Nyomtatásban nem jelenik meg
Jim volt a mi karácsonyunk
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
Nem láttam értelmét ennek a karácsonyi látogatásnak. De micsoda hatással volt rám!
Miközben a szentestei szokásos családi ünneplés a végéhez közeledett, átjárt a nem-bírom-ki-reggelig-féle izgatottság érzése.
Nyolcéves voltam, és a tágabb, nagy családomban én voltam a legidősebb unoka. Pár percenként valamelyik szülő, nagynéni vagy nagybácsi kitárta az ajtót, és azt kiáltotta, hogy a távolból már hallja a csengő halk hangját. Alig vártam, hogy megérkezzen a Mikulás! Nagyapa azonban ragaszkodott hozzá, hogy először elmenjünk énekelni – ez volt az egyik családi hagyományunk. A Mikulás már soha nem fog megérkezni! – gondoltam először.
Amint beugrottunk a zúzmara borította autóinkba, rájöttünk, hogy sokkal későbbre jár már az idő, mint ahogy rendes körülmények között el szoktunk indulni énekelni. Az idahói kisváros, ahol éltünk, nagyon csendes és hideg volt. Néhány családtag aggódott, hogy talán nem kellene ilyen későn énekelni mennünk, de nagyapám ragaszkodott hozzá, hogy látogassunk el néhány házhoz.
Miközben a szűk, kis fákkal szegélyezett ösvényen hajtottunk, nem láttunk fényt kiszűrődni „Öreg Jim” apró rönkházából. Jim a jó barátaink közé tartozott, és nagy szíve volt. Mióta az eszemet tudtam, özvegyemberként élt.
„Jim biztosan nem bánná, ha nem állnánk meg nála!” – nyögtem. Egyébként tuti, hogy akkor a Mikulással elkerülnénk egymást.
Jóságos nagyapám azonban kitartott: „Csak csendben osonjatok a hálószobája ablaka alá, és kezdjétek el énekelni, hogy Ó, Betlehem kis városa.”
A hangunk először bizonytalan volt, de mivel egységben az erő, nem telt bele sok időbe, mire a zene gyönyörű, összehangolt dallammá duzzadt.
„De sötét utcád végén
Feltűnt az örök Fény,
Mert benned lett ma emberré,
Kit minden nép remélt.”
Jim otthonában még mindig nem gyúlt fény, de tovább énekeltünk.
A házikó ajtaja kinyílt.
A holdfényben könnyek csillogtak Jim arcán. Miközben mindannyiunkat megölelt, sírt – hevesen sírt. Egy idő után letörölte arcáról az öröm könnyeit, és így szólt hozzánk: „Egész évben vártam, hogy elgyertek. Számomra ti vagytok a karácsony. Amikor este fél tízet ütött az óra, már azt gondoltam, hogy elfeledkeztetek rólam. Annyira csalódott voltam! Lefeküdtem, mert már nem volt okom fennmaradni.”
A szívünket melegség töltötte el. Amint Jim behívott minket az otthonába és felkapcsolta a villanyt, láttuk, hogy valóban várt ránk. A konyhaasztala gyönyörűen meg volt terítve, és roskadozott a gyönyörűen felvágott és tálalt karácsonyi tortától, süteményektől és hidegtálaktól, amelyek csak arra vártak, hogy együnk belőlük. A poharakat gondosan megszámolták, és szeretetteljesen megtöltötték édes almalével, hogy „egyikőtök se maradjon ki a jóból” – tette hozzá Jim.
Jim azt mondta, hogy mi voltunk számára a karácsony? Nem igaz. Jim volt a mi számunkra az ünnep.
A szeretet ajándéka, amelyet azon a fagyos szentestén kaptunk, csodálatosabb volt, mint bármi, amit a Mikulás valaha is a karácsonyfánk alatt hagyhatott volna. Emlékeztetőül szolgált arra is, hogy az Úr azt szeretné, ha úgy nyújtanánk szolgálattételt a gyermekeinek, ahogyan Ő teszi – egyenként, magunkkal víve az Ő szeretetét (lásd 3 Nefi 11:15–17; 17:21).