Utolsó napi szentek történetei

Az ajándék, amelyet soha nem fogok elfelejteni

Írta: Patti Smith, USA, Utah

Félreérthetetlen benyomást éreztem arra vonatkozóan, hogy ez az a család, akiken segítenünk kell.

Illusztrálta: Anasztaszija Szuvorova

Az egyik évben a családunk úgy döntött, hogy a karácsonyi ajándékokra félretett pénzt odaadjuk egy olyan családnak, akikre ráférne egy kis segítség. Imádkoztunk, hogy megtudjuk, kinek segítsünk. A pénzt egy borítékban tartottam a táskámban, hogy amikor érzem a késztetést, készen álljak.

Néhány nappal karácsony előtt a gyerekeim elmentek szánkózni. Amikor megérkeztem a dombhoz, hogy hazavigyem őket, volt időm nézelődni, amíg ők egy utolsót csusszantak.

Hamar észrevettem két kislányt, akik nem voltak a hideg időjáráshoz öltözve. Gumicsizma, széldzseki és a térdénél lyukas nadrág volt rajtuk, illetve ketten egyetlen pár egyujjas kesztyűn osztoztak. Láthatóan élvezték, ahogy egy kartonpapíron csúszkálnak le a dombról.

Miközben figyeltem, ahogy felszaladnak a dombon az anyukájukhoz, félreérthetetlen benyomást éreztem arra vonatkozóan, hogy ez az a család, akiken segítenünk kell. Odamentem, hogy beszéljek az édesanyával. Amikor megfordult, felismertem – és megdöbbentem!

Tíz évvel korábban én voltam ennek a nővérnek a látogatótanítója. Akkoriban történt, hogy az egyik nap éppen kenyereket sütöttem, és úgy éreztem, vinnem kell neki egyet. Kocsiba ültem, ám amikor a házához értem, egy ismeretlen autót láttam a felhajtón. Azt gondoltam, hogy vendégei vannak, és nem akartam zavarni. Így hát megfordultam, és hazamentem.

Fél órával később a Segítőegylet elnöke felhívott, hogy megkérdezze, el tudnék-e menni ehhez a nővérhez, vigyázni a gyermekeire. Ő kórházba került, és bár az édesanyja eljött, hogy a gyermekekkel legyen, nagyon szeretett volna bemenni a lányához. Odasiettem, de közben szégyelltem magam, amiért nem követtem a korábbi késztetést. Attól a naptól fogva minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kövessem a Lélek késztetéseit, de ez az élmény továbbra is kísértett.

Hálás vagyok, amiért újra felvehettem a kapcsolatot ezzel a drága nővérrel. Azon a napon Mennyei Atya nemcsak megválaszolta a családom arra irányuló imáit, hogy találjunk egy családot, akiknek szolgálhatunk, hanem megáldott engem azzal a lehetőséggel is, hogy megbocsássak magamnak egy korábbi hibáért. Nem számítottam erre az ajándékra, de soha nem fogom elfelejteni.