4. fejezet
A hit és az áldozathozatal úttörői öröksége
„Akár úttörő őseitek vannak, akár csupán tegnap jöttetek az egyházba, hozzátartoztok ehhez a hatalmas összképhez, melyről ezek a férfiak és nők álmodtak. […] Ők lerakták az alapot. A mi dolgunk az, hogy építsünk rá.”
Gordon B. Hinckley életéből
Az Ohiói Columbus templom felszentelésekor Gordon B. Hinckley elnök eltűnődött úttörő egyháztag ősein. Később így emlékezett vissza:
„A celesztiális szobában ülve a dédapámra gondoltam. […] Nemrég ellátogattam a sírjához Kanadában, New York állam határvonalától kissé északra. […] Fiatalon, 38 évesen halt meg.”
Hinckley elnök dédapjának halálakor Ira, aki az ő fia volt, és Hinckley elnök nagyapja lett, még három éves sem volt. Ira édesanyja hamarosan újraházasodott, és néhány éven belül Ohio, majd Illinois államba költözött. 1842-ben halt meg, melynek következtében Ira 13 évesen árva lett. A történetet folytatva Hinckley elnök azt mondta:
„Nagyapám [Ira Hinckley] Nauvooban keresztelkedett meg, majd… [az egyház úttörőinek sorában vonulva] szelte át a fennsíkot.” Útjuk során 1850-ben ugyanazon a napon halt meg Ira „ifjú felesége és a [féltestvére]. Rögtönzött koporsókat készített, eltemette őket, majd fogta a még csecsemő lányát és elvitte őt [a Sóstó-]völgybe.
Brigham Young kérésére felépítette a Cove erődöt, ő volt [a utahi] Fillmore-ban a cövek első elnöke, és még ezer más dologgal lendítette előre ezt a munkát.
Azután jött az édesapám. […] Ő lett az egyház legnagyobb, 15 ezernél is több tagot számláló cövekének elnöke.”
Hinckley elnök gondolatai hamarosan az őseiről az utódaira terelődtek. Így folytatta:
„Miközben a templomban ülve ennek a három férfiúnak az életén tűnődtem, ránéztem a lányomra, az ő lányára, aki az én unokám, valamint annak gyermekeire, akik a dédunokáim. Hirtelen tudatosodott bennem, hogy e hét nemzedék közepén állok – három nemzedék előttem, három pedig utánam.
E szent és megszentelt házban átsuhant elmémen annak a hatalmas kötelezettségnek az érzése, hogy mindazt, amit örökségként az elődeimtől kaptam, tovább kell adnom az utánam érkezett nemzedékeknek.”1
Amellett, hogy kinyilvánította saját úttörő ősei és a korai utolsó napi szent úttörők öröksége iránti háláját, Hinckley elnök azt is gyakran hangsúlyozta, hogy az egyház tagjai világszerte ma is úttörők. 1997-ben azt mondta a guatemalai szenteknek: „Idén ünnepeljük a 150. évfordulóját annak, hogy a mormon úttörők megérkeztek a Sóstó-völgybe. Hosszú utat tettek meg szekéren és kézikocsival. Úttörők voltak. Az úttörő lét azonban nem zárult le. Az egész világon vannak úttörőink, és ti is ezen úttörők között vagytok.”2 A thaiföldi szenteknek azt mondta: „Úttörők vagytok, mert előbbre viszitek az Úr munkáját ebben a nagyszerű országban.”3 Amikor 2002-ben Ukrajnába látogatott, hasonló szavakat mondott: „Az egyház korai időszakának is megvoltak a maga úttörői, ti pedig most, ebben az időszakban vagytok úttörők”4
Amikor Hinckley elnök a korai úttörőkről beszélt, nem csupán azzal a céllal tette ezt, hogy azokra összpontosítson, akik a múltban éltek. A jövőre is tekintett, remélve, hogy ezeknek a szenteknek a hite és áldozathozatala „mindannyiunk számára meggyőző ösztönzéssé válhat, hiszen mindannyian úttörők vagyunk a saját életünkben, és gyakran a saját családunkban.”5
„Az erő, mely tettekre sarkallta az evangéliumbeli elődeinket, az Istenbe vetett hit ereje volt.”
Gordon B. Hinckley tanításai
1
A korai utolsó napi szent úttörők valóra váltották a hitüket, mert volt jövőképük, dolgoztak és bíztak Isten rajtuk keresztül munkálkodó erejében.
Hit által történt, hogy az első megtértek kis csoportja [az Amerikai Egyesült Államok keleti részén] New Yorkból Ohióba, Ohióból Missouriba, majd Missouriból Illinoisba költözött, igyekezve megtalálni az ahhoz szükséges békét és szabadságot, hogy lelkiismeretük parancsainak megfelelően hódolhasson Istennek.
A hit szemével láttak egy csodaszép várost [Nauvoot], amikor először bejárták az Illinois állambeli Commerce mocsárvidékét. Azzal a meggyőződéssel, hogy a hit cselekedetek nélkül halott, lecsapolták ezt a mocsárvidéket, elkészítették egy város helyrajzát, és igazi otthonokat, valamint hódolati és oktatási helyszíneket építettek, melyet egy pompás templom koronázott meg, Illinois állam akkoriban legszebb épülete.
[…] Az üldöztetés gyalázkodó, öldöklő csőcselék formájában [itt is hamar utolérte őket]. Megölték a prófétájukat. Szertefoszlatták az álmaikat. Megint csak hit által, a próféta által már korábban felvázolt tervek szerint összeszedték magukat, és megszervezték a következő kivonulást.
Könnyes szemmel, fájó szívvel elhagyták kényelmes otthonaikat és műhelyeiket. Visszatekintettek szent templomukra, majd hittel nyugat felé fordították a tekintetüket, az ismeretlen és a feltérképezetlen felé, és a téli hóesésben 1846 februárjában átkeltek a Mississippin, és átvergődtek az iowai préri sárdagonyáján.
A Missouri mentén hittel létrehozták Winter Quarterst (a téli szálláshelyet). Százak haltak meg, amikor lesújtottak rájuk a fertőzések, a vérhas és a torokgyík. A hit azonban erőt adott a túlélőknek. Szeretteiket eltemették a folyó partjának meredélyén, és 1847 tavaszán elindultak… a nyugati hegyek felé.
Hit által tekintett le Brigham Young a forró és kietlen [Sóstó-]völgyre és mondta azt, hogy „Ez az a hely”. Megint csak hit által, négy nappal később botjával megérintette a földet …és azt mondta: „Itt lesz Istenünk temploma”. A szent és pompás [Salt Lake templom] a hit bizonysága, nem csupán azok hitének bizonysága, akik felépítették, hanem azok hitének bizonysága is, akik most nagyszerű, önzetlen és szeretetteljes szolgálatra használják.
Pál apostol azt írta a zsidóknak: „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsid. 11:1). Az általam említett hatalmas vívmányok egykor csupán „a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” voltak, ám az úttörők valóra váltották a hitüket, mert volt jövőképük, dolgoztak és bíztak Isten rajtuk keresztül munkálkodó erejében.6
Az erő, mely tettekre sarkallta az evangéliumbeli elődeinket, az Istenbe vetett hit ereje volt. Ugyanez az erő tette lehetővé az egyiptomi kivonulást, a Vörös-tengeren való átkelést, a hosszú utazást a pusztaságon keresztül, és Izráel megalapítását a megígért földön. […]
Nagyon nagy szükség van rá, hogy erős lánggal égjen bennünk az élő Istenbe és az ő élő, feltámadt Fiába vetett hit, mert ez a hatalmas hit mozgatta a mi evangéliumi elődeinket.
Jövőképük minden más megfontolást felülmúlt és felülírt. Amikor nyugatra jöttek, keleti irányban közel 1600 kilométerre – 1600 megerőltető kilométerre – voltak tőlük a legközelebbi települések, nyugati irányban pedig majdnem 1300 kilométerre. Lényegében az adott nekik erőt, hogy egyénileg, személyesen ismerték Istent, Örökkévaló Atyjukat, akire hittel tekinthettek. Hittek ebben a nagyszerű szentírásbeli felszólításban: „Istenre tekints és élj” (Alma 37:47). Hittel az ő akaratának megtételére törekedtek. Hittel olvasták és fogadták el az isteni tanításokat. Hittel dolgoztak, míg össze nem roskadtak, mindig azzal a meggyőződéssel, hogy el fognak majd számolni annak, aki az ő Atyjuk és Istenük.7
Dicső történelem áll mögöttünk. Hősiesség, elvekhez való ragaszkodás és rendíthetetlen hűség szegélyezi. A hit terméke ez. Nagyszerű jövő áll előttünk. Ma kezdődik. Nem tarthatunk szünetet. Nem lassíthatunk. Nem mérsékelhetjük az ütemet és nem aprózhatjuk el a lépéseinket.8
2
A korai utolsó napi szent úttörők Sion nagyszerű álmával tekintettek a jövőre.
Helyénvaló, ha megállunk és áhítattal tiszteletünket tesszük azok előtt, akik lefektették ennek a hatalmas munkának az alapját. […] Az ő nagyszerű célkitűzésük Sion volt [lásd T&Sz 97:21; Mózes 7:18]. Erről énekeltek. Erről álmodtak. Ez volt az ő nagy reményük. Hőskölteménybe illő útjuknak örökké páratlan vállakozásként kell fennmaradnia. Tízezreik nyugatra vonulását minden elképzelhető veszély megnehezítette, a halált is beleértve, melynek zord valóságát minden szekérsor és minden kézikocsis társaság jól ismerte.
Áhítatos tisztelettel adózok Brigham Youngnak. Látomásban már jóval azelőtt látta a Sóstó-völgyet, mielőtt természetes szemeivel megpillantotta volna. Ha nem így lett volna, akkor kétlem, hogy egyáltalán megállt volna itt. Kaliforniában és Oregonban zöldebb volt a táj. Máshol mélyebb és gazdagabb volt a termőföld. Nagyobb kiterjedésűek voltak az erdők, sokkal több volt a víz, sokkal egyenletesebb és kellemesebb volt az éghajlat.
Itt voltak ugyan hegyi patakok, de egyik sem volt valami nagy. Soha senki nem munkálta még meg a talajt. Keményre aszott felületét még nem törte fel eke. Ámulok, őszintén ámulok azon, hogy Brigham Young… olyan helyre vezetett ily sok embert, ahol még soha nem volt vetés és aratás. […]
Ezeket az úttörőket megviselte az út. 111 napba telt Winter Quartersből a Sóstó-völgybe hozni őket. Fáradtak voltak. Elhasználódtak a ruháik. Kimerültek voltak az állataik. Az idő forró volt és száraz – a júliusi forróság. De itt voltak, látták az előttük álló éveket, és millenniumi álmot álmodtak, Sion nagyszerű álmát.9
Nemrég Angliában, Liverpool régi kikötőjében jártam. Péntek reggel volt, és lényegében nem volt ott semmi ténykedés. Ám valamikor az a hely igazi méhkas volt. Az 1800-as években népünk tízezrei jártak ugyanazon a kövezeten, melyen ekkor mi sétáltunk. A Brit-szigetekről jöttek, valamint Európa országaiból, egyházunk megtértjeiként. Ajkukon bizonysággal, szívükben hittel érkeztek. Nehéz volt elhagyni az otthonukat és egy ismeretlen, új világba lépni? Természetesen. Mégis derűlátón és lelkesen tették. Vitorláshajókra szálltak. Tudták, hogy az átkelés mindenképp veszélyes lesz. Hamarosan rájöttek, hogy többnyire nyomorúságos is. Heteken át zsúfolt kvártélyokban laktak. Tűrték a viharokat, a betegséget és a hányingert. Sokan meghaltak útközben, és a tengeren temették el őket. Fáradságos és félelmetes utazás volt. Igen, voltak kételyeik. Azonban a hitük felülemelkedett ezeken a kételyeken. A derűlátásuk felülemelkedett a félelmeiken. Az övék volt Sion álma, és úton voltak a megvalósítása felé.10
3
A Willie és a Martin kézikocsis úttörők megmentése Jézus Krisztus evangéliumának lényegéről szól.
Visszaviszlek titeket… 1856 októberébe. Szombaton [Október 4-én] Franklin D. Richards és maroknyi társa megérkeztek a [Sóstó-]völgybe. Erős fogatokkal és könnyű kocsikkal jöttek Winter Quartersből, így az út nem tartott nekik sokáig. Richards testvér azonnal felkereste Young elnököt. Elmondta neki, hogy nők, férfiak és gyermekek százai vannak még kint… a [Sóstó-]völgybe vezető hosszú út mentén. Legtöbbjük kézikocsival. […] Előttük állt még a vízválasztó hegységig meredeken emelkedő út, és utána is még nagyon-nagyon sok mérföld. Kétségbeejtő helyzetben voltak. […] Ha nem mentik meg őket, mindannyian elpusztulnak.
Szerintem Young elnök nem aludt aznap éjjel. Szerintem nélkülöző… emberekről szóló látomások vonultak át az elméjén.
Másnap reggel… azt mondta az embereknek:
„Most megmondom, miről lesz szó, és kijelölöm a felszólaló elderek beszédtémáját, …mely ez: A testvéreink közül sokan kint vannak a fennsíkon, kézikocsikkal, valószínűleg jó néhányan még vagy 1100 kilométerre innen, és ide kell hozni őket, segítséget kell küldenünk nekik. A beszédtémánk ez lesz: „hozzuk őket ide!”
Ez az én vallásom; ezt diktálja a bennem lévő Szentlélek – az emberek megmentését.
A mai napon felszólítom a püspököket – nem várok holnapig, sem a következő napig –, hogy hozzanak 60 jó öszvérfogatot, és 12–15 szekeret. Nem akarok ökröket küldeni. Jó lovakat akarok és öszvéreket. Vannak itt a Területen, és szükségünk van rájuk. Hozzanak továbbá 12 tonna lisztet és 40 jó kocsist, még azok mellett, akik a fogatokat hajtják.
Megmondom nektek, mindannyiótoknak, hogy a hitetek, a vallásotok és hitetek megvallása soha nem fog egy lelket sem megszabadítani közületek Istenünk celesztiális királyságában, hacsak nem tesztek eleget olyan igaz tantételeknek, amilyeneket most tanítok nektek. Menjetek hát, és hozzátok be azokat, akik kint vannak a fennsíkon!” (in LeRoy R. Hafen and Ann W. Hafen, Handcarts to Zion [1960], 120–21).
Azon a délutánon nagy mennyiségű ételt, ágyneműt és ruházatot gyűjtöttek össze a nők.
Másnap reggel lovakat patkoltak, szekereket javítottak és raktak meg.
A rákövetkező reggel, kedden, 16 öszvérfogat indult el kelet felé. Október végére már 250 fogat volt úton, hogy segítséget nyújtson.11
Amikor elérték az elakadt szenteket, a mentőcsapat olyan volt számukra, mintha mennyből küldött angyalok lettek volna. Az emberek hálakönnyeket hullattak. A kézikocsis embereket szekerekre helyezték át, hogy gyorsabban tudjanak haladni a Salt Lake-i közösség felé.
Mintegy kétszázan vesztették életüket, ám ezret sikerült megmenteni.12
„Amikor elérték az elakadt szenteket, a mentőcsapat olyan volt számukra, mintha mennyből küldött angyalok lettek volna.”
A megrekedt szentekről, a szenvedésükről és a halálukról szóló történetek újra és újra elhangzanak majd. […] A megmentésükről szóló történeteknek is újra és újra el kell hangozniuk. Jézus Krisztus evangéliumának lényegéről szólnak.
[…] Hálás vagyok azért, hogy most nincsenek hóban rekedt, fagyoskodó és haldokló fivéreink és nővéreink, akik …a hegyekben lévő Sionjukba igyekeznek. Vannak azonban olyanok, nem is kevesen, akiknek nyomorúságosak a körülményei, akik segítségért és enyhülésért kiáltanak.
Sokan vannak ezen a világon, akik éhesek, szűkölködnek és segítségre van szükségük. Hálás vagyok azért, hogy elmondhatom, sokaknak segítünk, akik nem a mi hitünket vallják, azonban komoly szükségleteik vannak és nekünk módunkban áll segíteni. Ám most ne menjünk ennyire messzire. Közülünk is vannak néhányan, akik fájdalom, szenvedés, magány és félelem közt kiáltanak. A miénk az a hatalmas és komoly kötelesség, hogy segítő kezet nyújtsunk nekik és felemeljük őket; hogy megetessük őket, ha éhesek; hogy tápláljuk a lelküket, ha az igazság és az igazlelkűség után szomjúhoznak.
Oly sok fiatal van, akik céltalanul bolyonganak és a kábítószerek, a bandázás, az erkölcstelenség, valamint az ezekkel járó bajok széles skálájának tragikus ösvényét járják. Vannak barátságos hangra, és szeretetről árulkodó, aggódó törődésre vágyó özvegyek. Vannak, akiknek egykor forró hite mára már kihűlt. Sokan közülük szeretnének visszatérni, de nem egészen tudják, hogyan tegyék. Feléjük nyújtott barátságos kezekre van szükségük. Kis erőfeszítéssel sokukat visszahozhatjuk, hogy ismét az Úr asztalánál lakomázzanak.
Fivéreim és nővéreim, reménykedem, imádkozom, hogy mindannyian… elhatározzuk, hogy felkutatjuk azokat, akiknek segítségre van szükségük, akik reményvesztett és nehéz körülmények közepette vannak, és a szeretet szellemében felemeljük őket az egyház ölelésébe, ahol erős karok és szerető szívek fogják melengetni, vigasztalni, megtartani, és a boldog, gyümölcsöző élet útjára helyezni őket.13
4
Mindannyian úttörők vagyunk.
Jó visszatekinteni a múltba, hogy értékelni tudjuk a jelent, és perspektívát nyerjünk a jövőről. Jó dolog az előttünk járók erényeire tekinteni, hogy erőt nyerjünk mindahhoz, ami ránk vár. Jó dolog elgondolkodni azok munkáján, akik oly keményen dolgoztak, és oly keveset kaptak ebben a világban, ám ezen álmok és korai tervek – melyeket oly jól életben tartottak – bőséges termést hoztak, és ennek mi vagyunk az élvezői. Nagyszerű példájuk mindannyiunk számára ösztökélő indíttatássá válhat, hiszen mindannyian úttörők vagyunk a saját életünkben, gyakran a saját családunkban, és sokan napról napra úttörő munkát végzünk azzal, hogy a világ távoli részeiben megpróbáljuk meghonosítani az evangéliumot.14
Az úttörő munkánk még nem ért véget. Az úttörő munkánk azóta szakadatlan, hogy… népünk elhagyta Nauvoot, majd …megérkezett a Nagy-sóstó völgyébe. Ez kalandos vállalkozás volt. Azonban azzal a céllal történt, hogy olyan helyet találjanak, ahol letelepedhetnek és annak megfelelően hódolhatnak Istennek, amit a lelkiismeretük parancsol. […]
Még mindig folyamatban van, hogy eljussunk a világnak olyan részeire, ahová [korábban] aligha tűnt lehetségesnek eljutni. […] Az egyház növekedésének a Fülöp-szigeteken személyesen is tanúja voltam. Az én kiváltságom volt a misszionáriusi munka elindítása ott 1961-ben, amikor találtunk egy helyi Fülöp-szigeteki egyháztagot egy gyűlésen, melyet 1961 májusában tartottunk. [1996-ban] Manilában voltunk, és …a hatalmas Araneta Kolosszeumban mintegy 35 ezer fő gyűlt össze. […] Az én számomra ez csodának számít azóta, hogy elindítottuk a munkát a Fülöp-szigetek nagyszerű földjén [ezen élmény bővebb leírását lásd a 29–30. oldalon].
Mindenhová el szeretnénk jutni, és ehhez úttörő munkára van szükség. A misszionáriusok ezeken a területeken nem mindig élnek a legjobb körülmények között, de előremennek, elvégzik a munkájukat, és ez meghozza a gyümölcsét. Nem sokkal később már van egy maroknyi egyháztagunk, majd száz egyháztagunk, majd ötszáz egyháztagunk, aztán ezer egyháztagunk.15
Az egyházi úttörő munka napjai mai is itt vannak velünk, nem értek véget a ponyvás szekerekkel és a kézikocsikkal. […] Úttörők vannak az evangéliumot tanító misszionáriusok, és az egyházba érkező megtértek között is. Általában nincsenek könnyű helyzetben. Ez mindig áldozatot követel. Esetleg üldöztetéssel is jár. Ám ezt az árat készen állnak megfizetni, és a megfizetett ár éppen olyan valóságos, mint az, melyet azok fizettek, akik a hatalmas úttörő erőfeszítés részeként bő egy évszázada keltek át a fennsíkon.16
Akár úttörő őseitek vannak, akár csupán tegnap jöttetek az egyházba, hozzátartoztok ehhez a hatalmas összképhez, melyről ezek a férfiak és nők álmodtak. Hatalmas vállalkozás volt az övék. Rajtunk viszont továbbra is nagy felelősség van. Ők lerakták az alapot. A mi dolgunk az, hogy építsünk rá.
Ők kijelölték az ösvényt és utat mutattak. A mi feladatunk ennek az ösvénynek a tágítása, kiszélesítése és megerősítése, mígnem az egész földre kiterjed. […] Azokban a nehéz napokban a hit volt a vezérelv. Ma is a hit a követendő vezérelvünk.17
„Akár úttörő őseitek vannak, akár csupán tegnap jöttetek az egyházba, hozzátartoztok ehhez a hatalmas összképhez.”
5
Azzal becsüljük meg az úttörők áldozathozatalait és örökségét, hogy követjük a példájukat és építünk az általuk lefektetett alapra.
Mily csodálatos is nagyszerű örökséggel rendelkezni, fivéreim és nővéreim! Mily nagyszerű annak tudata, hogy az előttünk járók lerakták nekünk az utat, melyen járnunk kell, megtanították azokat a nagyszerű örök tantételeket, amelyek vezércsillagul kell hogy szolgáljanak az életünk és az utánunk jövők számára. Ma követhetjük a példájukat. A pionírok nagy hittel rendelkező, rendkívül hű, hihetetlenül iparkodó, teljesen szilárd és hajthatatlan feddhetetlenséggel bíró emberek voltak.18
[A pionírok] hatalmas erőfeszítéseinek haszonélvezői vagyunk. Remélem, hogy hálásak vagyunk ezért. Remélem, hogy mély hálaérzetet hordunk a szívünkben mindazért, amit értünk tettek.
[…] Nemcsak tőlük vártak el nagy dolgokat, hanem tőlünk is. Látjuk, hogy azzal kezdtek valamihez, amijük volt. Nekünk sokkal több mindenünk van, és az a hatalmas kihívás áll előttünk, hogy lépjünk tovább és építsük Isten királyságát. Oly sok a tennivaló. Istentől kapott megbízatásunk az, hogy az evangéliumot minden nemzethez, nemzetséghez, nyelvhez és néphez elvigyük. Azt az utasítást kaptuk, hogy az Úr Jézus Krisztus nevében tanítsunk és kereszteljünk. A feltámadt Szabadító azt mondta: „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangyéliomot minden teremtésnek” [Márk 16:15]. […]
Őseink szilárd, csodálatos alapot fektettek le. Most előttünk áll annak nagyszerű lehetősége, hogy felépítsük az építményt, szép renddel rakva, melyben Krisztus a fő szegletkő.19
A [pionírok] tervei és fáradozásai összességének gyümölcse vagytok. […] Oly csodálatos emberek voltak! Nincs a történelemben az ő nagy erőfeszítésükhöz fogható. […] Isten áldja és fordítsa javunkra az emléküket! Amikor a dolgok nehéznek tűnnek, amikor elkeseredünk, mert azt hisszük, hogy minden elveszett, akkor rájuk tekintve láthatjuk, mennyivel rosszabb volt az ő helyzetük. Amikor kétségeink vannak a jövőt illetően, akkor rájuk tekintve láthatjuk a hit nagyszerű példáját. […]
Ilyen nagyszerű örökséggel tovább kell mennünk. Soha nem lazíthatunk. Fel kell emelni a fejünket. Feddhetetlenül kell élnünk. Mindig tegyünk jót, és vállaljuk a következményt! (lásd Tégy mindig jót! Himnuszok [1985], 152. sz.).20
Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz
Kérdések
-
Miért volt elengedhetetlen a hit azoknak az úttörőknek, akik a Sóstó-völgybe akartak gyűlni? (Lásd 1. szakasz.) Hogyan váltották tettekre a hitüket? Hogyan válthatjuk tettekre a hitünket, és segíthetünk az előttünk álló „nagyszerű jövő” megvalósításában?
-
Hinckley elnök azt tanította, hogy a korai úttörők úgy tekintettek a jövőre, hogy Sion volt a „nagyszerű célkitűzésük”, a „nagy reményük” és az álmuk (2. szakasz). Szerinted miért volt ez olyan erős hajtóerő a korai úttörők számára? Ma milyen hasonló remények sarkallnak minket?
-
Mi tesz rád mély benyomást Hinckley elnök történetében a Willie és a Martin kézikocsis úttörők megmentéséről? (Lásd 3. szakasz.) Hogyan mutatkozik meg Brigham Young mentési felhívásában az, hogy prófétaként sugalmazást kapott? Mit tanulhatunk azoktól, akik reagáltak a felhívására? Mit tehetünk azok megmentéséért és felemeléséért, akik ma szükséget látnak?
-
Hogyan segíthet nekünk a múltba való visszatekintés abban, „hogy értékelni tudjuk a jelent, és perspektívát nyerjünk a jövőről”? (Lásd 4. szakasz.) Milyen szempontból vagyunk mindannyian úttörők?
-
Miért jó az nekünk, ha becsben tartjuk a korai pionírokat? (Lásd 5. szakasz.) Milyen tekintetben áld meg minden egyháztagot ezeknek az úttörő egyháztagoknak a hite és áldozathozatalai? Hogyan segíthet nekünk a korai pionírok példája, amikor kihívásokkal szembesülünk?
Kapcsolódó szentírások
Máté 25:40; Ether 12:6–9; T&Sz 64:33–34; 81:5; 97:8–9; 98:1–3
Tanítási segédlet
„A tartalmas beszélgetések alapvetőek a legtöbb evangéliumi témájú tanításban. […] A jól vezetett beszélgetéseken keresztül a tanulók figyelme és érdeklődése növekszik. Minden jelenlévőt arra bátoríthatnak, hogy aktívan részt vegyenek a tanulási folyamatban. […] Olyan kérdéseket tegyél fel, melyek meggondolt hozzászólásokra bátorítanak, és segítenek az egyéneknek valóban eltöprengeni az evangéliumon” (Tanítás, nincs nagyobb elhívás [2000]. 63.).