A hit szárnyain. Liahóna, 2021. dec.
Nyomtatásban nem jelenik meg: A hit képmásai
A hit szárnyain
Azt szerettem volna, hogy a fiam karácsonyi kívánsága valóra váljon, és lássam az arcán azt az örömet, amelyre kétségbeesetten vágytam a saját magam számára.
Fénykép a Getty Images jóvoltából
„Egy barna lepke szálljon a kezemre” – sikkant a hároméves fiam izgatottan. Válasza egy ártatlan felelet az én ösztönös kérdésemre: „Mit szeretnél karácsonyra?”
Elmormolok egy bizonytalan „meglátjukot”, mielőtt lefektetem, és közben kiélvezem azokat a ritka pillanatokat, amelyeket vele tölthetek. Mostanában túlságosan is magam alatt voltam ahhoz, hogy igazán jelen legyek.
A kólikában szenvedő húga szünet nélküli sírása folyton visszarángat engem a szülés utáni depresszió fekete lyukába. Úgy érzem magam, mint egy ripityára tört váza, amelyet ragasztószalag tart össze: csupa szilánk, csupa repedés, és mindjárt darabjaira hullik. Nem szeretném, ha a saját keserűségem elrontaná a fiam izgatottságát az évnek ebben az időszakában.
Érzem a válasza súlyát a vállamon. Még a kora tavaszi hűvös időben, az egyik napi sétánk során, egy barna pillangó szállt a kezére. Heteken át emlegette. Még ma is ez jelenti az eddigi rövidke élete fénypontját.
Azt szeretném, hogy a kívánsága valóra váljon, és lássak az arcán valamit abból az örömből, amelyre kétségbeesetten vágyom a saját magam számára. Békességért és enyhülésért imádkozva alszom el, azt érezve, hogy ez egy kemény karácsony lesz mindkettőnk számára.
Másnap reggel gyönyörű napra ébredünk – tökéletes az éves szentesti kirándulásunkhoz. A fiam a szokásosnál is nagyobb lelkesedéssel készül, és arról beszél, hogy mikor és hogyan érkezik majd meg a pillangója.
„Egy kicsit túl hideg van – jegyzem meg, miközben becipzározom a kabátját, és a fejére húzok egy sapkát. – Talán a lepkék ilyenkor mind otthon maradnak, a melegben.”
„Az én lepkém nem” – nevet rendíthetetlenül.
Berakom a lányomat a babahordozóba, és elmondok magamban egy imát: „Kérlek, ne engedd, hogy túl csalódott legyen!”
Ahogy sétálunk, a fiam minden lépéssel egyre lelkesebben tekintget előre-hátra a fák között. Hideg szél rázza a leveleket. Amint lehullanak az erdő talajára, a fiam megpördül, és rájuk tapos a csizmájában, hogy csak úgy ropognak a talpa alatt. Számára a világ tele van bűvölettel, és csak idő kérdése, hogy a kívánsága valóra váljon. Csakhogy én nem látok pillangókat.
Közeledünk az ösvény végéhez. Amint elkezdem szólongatni, hogy ideje hazamenni, hallom az örömteli nevetését. Odafordulok. Látom, ahogy egy fa mellett áll, kinyújtott ujjal, miközben egy kis barna pillangó lejti körülötte a táncát. Egy röpke pillanatra egymáshoz érnek. A fiam elmosolyodik. A tekintete az enyémbe fonódik, és melegség árad szét bennem, miközben ámulok az apró csodán, amelynek éppen tanúja voltam.
Örömteli és dicsérő szavak kíséretében tapsikolok neki. Isten meghallgatott. Szomorúságom súlya enyhül, és a Lélek tanúságot tesz arról, hogy Ő tud rólam. Meghallotta az erőért és enyhülésért fohászkodó imáimat a fárasztó esték és a lehangoló nappalok során.
Még az olyan kis dolgok is, mint pillangót találni egy decemberi napon, azt bizonyítják, hogy Mennyei Atya őrködik a családom felett – emlékeztetve engem arra, hogy továbbra is történnek csodák, amikor egy gyermek hitével rendelkezünk.