ELSŐ ELNÖKSÉGI ÜZENET

A szeretet ezer szála

ÍRTA: JAMES E. FAUST ELNÖK

második tanácsos az Első Elnökségben

Szülőnek lenni a legnagyobb kihívás a világon. Valójában, a szülői mivolt témájához kapcsolódóan legalább annyi vélemény van, ahány szülő, néhányan mégis azt állítják, hogy minden választ tudnak. Én biztosan nem tartozom közéjük.

Úgy érzem, jelenleg több kiváló fiatal férfi és nő található fiataljaink között, mint életemben bármikor. Ez azt feltételezi, hogy e rendes fiatalok legtöbbje jó otthonokból és elkötelezett, gondoskodó szülőktől származik. Ennek ellenére, a leglelkiismeretesebb szülők is úgy érzik, hogy valószínűleg elkövettek néhány hibát. Emlékszem, amikor egyszer valami meggondolatlanságot követtem el, édesanyám felkiáltott: „Hol hibáztam?”

Az Úr azt az utasítást adta: „Gyermekeiteket világosságban és igazságban neveljétek.”¹ Számomra nincs ennél fontosabb emberi erőfeszítés. Apának vagy anyának lenni nemcsak hatalmas kihívás; isteni elhívás is. Olyan erőfeszítés ez, mely odaadást igényel. David O. McKay elnök (1873–1970) kijelentette, hogy szülőnek lenni „a legnagyobb bizalom, mely emberi lénynek adatott”².

Hatalmas kihívás

Bár kevés nagyobb kihívás áll az emberek előtt, mint jó szülőnek lenni, mégis kevés alkalom kínál nagyobb lehetőséget az örömre is. Biztosan nincs fontosabb elvégezendő munka a világban gyermekeink arra történő felkészítésénél, hogy istenfélő, boldog, tiszteletreméltó és eredményes emberek legyenek belőlük. A szülőket nem érheti nagyobb boldogság annál, ha gyermekeik tisztelik őket és a tanításaikat. Ez a szülői mivolt dicsősége. János arról tanúskodott: „Nincs annál nagyobb örömem, mintha hallom, hogy az én gyermekeim az igazságban járnak.”³

Véleményem szerint a gyermekek tanítása, nevelése és oktatása több intelligenciát, intuitív megértést, alázatosságot, erőt, bölcsességet, lelkiséget, kitartást és kemény munkát igényel, mint bármely más kihívás, melyet az élet elénk tárhat. Ez különösen igaz akkor, amikor a tisztesség és az illendőség erkölcsi alapjai szétmállanak körülöttünk. Ahhoz, hogy sikeres otthonaink legyenek, értékeket kell tanítanunk, szabályokra van szükség, normákra van szükség, végérvényes dolgokra van szükség. Sok társadalom nagyon kis mértékben támogatja a szülőket az erkölcsi értékek tanításában és tiszteletben tartásában. Számos kultúra válik alapvetően értéktelenné, és ezekben a társadalmakban sok fiatal lesz cinikussá az erkölcsök terén.

A legnagyobb remény

Amikor egész társadalmak indulnak bomlásnak és veszítik el erkölcsi azonosságtudatukat, és sok otthon tönkremegy, akkor az nyújtja a legnagyobb reményt, ha nagyobb figyelmet és több erőfeszítést szentelünk a következő nemzedék – gyermekeink – tanításának. Ennek megtételéhez először a gyermekek elsődleges tanítóit kell megerősítenünk. Ezek közül a szülők és a többi családtag a legfontosabbak. A legmegfelelőbb környezetnek az otthonnak kell lennie! Valahogy, valamiképpen, még jobban meg kell próbálnunk erősebbé tenni az otthonainkat, hogy menedékhelyek legyenek a minket körülvevő egészségtelen, átható erkölcsi rothadással szemben. Az otthonban jelenlévő harmónia, boldogság, béke és szeretet segíthet megadni a gyermekeknek az ahhoz szükséges belső erőt, hogy megbirkózzanak az élet kihívásaival. Barbara Bush, George Bush – az Egyesült Államok korábbi elnöke – felesége, egyszer azt mondta a Wellesley College végzős hallgatóinak:

„Bármilyen korban, bármilyen időkben éljünk, egy dolog soha nem változik: Édesapák és édesanyák, ha vannak gyermekeitek, akkor ők mindennél előbbre valók. Olvassatok gyermekeiteknek, öleljétek meg és szeressétek őket! Sikeretek családként, sikerünk társadalomként nem azon múlik, hogy mi történik a Fehér Házban, hanem azon, hogy mi történik az otthonaitokban.”⁴

Ha jó édesapák és édesanyák akarnak lenni, akkor a szülőknek saját szükségleteik és vágyaik közül sokról le kell mondani azért, hogy teret adjanak gyermekeik szükségleteinek. Ezen áldozathozatal következményeképp a lelkiismeretes szülők nemes jellemre tesznek szert, és megtanulják gyakorlatba átültetni azokat az önzetlen igazságokat, melyeket maga a Szabadító tanított.

Legnagyobb tiszteletem az egyedülálló szülőké, akik küszködnek és áldozatokat hoznak, szinte emberfeletti erőfeszítéseket téve annak érdekében, hogy összetartsák a családot. Tisztelnünk és támogatnunk kell őket emberfeletti erőfeszítéseikben. Ám sokkal könnyebb minden édesanya vagy édesapa dolga akkor, ha két, feladatait ellátó szülő van otthon. A gyermekek gyakran mindkét szülő erejét és bölcsességét próbára teszik és igénybe veszik.

Évekkel ezelőtt Spencer W. Kimball elnök (1895–1985) interjút tartott Stanley Smoot püspökkel. Kimball elnök megkérdezte: „Milyen gyakran imádkoztok együtt a családdal?”

Smoot püspök azt válaszolta: „Megpróbálunk naponta kétszer családi imát tartani, de átlagban úgy naponta egyszer sikerül.”

Kimball elnök azt válaszolta: „A múltban esetleg még elég volt a naponta egyszer tartott családi ima. A jövőben azonban ez nem lesz elegendő ahhoz, hogy megmentsük a családainkat!”

Kíváncsi vagyok, vajon az alkalmankénti, ritkán megtartott családi estek elegendőek lesznek-e a jövőben ahhoz, hogy elegendő erkölcsi erővel lássuk el gyermekeinket. Lehet, hogy a jövőben nem lesz elegendő a ritkán megtartott családi szentírás-tanulmányozás ahhoz, hogy gyermekeinket a szükséges erénnyel felfegyverezzük, hogy képesek legyenek ellenállni azon környezet erkölcsi bomlásának, amelyben élni fognak. Ugyan hol tanulhatnák meg a gyermekek az erkölcsi tisztaságot, a feddhetetlenséget, a becsületességet és az alapvető emberi illemet, ha nem otthon? Ezeket az értékeket természetesen megerősíti az egyház, a szülői tanítás azonban sokkal szilárdabb.

Amikor a szülők a veszély elkerülésére próbálják tanítani a gyermekeiket, akkor a szülők nem válaszolhatják azt a gyermekeiknek: „Mi tapasztaltak és bölcsek vagyunk a világ dolgai terén, és közelebb mehetünk a szakadék széléhez, mint ti.” A szülők képmutatása cinikussá és hitetlenné teheti a gyermekeket az otthon tanultak iránt. Ha például a szülők olyan filmeket néznek meg, melyet gyermekeiknek megtiltottak, az hamar csorbát ejt a szülői hitelességen. Ha a gyermekektől elvárják a becsületességet, akkor a szülőknek is becsületesnek kell lenniük. Ha a gyermekektől elvárják az erényességet, akkor a szülőknek is erényesnek kell lenniük. Ha gyermekeitektől elvárjátok, hogy tiszteletre méltóak legyenek, akkor nektek is tiszteletre méltóknak kell lennetek.

A gyermekeknek többek között a következő értékeket kell megtanítani: mások iránti tisztelet, kezdve a gyermek saját szüleivel és családjával; mások hite jelképeinek és hazafias érzelmeinek a tisztelete; a törvény és a rend tisztelete; mások tulajdonának a tisztelete; a felhatalmazott személyek tisztelete. Pál arra emlékeztet minket, hogy a gyermekek „tanulják meg, hogy elsősorban a maguk háza iránt legyenek istenfélők”⁵.

Megfelelő fegyelem

Az egyik legnehezebb szülői kihívás a gyermekek megfelelő fegyelmezése. A gyermeknevelés nagyon egyéni. Minden gyermek más és egyedi. Ami az egyiknél működik, az a másiknál talán nem. Nem tudom, ki elég bölcs ahhoz, hogy megmondja, milyen fegyelmezés túl szigorú, vagy milyen túl elnéző. Erre legfeljebb a gyermekek szülei képesek, akik leginkább szeretik őket. Ez imádságos ítélőképesség kérdése a szülők részérõl. A mindent felölelő és alátámasztó tantétel bizonyára az, hogy a gyermekek fegyelmezését inkább a szeretetnek kell motiválnia, mintsem a büntetésnek. Brigham Young (1801–1877) ezt a tanácsot adta: „Ha valamikor is felhívnak rá, hogy fenyíts meg valakit, soha ne okozz nagyobb sebet a fenyítéssel, mint amekkorát képes vagy begyógyatani.”⁶ Az útmutatás és a fegyelmezés azonban minden bizonnyal elengedhetetlen részét képezi a gyermeknevelésnek. Ha a szülők nem fegyelmezik a gyermekeiket, akkor a nyilvánosság oly módon fegyelmezi majd őket, ami a szülőknek nem fog tetszeni. Fegyelmezés nélkül a gyermekek az otthon és a társadalom szabályait sem tisztelik majd.

A fegyelmezés elsődleges célja az engedelmesség megtanítása. David O. McKay elnök kijelentette: „Ha a szülők kudarcot vallanak abban, hogy engedelmességre tanítsák a gyermekeiket, és otthonaikban nem alakul ki az engedelmesség, akkor a társadalom fogja követelni tőlük ezt, és meg is fogja kapni. Jobb tehát az, ha az otthon neveli engedelmességre a gyermeket annak kedvességével, együttérzésével és megértésével, mint az, ha kegyetlenül kiteszi őt annak a durva és együttérzés nélküli fegyelmezésnek, melyet a társadalom kényszerít majd rá, ha az otthon nem tett eleget e kötelességének.”⁷

Felelősségre való tanítás

A gyermekek fegyelemre és felelősségre tanításának alapvető módja az, hogy dolgozni tanítjuk őket. Felnővén sokan hasonlítunk ahhoz az emberhez, aki azt mondta: „Szeretem a munkát; rabul ejt. Képes vagyok ülni és órákon át azt bámulni.”⁸ A munka tantételeinek tanítói megint csak maguk a szülők. Számomra örömmé vált a munka, amikor először dolgoztam apám, nagyapám, nagybátyáim és fivéreim mellett. Biztos vagyok benne, hogy gyakrabban okoztam bosszúságot, mint segítettem, de az emlékek kedvesek, a megtanult leckék pedig értékesek. A gyermekeknek szükségük van arra, hogy felelősséget és függetlenséget tanuljanak. Vajon a szülők maguk szakítanak-e időt a megmutatásra, a szemléltetésre és az elmagyarázásra, hogy Léhi szavaival élve a gyermekek „maguk cselek[edjenek], ne pedig velük cselek[edjenek]”⁹?

Luther Burbank, a világ egyik legnagyobb kertészeti szakértője, azt mondta: „Ha nem fordítanánk több figyelmet a növényeinkre, mint amennyit a gyermekeinkre fordítunk, akkor most gazok dzsungelében élnénk.”¹⁰

A gyermekek emellett megkapták az erkölcsi választás szabadságát, mely mindannyiunknak lehetőséget ad a fejlődésre, az előrehaladásra és a kiteljesedésre. Ez a választási szabadság lehetővé teszi gyermekeink számára azt, hogy az önzőség, a pazarlás, az élvhajhászás és az önpusztítás útját kövessék. A gyermekek gyakran kifejezésre juttatják a választás e szabadságát, amikor nagyon fiatalok.

Vigasztalja a tőlük telhetően lelkiismeretes, szerető, törődő, az igazlelkűség tantételei szerint élő szülőket annak tudata, hogy néhány gyermekük cselekedetei ellenére ők még jó szülők. Maguk a gyermekek is felelősek azért, hogy odafigyeljenek, engedelmeskedjenek, és tanításban részesülvén tanuljanak. A szülők nem felelhetnek gyermekeik minden helytelen cselekedetéért, hiszen nem tudják biztosítani a gyermekek jó viselkedését. Néhány gyermek még Salamon bölcsességét és Jób türelmét is képes lenne próbára tenni.

Gyakran különleges kihívás áll azon szülők előtt, akik tehetősek vagy nagyon elnézőek. Ilyen körülmények között egyes gyermekek bizonyos értelemben túszul ejtik szüleiket azzal, hogy nem tartják be a szülői szabályokat, ha a szülők nem engednek a gyermekek követeléseinek. Neal A. Maxwell elder (1926–2004), a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja ezt mondta: „Azok, akik túl sokat tesznek meg gyermekeikért , hamar rájönnek, hogy semmit sem tudnak kezdeni gyermekeikkel . Sok gyermekkel olyan jól bántak , hogy majdnem elbántak velük.”¹¹ Az emberi természet velejárójának tűnik az, hogy nem igazán értékeljük azokat a fizikai dolgokat, amire nem mi magunk kerestük meg a pénzt.

Van bizonyos irónia abban, hogy néhány szülő nagyon aggódik amiatt, hogy gyermekeit elfogadják a kortársai, és népszerűek legyenek azok körében; ám ugyanezek a szülők tartanak attól, hogy gyermekeik esetleg ugyanazokat a dolgokat teszik, amit a kortársaik.

Általában azok a gyermekek döntenek úgy, és tartanak ki döntésük mellett, hogy tartózkodnak a kábítószerektől, az alkoholtól, a nem megengedett szextől, akik átvették, és magukévá tették az otthonuk, szüleik által megélt, szilárd értékeit. Nehéz döntések idején valószínűleg inkább szüleik tanításait követik, mintsem kortársaik példáját vagy a média rafináltságát, mely csillogó fényben tünteti fel az alkoholfogyasztást, a nem megengedett szexet, a házastársi hűtlenséget, a tisztességtelenséget és egyéb gyarlóságokat. Azok az erős fiatalok olyanok, mint Hélamán kétezer fiatal férfija, akiknek „anyáik azt tanították …, hogy Isten [megmenti őket a haláltól], ha nem kételkednek”¹². „Elismételték nekem anyáik szavait és hozzátették: Anyáink ezt bizton tudják, és mi abban nem kételkedünk.”¹³

Az Istenségbe vetett szilárd hit

Úgy tűnik, az segít a szülői tanítások és értékek gyermekek életében történő megszilárdításában, ha szilárdan hisznek az Istenségben. Ha ez a hit lelkük valós részévé válik, akkor van belső tartásuk. Így hát, minden fontos megtanítandó dolog közül mit tanítsanak a szülők? A szentírások azt mondják nekünk, hogy a szülők a „Jézus Krisztusba, az élő Isten Fiába vetett hitet, a keresztséget és a Szentlélek adományozását kézrátétel által”, valamint a „bűnbánat tanát” tanítsák gyermekeiknek.¹⁴ Ezeket az igazságokat otthon kell megtanítani. A nyilvános iskolákban nem taníthatók, és az állam, illetve a társadalom sem igazán támogatja ezeket. Az egyházi programok természetesen segíthetnek, ám a leghatékonyabb tanításra otthon kerül sor.

A szülők által kihasznált tanítási perceknek nem kell nagyoknak, drámainak vagy hathatósaknak lenniük. Ezt a Mester Tanítótól tanuljuk meg. A Szabadítóval kapcsolatban egy író ezt mondta:

„Krisztus élete teljes szépsége csupán az apró, alig észrevehető, szép tettek összessége – beszélt a nővel a kútnál, … az ifjú úrnak megmutatta, milyen rejtett törekvés lappang a szívében, mely távol tartja őt a Mennyek királyságától, … a követők kis csoportjának megtanította, hogyan imádkozzanak, … tüzet gyújtott és halat sütött, hogy tanítványainak legyen reggelije, amikor várta őket, hogy fázva, fáradtan és kedvüket vesztve partot érjenek az éjszakai halászat után. Látjátok, mindezen dolgok világosan megmutatják nekünk, milyen minőségű és hangvételű volt [Krisztus] érdeklődése. Nagyon konkrét, nagyon gondos, nagyon aprólékos, időt szánt a kicsiny dolgokra is.”¹⁵

Így van ez a szülőkkel is. A kis dolgok azok a nagy dolgok, melyek a szeretet, a hit, a fegyelem, az áldozathozatal, a türelem és a munka ezer szálával beleszövődnek a család szőttesébe.

Van néhány nagyszerű lelki ígéret, mely segítheti az ebben az egyházban lévő szülőket. Ezek azok az isteni ígéretek, melyeket derék elődeik kaptak, akik nemesen betartották a szövetségeiket. A szövetségekre, amelyekre a szülők emlékeznek, Isten is emlékezni fog. A gyermekek így haszonélvezőivé és örököseivé válhatnak e nagyszerű szövetségeknek és ígéreteknek. Ez azért van, mert ők a szövetség gyermekei.¹⁶

Isten áldja meg e világ küszködő, áldozatot hozó, tiszteletreméltó szülőit! Tisztelje különösképpen azokat a szövetségeket, melyet betartanak a népünk között élő hithű szülők, és vigyázzon a szövetség e gyermekeire!

ÖTLETEK HÁZITANÍTÓK SZÁMÁRA

Miután imádságos szívvel tanulmányozod ezt az üzenetet, olyan módszerrel oszd meg másokkal, amely az általad tanított embereket aktív részvételre ösztönzi! Néhány példa következik:

Mondd el a családtagoknak, hogy a menedék egy olyan hely, amely védelmet nyújt a veszély és gyötrelem közepette! Kérj meg mindenkit, hogy rajzolja le, szerinte hogyan néz ki egy menedék! Kérd meg őket, hogy magyarázzák el, mit rajzoltak, és hogy az miért menedék! Olvassátok fel hangosan a „A legnagyobb remény” címet követő első bekezdést! Hogyan lehet az otthonunk menedékhely?
Olvassátok fel hangosan ezen üzenet első mondatát! Ezután oszd meg, Faust elnök szerint mi a szülői mivolt néhány kihívása! Kérd meg a család tagjait, mondjanak ötleteket arra, hogy a szülők hogyan nézhetnek szembe ezekkel a kihívásokkal! Faust elnök melyik tanácsát tudná a család megvalósítani a következő hónapban?
A „Felelősségre való tanítás” és „Az Istenségbe vetett szilárd hit” című részek olvasása közben készítsetek egy listát arról, hogy Faust elnök szerint mit kell a gyermekeknek megtanulniuk! Válasszatok ki néhányat ezen témák közül, és beszéljétek meg azokat! Használhatsz képeket a beszélgetés közben. Tegyél bizonyságot azokról az áldásokról, melyek az evangélium az otthonban történő tanításából és tanulásából származnak!