Különleges tanulságok
Írta: Ronald A. Rasband elder
a Hetvenek Elnökségének tagja
Azt remélem, és azért imádkozom, hogy továbbra is nemesen viseljük a terheinket, és kinyújtsuk kezünket azon társaink felé, akik szenvednek.
A családunk az utóbbi 20 hónapban azzal a kiváltsággal áldatott meg, hogy van egy nagyon különleges kisbabánk.
A kis Paxton unokánk egy nagyon ritka kromoszóma-delécióval, olyan genetikai rendellenességgel született, amely akár százmillió ember között is szó szerint egyedivé teszi. Leányunk és férje számára feltérképezetlen, egész életüket megváltoztató utazás kezdődött Paxton születésével, amelyből különleges, örök érvényű igazságokhoz kötött tanulságok származnak.
A kedves Russel M. Nelson elder, aki az imént szólt hozzánk, azt tanította:
„Rendszerint ismeretlen okokból néhány ember testi fogyatékossággal születik. A test egyes részei rendellenességet mutathatnak. A test működését szabályozó rendszerek kibillenhetnek egyensúlyukból. És a mi egész testünk is ki van téve a betegség és a halál veszélyének. Mindamellett a fizikai test ajándéka felbecsülhetetlen. […]
Nem szükséges tökéletes test az isteni rendeltetés teljesítéséhez. Sőt, ami azt illeti, a legdrágább lelkek némelyike gyenge testben lakik. […]
Végül eljön majd az idő, amikor minden »lélek és… test újra egyesül annak tökéletes formájában; a végtagok és az ízületek is visszaállíttatnak a saját testükhöz« (Alma 11:43). Aztán, hála Jézus Krisztus engesztelésének, tökéletesek lehetünk benne.”1
Ti, akik kihívásokkal, aggodalmakkal, csalódottsággal vagy szívfájdalommal küszködtök egy kedves személy vonatkozásában, legyetek tudatában annak, hogy Isten, a mi Mennyei Atyánk végtelen szeretettel és örökké tartó könyörülettel szereti nehézséggel sújtott szeretteteket, és titeket is!
Vannak, akik ilyen szenvedés láttán felteszik a kérdést: hogyan engedhet meg ilyesmit a Mindenható Isten? Aztán felmerül a látszólag elkerülhetetlen kérdés: miért velem történt meg ez? Miért kell betegséget és olyan eseményeket megtapasztalnunk, amelyek megnyomorítják vagy korán hazahívják családunk szeretett tagjait, vagy meghosszabbítják fájdalomban leélt éveiket? Miért ez a szívfájdalom?
Ilyenkor a boldogság nagyszerű tervéhez fordulhatunk, amelynek Mennyei Atyánk a szerzője. Amikor ezt a tervet a földi élet előtt elénk tárták, örömkiáltásokat váltott ki belőlünk.2 Egyszerűen fogalmazva: ez az élet az örök felmagasztosulásra készít fel, e folyamat azonban próbatételekkel jár. Ez mindig is így volt, és senki nem kivétel.
Halandóságunk központi részét képezi az, hogy bízunk Isten akaratában. Őbelé vetett hittel Krisztus engesztelésének hatalmából merítünk akkor, amikor körülvesznek a kérdések és kevés a válasz.
Amikor Szabadítónk, Jézus Krisztus ellátogatott az amerikai földrészre a feltámadása után, a következő hívó szavakkal tárta ki kezeit mindenki felé:
„Van-e köztetek beteg? Hozzátok ide! Van-e béna, vagy vak, vagy sánta, vagy csonka, vagy bélpoklos, vagy sorvadásos, vagy aki süket, vagy bármely más módon nyomorult? Hozzátok ide, és én meggyógyítom őket, mert könyörülettel vagyok irántatok; irgalom tölti el a bensőmet. […]
És lőn, hogy miután így szólt, az egész tömeg együtt odament a betegekkel, és a nyomorultakkal, és a sántákkal, és a vakokkal, és a némákkal, és mindazokkal, akik valamely módon nyomorultak voltak; és ő mindenkit meggyógyított, amint odavitték őket hozzá.”3
Hatalmas erőt adhatnak ezek a szavak: „az egész tömeg… odament” – az egész, vagyis mindenki, kedves testvéreim! Mindannyiunknak vannak kihívásai. Aztán itt van ez a kifejezés: „akik valamilyen módon nyomorultak voltak”. Mindannyian magunkra tudjuk vonatkoztatni, nemde?
Nem sokkal a drága Paxton születése után már tudtuk, hogy Mennyei Atyánk különleges tanulságokkal áld majd meg minket. Amikor édesapjával az első papsági áldás során – melyet sok további követett – apró fejecskéjére tettük az ujjainkat, ezek a szavak jutottak eszembe János kilencedik fejezetéből: „hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai”4.
Isten dolgai egészen biztosan megnyilvánulnak Paxtonon keresztül.
Türelmet, hitet és hálát tanulunk a szolgálat balzsama, a fokozott érzelmek végtelen órái, az együttérzés könnyei által, valamint a szükséget látókért, különösen Paxtonért és szüleiért mondott szeretetteljes imák és egyéb megnyilvánulások révén.
James E. Faust elnök, aki gyermekkoromban a cövekelnököm volt, ezt mondta: „Nagyra értékelem azokat a szerető szülőket, akik higgadtan viselik és legyőzik egy olyan gyermek miatti gyötrelmüket és szívfájdalmukat, aki súlyos szellemi vagy fizikai fogyatékossággal született, illetve azzal él. A gyötrelem sokszor napról napra folytatódik, enyhülés nélkül, a szülő vagy a gyermek egész életén keresztül. Nem ritka az, hogy a szülőknek olyan emberfeletti gondoskodó ápolásban kell részesíteniük őt, amelyben egy percnyi szünet sincs. Sok édesanya karja és szíve sajog éveken át, miközben biztosítja különleges gyermeke kényelmét és enyhíti fájdalmát.”5
Paxton családja is megtapasztalta a Szabadító tiszta szeretetét, amelyről Móziás könyve ír, és amely mindenki számára elérhető: „És most lőn, hogy a terhek, melyeket Almára és testvéreire helyeztek, könnyűvé tétettek; igen, az Úr megerősítette őket, hogy könnyen el tudják viselni a terheiket, és ők vidáman és türelmesen vetették alá magukat az Úr minden akaratának.”6
Paxton élete első éjszakáinak egyikén egy nagyszerű gyermekkórház, a Primary Children’s Medical Center újszülött intenzív osztályán voltunk Salt Lake Cityben, és ámulatba ejtett minket az orvosok, ápolók és gondozók odaadó, osztatlan figyelme. Megkérdeztem a leányomat, hogyan fogjuk majd mindezt kifizetni, és találomra mondtam egy összeget, hogy mire számíthatunk. Egy közelben álló orvos azt mondta, hogy „nagyon elszámoltam” magam – a kis Paxton gondozása sokkal többe kerül majd, mint azt megbecsültem. Megtudtuk, hogy az ebben a kórházban végzett gondoskodás költségét nagyrészt mások nagylelkű idő- és pénzbeli ajándékai fedezik. Szavai alázatot ébresztettek bennem, miközben belegondoltam, milyen értékes ez a csöpp kis lélek azoknak, akik oly gondosan őrködnek felette.
Egy ismerős misszionáriusi szentírás jutott eszembe, amely most új jelentést kapott: „Emlékezzetek, a lelkek értéke nagy Isten szemében”7.
Könnyekre fakadtam, miközben belegondoltam, mily határtalanul szeret mindannyiunkat Mennyei Atyánk és az Ő Szeretett Fia, Jézus Krisztus, és erősen belém vésődött annak tudata, mily nagy Isten számára fizikailag és lelkileg is a lélek értéke.
Paxton családja megtapasztalta, hogy számtalan mennyei és földi szolgálattevő angyal veszi körül őket. Voltak, akik csendben belopóztak, amikor szükség volt rájuk, majd hangtalanul kilopóztak. Mások ételt hoztak, elvégezték a mosást, fuvarozták a testvéreket, biztatva telefonáltak, különösen pedig imádkoztak Paxtonért. Ez még egy különleges tanulságot rejtett: Ha látsz valakit, aki épp fuldoklik, vajon megkérdezed tőle, hogy szüksége van-e segítségre, vagy jobb, ha szó nélkül utána ugrasz és kimented a mély vízből? A gyakran elhangzó jó szándékú felajánlás: „szólj, ha segíthetek”, valójában egyáltalán nem segítség.
Folyamatosan tanuljuk, milyen fontos tudatában lenni a körülöttünk lévők szükségleteinek és érdeklődni irántuk, megtapasztalva nem csak a segítségnyújtás fontosságát, hanem a mások segítéséből eredő lenyűgöző örömöt is.
A drága Thomas S. Monson elnök, aki rendkívüli példája a lesújtottak felemelésének, azt mondta: „Isten áldja meg mindazokat, akik fivérük őrzői igyekeznek lenni, akik adnak, hogy enyhítsék a szenvedést, akik minden bennük lévő jóval arra törekednek, hogy jobbá tegyék a világot! Észrevettétek már, hogy az ilyen embereknek ragyogóbb a mosolya? Magabiztosabbak a lépéseik. A megelégedettség légköre veszi körül őket, …mert nem segíthetünk másokon anélkül, hogy magunk is bőséges áldásokat ne tapasztalnánk meg.”8
Bár próbatételekkel, nyomorúsággal, fogyatékosságokkal, szívfájdalommal és mindenféle megpróbáltatással nézünk szembe, a mi szerető, törődő Szabadítónk mindig ott áll mellettünk. Ezt ígérte:
„Nem hagylak titeket árvákul; eljövök ti hozzátok. […]
Békességet hagyok néktek; nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen.”9
Milyen hálásak vagyunk Mennyei Atyánknak Paxtonért, a mi kis bajnokunkért! Általa az Úr nyilvánvalóvá tette az Ő dolgait, és folyamatosan értékes, szent és különleges tanulságokkal lát el minket.
Egy kedvenc himnuszunk szavaival szeretném befejezni:
Míg a harcnak vége nem lesz, küzdjünk tovább!
Örvendjünk hát! Örvendjünk hát!
Díjunk fényes korona lesz, hős katonák,
Elnyerjük és büszkén viseljük.10
Testvéreim, azt remélem, és azért imádkozom, hogy továbbra is nemesen viseljük a terheinket, és kinyújtsuk a kezünket azon társaink felé, akik szenvednek, akiket fel kell emelni, akiknek biztatásra van szükségük. Adjunk hálát Istennek az áldásaiért, és újítsuk meg elkötelezettségünket Mennyei Atyánk iránt azzal, hogy alázatosan szolgáljuk a gyermekeit. Jézus Krisztus nevében, ámen.