedik róla Isten.
Ez nagyon megfogott.
Amikor hazaértem, késztetést éreztem, hogy ugyanezt tegyem. De miután 10 percig ültem ott anélkül, hogy akár csak egyetlen betűt is írtam volna, sírva fakadtam. Szélhámosnak éreztem magam. A bizonyságom nagy része Istenen és az Ő irántunk táplált tökéletes szeretetén alapszik, és mégsem vagyok képes bármit is írni róla.
Tudtam, hogy Isten minden gyermekét szereti, de valamilyen oknál fogva úgy éreztem, én vagyok az egyetlen kivétel.
Hogy lehet ez?
Szembenézni a bizonytalanságaimmal
Amikor a következő évben elkezdtem terápiára járni, képes voltam feldolgozni a gondolataimat. A terapeutám rámutatott, miszerint hajlamos vagyok a „mindent vagy semmit” hozzáállásra. Azt hittem, hogy ha nem vagyok tökéletes a parancsolatok betartásában, akkor nem vagyok elég erős. És rájöttem, miszerint azt is eldöntöttem magamban, hogy ha nem éreztem Istent az életemben, akkor nem is létezik. Ugyanakkor az életemre visszatekintve tudtam, hogy ez nem lehet igaz. Így aztán rájöttem, hogy velem van a gond, nem Istennel.
Kicsi korom óta bevéstem az agyamba azt a gondolatot, hogy ha nem vagyok tökéletes, akkor soha nem leszek elég jó. Mivel persze senki sem tökéletes, végül a bizonytalanság tengerében találtam magam. Nem voltam kibékülve azzal a gondolattal, hogy mégiscsak érhetek valamit. Ezért éreztem mindig úgy, hogy nem ütöm meg a mércét, és nem érdemlem meg senki szeretetét – Istenét sem.
Egy ideig azzal próbáltam küzdeni a magányom és az alkalmatlanság érzései ellen, hogy igyekeztem minden lenni. Elfoglaltam magam mindenféle tevékenységgel, amit csak találtam, hogy ne gondolkozzak az életem valódi gondjairól. Túl sok időt töltöttem mások szükségleteivel foglalkozva csupán azért, hogy ne kelljen a sajátjaimra összpontosítanom. Korrepetáltam, teniszeztem, minden barátomnak és szomszédomnak sütöttem, és az egyik professzorom segédje lettem. Emellett részmunkaidőben dolgoztam, felvettem egy csomó tantárgyat, valamint több klub és csoport elnöke is voltam a kampuszon.
Azoknak, akik kívülről láttak, én voltam a leginkább összeszedett csaj. Amit nem láttak, az az volt, hogy belül kétségbeesetten kerestem valamit, amitől majd elég jónak érzem magam. Azonban az, hogy mindig igyekeztem egyre többet és többet tenni, csak további zavarodottságot hozott az életembe azt illetően, hogy ki vagyok és ki akarok lenni.
A gólyaévem vége felé rájöttem, milyen csúnyán megbénított az értéktelenségem érzése. Olyan mértékben hagytam magam elbizonytalanodni, hogy megtagadtam magamtól mindazokat a fantasztikus dolgokat, amiket az élet kínál, és eltompulva szemléltem a saját életemet.
Hátraléptem, és azon tűnődtem, hogy bár ilyen sokat tettem, miért nem érzek még mindig semmit. Ez sötét depresszióba taszított. Mit teszel, amikor úgy érzed, hogy Isten teljesen elhagyott?
Miközben egyfelől nagyon tovább akartam már lépni, másfelől viszont üresnek éreztem magam azon tűnődve, hogy miként vélekedik rólam ténylegesen Isten, rájöttem, miszerint bennem kell valaminek megváltoznia. Ez a felismerés indított el az ahhoz vezető ösvényén, hogy érezni tudjam Isten irántam táplált szeretetét.
Isten szeretetének átérzésére törekedni
Először nem tudtam, hogyan kezdjem; ez a feladat önmagában is ijesztőnek tűnt. A következő év során azonban az Úrra és az Ő végtelen jóságára támaszkodtam, hogy túljussak minden egyes napon. Rengeteg erőre és lelki békességre leltem a próféták üzeneteinek olvasásában, a megkötött templomi szövetségeimen való elmélkedésben, és abban, ha csak 10 percet is szántam minden este a szentírások olvasására, és ha a nap folyamán imában szóltam Mennyei Atyához.
Miközben megtettem ezeket a dolgokat, elkezdtem meglátni az Ő kezét az életemben. Nem tudtam, hogy ki vagyok, és milyen ösvényt válasszak az életben. Nem tudtam, milyen ösvényen tudnám valaha is elég jónak érezni magam. De hamarosan rájöttem, hogy amire igazán szükségem van, az az, hogy megtudjam, mit jelentek Istennek.
Most az utolsó egyetemi félévemben vagyok. A hallgatói, alkalmazotti, gyermeki, testvéri és baráti léttel járó összes stressz közepette ráébredtem, miszerint az értékem ismerete és annak megértése, hogy Isten miként érez velem kapcsolatban, elengedhetetlen a sikerhez mindenben, amit teszek.
Még mindig sok ismeretlen van a jövőmben, és ez nem is baj.
Az a tudat, hogy nem kell már most azonnal tökéletesnek lennem, segít túljutnom minden egyes napon. Tudom, hogy Isten figyelemmel követ engem. Azt is tudom, hogy még amikor nem is érzem a szeretetét, Ő akkor is türelmesen együtt dolgozik velem.
A küszködésnek ebben az elmúlt néhány évében Isten segített olyan tulajdonságokat és tehetségeket felfedezni magamban, amelyeket azelőtt soha nem vettem volna észre. Ami pedig a legfontosabb: idővel, a személyes kinyilatkoztatás és Isten rám vonatkozó akaratának megértésére irányuló napi szintű erőfeszítések által megtanultam, miként lát engem Ő. Képes voltam bőségesen meríteni a Szabadító hatalmából és az Ő engesztelésének áldásaiból az életemben. Ez segített éreznem Isten szeretetét, és tudnom, hogy én az Ő szeretett leánya vagyok.
A próféták üzeneteit olvasva megérintett, amikor Russell M. Nelson elnök e szavait olvastam: „Az értékesség érzései érkeznek akkor, amikor egy nő követi a Mester példáját. Végtelen értékességének érzete abból a saját krisztusi vágyakozásából fakad, hogy szeretettel forduljon mások felé, ahogyan Ő is teszi.”
Azt is megjegyezte, hogy egy nő „az egyéni igazlelkűség és az Istennel való szoros kapcsolat révén tesz szert önbecsülésre”.1 Ebből megértettem, hogy aki vagyok, az több a szavaim és tetteim összességénél. Örökkévaló lény vagyok, arra irányuló rendkívüli elhívással, hogy szeretettel és könyörülettel vezessek, ahogyan a Szabadító is tette. Ennek megértése pedig felülmúl bármit, amit a depresszióm próbálhat súgni nekem.
Haladva tovább előre
Még most is néha azon kapom magam, hogy elfelejtem, milyen érzés Isten szeretete, és milyen maradandó örömök rejlenek az élet legapróbb és leghétköznapibb pillanataiban. Krisztus engesztelésének csodája azonban az, hogy nem csupán a bűnbánatról szól: kegyelme képessé tesz minket arra is, hogy túljussunk minden egyes napon és szeressük önmagunkat. Sokszor megfeledkezem erről a tényről, de ettől még igaz.
Nem menekülhetünk attól, hogy ki vagyunk téve az emberi természetünknek, és ekképpen az isteni tisztánlátás és sugalmazás ezen pillanatai talán nem mindig érződnek ennyire igaznak. Éppen ezért segíthetünk magunknak azáltal, ha leírjuk és visszaolvassuk azokat az alkalmakat, amikor éreztük Isten szeretetét. Folyamatosan törekedhetünk annak keresésére, hogy miképpen érezhetjük még ezt a szeretetet. A mindennapi hódolatunk, valamint a személyes szentségünk elmélyítésére irányuló folytatódó erőfeszítéseink nem csupán megerősítik a Mennyei Atyánkkal való kapcsolatunkat, hanem növelik a személyes boldogságunkat és önbecsülésünket is. Krisztus felmagasztalhatja ezeket az erőfeszítéseket, hogy segítsen azzá válnunk, akivé Mennyei Atyánk szeretné, hogy váljunk.
Eltökéltem, hogy tovább próbálkozom, mert van reményem Krisztusban. Tudom, hogy az élet egyre jobb lesz, és hogy növekedni fogok, ha Őrá támaszkodom. Amint rájöttem, milyen végtelen Isten irántam táplált szeretete, képessé váltam mindennap nagyobb erőt találni ahhoz, hogy átlépjek a szívfájdalmakon, valamint felülkerekedjek az alkalmatlanságom érzésein és a tökéletességre való igényemen.
Amikor azt veszem észre, hogy visszaesem a bizonytalanságomba, eszembe jut, hogy Isten azt gondolja, vicces, kedves, adakozó és gyönyörű vagyok. Legfőként az jut eszembe, hogy látja az erőfeszítésemet.
Ahogyan Thomas S. Monson elnök (1927–2018) megfogalmazta: „Akár úgy érzitek, hogy megérdemlitek, akár nem, Isten szeretete mindig rendelkezésetekre áll. Egyszerűen mindig ott van.”2 Annyira hálás vagyok ezért az igazságért! Láthatjuk Isten dicsőségét a leginkább mélyreható küzdelmeink során abban, hogy segít nekünk előrehaladni. Ő mindig szurkol nekünk.