Polinézia gyöngyszemei

ÍRTA: RICHARD M. ROMNEY

Egyházi folyóiratok

A francia polinéziai utolsó napi szentek hite hasonlít az igazgyöngyökhöz, amelyekről ezek a szigetek híresek: rétegről rétegre növekszik, és idővel egyre fényesebb és szebb lesz.

A z igazgyöngyök a türelem eredményei. Rétegről rétegre növekszenek, idővel elnyerve fényességüket. Francia Polinéziában a visszaállított evangéliumban való hit ugyanígy növekedett. Ez a növekedés 1844-ben kezdődött, amikor megérkeztek az első misszionáriusok, és nemzedékről nemzedékre reményt és célt biztosított. Jelenleg a lakosság nyolc százaléka utolsó napi szent – 20 000 egyháztag 79 gyülekezetben. Olyan emberekként ismerik őket, akik törődnek egymással és azokkal, akik körülöttük vannak. A gyöngyökéhez hasonlóan az ő fényük is halvány. Amint azonban a Krisztustól jövő világosságot visszatükrözik, valóban ragyognak. Pillantsunk bele néhány ottani szent életébe!

Tubuai: A kezdetek szülőhelye

Tubuai szigetének messzi végében, közvetlenül az út mellett, Ronny Harevaa és felesége, Sandrine, egy kis kőből készült emlékmű körül takarítanak. Addison Pratt elder, az első utolsó napi szent misszionárius emlékére avatták fel, aki a Tahititől 700 kilométerre délre fekvő szigetre érkezett. Addison Pratt New Hampshire-ben, az Amerikai Egyesült Államokban nőtt fel, azonban 19 évesen tengerész lett. Elutazott a mai Hawaii-szigetekre, ezután áthajózta a Csendes- és Atlanti-óceánt, a Karib- és Földközi-tengert mielőtt megnősült és letelepedett New Yorkban. 1838-ban feleségével együtt csatlakozott az egyházhoz. 1841-re ők is gyülekeztek a szentekkel az Illinois állambeli Nauvooban. 1843 májusában Joseph Smith próféta elhívta Addison Prattet, hogy segítsen elkezdeni a misszionáriusi munkát a Csendes-óceáni-szigeteken. 1844. április 30-án két másik elderrel, Noah Rogers-szel és Benjamin Grouarddal, megérkeztek Tubuaira.

A szigetlakók lelkesek voltak, hogy egy misszionárius van közöttük, és Pratt elder ottmaradt. Elkezdett tahiti nyelven tanulni és prédikálni. Első megtértje a tolmácsa volt, egy másik amerikai. A szigeten lévő hét tengerész közül hatot ugyancsak megkereszteltek és konfirmáltak. Majd 1844. július 22-én – három évvel azelőtt, hogy az utolsó napi szentek megérkeztek Utahba – megkeresztelkedtek az első polinéziai megtértek. 1845 februárjára Tubuai 200 lakosa közül 60 csatlakozott az egyházhoz. Ezekkel a kezdetekkel, valamint Rogers elder és Grouard elder más szigeteken végzett munkájának köszönhetően, az egyház elterjedt a mai Francia Polinézia egész területén.

Tubuai szigetén jelenleg Ronny Harevaa a Tubuai Australes Kerület elnöke, melyhez öt gyülekezet 593 egyháztagja tartozik. Az egyháztagok közül sokan rokonai, és Harevaa elnök rengeteget tanult tőlük. „Mélyen gyökerező örökség és történelem van itt jelen – mondja – óriási szeretet az egyház és a család iránt.”

„Tubuain a legtöbb ember nem rendelkezik sok anyagi természetű dologgal, de mindenük megvan, amire szükségük van a boldogsághoz – mondja Lucien Hoffmann, a Mahu Gyülekezet elnöke. Itt szedhetsz gyümölcsöt a fáról, zöldséget a földből, és akkor mész halászni, amikor csak akarsz. Amikor pedig megkéred az embereket, hogy segítsék a betegeket vagy a szükséget látókat, mindig készen állnak.”

„Feleségem és én azért döntöttünk úgy, hogy Tubuain éljünk, hogy közel lehessünk a szüleinkhez – mondja Harevaa elnök. – Ez egy csodálatos hely arra, hogy a család együtt legyen.” Ami azt illeti, egyik fivére a közvetlen szomszédja, egy másik fivére az az melletti házban lakik, édesapja pedig egyik tanácsosaként szolgál. Annyi Harevaa van Tubuain, hogy sokan Ronny elnökként utalnak Harevaa elnökre, csak hogy világos legyen, kiről beszélnek.

A Mahu kápolna előtt, ami egyike a három tubuai gyülekezeti háznak, Sandrine rámutat egy másik emlékműre, melyet Addison Pratt tiszteletére emeltek. „Azt hiszem, Pratt elder meg lenne elégedve, ha tudná, hogy 160 évvel később az egyház még mindig erős” –mondja. És tovább növekszik.

Az egyik új megtért Johan Bonno, aki a Marquesas- szigeteken, Francia Polinézia legészakibb részén született. Bár nehéz élete volt, elkezdte érdekelni a visszaállított evangélium egy iskolai tanára hatására, aki Tubuaiból Marquesasra költözött. „Maimiti beszélt nekem az igaz egyházról – magyarázta. – Tanított engem a Mormon könyvéről. Lassanként elhagytam a rossz dolgokat az életemben. Meghívott istentiszteletre, és lassan beszivárogtak a jó dolgok az életembe.”

Megnősült és Tubuaira költözött. „Apósom meghívott egy misszionáriusi nyílt napra, és ott egy erőteljes, megnyugtató érzést éreztem – magyarázza Johan. – Eltöltött azzal a vággyal, hogy megismerjem az igazságot. Komolyan imádkoztam Joseph Smithrõl. Megértettem, hogy az Úr rajta keresztül állította vissza az egyházat.” Johan hamarosan megkeresztelkedett és az egyház tagjává konfirmálták.

Johan és Maimiti jelenleg arra készül, hogy a Tahiti Papeete templomban összepecsételjék őket. „A templom fényessége az életünkben olyan, mintha egy 15 wattos villanykörtét lecserélnénk a legragyogóbb napsütésre” – mondja. Johan számára a visszaállított evangélium tanulása a hit rétegenként történő felépítését jelentette. Mint ahogy a házasság, a Tubuaira való költözés és az egyházhoz történő csatlakozás is. A templomba járás most egy újabb réteget fog hozzáadni ehhez az igazgyöngyhöz, ami egyre csak növekszik.

Raiatea: A béke kikötője

Amikor a 23 éves Spencer Moroni Teuiau megkapta misszióelhívását, nem tudta abbahagyni a mosolygást. Négyévnyi várakozás után – amíg befejeződtek a fogorvosi kezelések – ez a Raiatea szigetéről származó fiatalember megkapta az elhívását a születésnapján. Visszaemlékszik, ahogy hangosan felolvas részleteket a levélből: „a visszaállított evangélium lelkipásztora”, „az igazság szószólója és hatékony hírnöke”, „a Szabadító követe”. „Nahát! – gondolja – Az összes gyengeségemmel, muszáj lesz bíznom az Úrban.”

Ehhez azonban már hozzá van szokva. Moroni az egyházban nőtt fel. A hat gyermek közül ő a harmadik, aki teljes idejű missziót szolgál, és emlékei szerint, már kisfiúkora óta álmodik arról, hogy missziót szolgáljon. Felidézi, ahogy a szeminárium négy éve alatt misszionáriusi szentírásokat memorizált, és hallgatta a visszatért misszionáriusok beszámolóit a missziójukról. Ugyanígy emlékszik azonban a fogorvosi vizsgálatokra, a helyreillesztésekre, és arra, hogy évekig hordta a fogszabályzót. „Volt idő, amikor majdnem feladtam” – mondja. Családja bíztatásának és saját állhatatosságának köszönhetően azonban, életben tartotta a reményt. Jelenleg hithűen szolgál a Tahiti Papeete Misszióban.

Moroni és más hozzá hasonló fiatal utolsó napi szent számára az egyház Raiateán az erő menedéke. 16 éves Garry Mou Tham, harmadik generációs utolsó napi szent az Avera Egyházközségben, így magyarázza: „Itt – mondja – különbözünk a külvilágtól. Jó a kapcsolatunk a barátainkkal és a szüleinkkel. Rendelkezünk a próféták tanításaival, akik emlékeztetnek minket arra, hogy maradjunk közel a családunkhoz, olvassuk együtt a szentírásainkat és tartsunk családi esteket. Tudjuk, hogy az egyház tovább fog fejlődni, és mi szeretnénk részei lenni az Úr nagyszerű munkájának.”

Garry barátja, a 14 éves Fari Le Bronnec, egyetért. Két olyan dologról beszél, ami biztonságot ad neki a világban: a szeminárium és az ima. „A szeminárium minden reggel ad egy lelki lökést – mondja. – Az ima pedig minden alkalommal adhat egy lökést, amikor hittel imádkozol.” A szeminárium és insztitút program erős Francia Polinéziában. A 2004-2005-ös tanévben összesen 740 szeminárium és 524 insztitút hallgatójuk volt.

Az erő egy másik forrása az a példa, amit az egyháztagok az evangélium iránt érdeklődőknek mutatnak. Egy ilyen példa segítette Adrian és Greta Teihotaatát és gyermekeiket abban, hogy az egyházhoz csatlakozzanak. Habár évekig nem voltak vallásosak, „úgy döntöttünk, hogy változni szeretnénk”, mondta Teihotaata nőtestvér. „Kértük az Urat, hogy irányítson minket.” Néhány nappal később szomszédaik meghívták őket az Uturoa Egyházközség nyílt napjára. „Eldöntöttük, hogy vasárnap visszamegyünk – emlékszik vissza Teihotaata testvér – és a gyűlések alatt lenyűgözött, hogy mindenki aktívan részt vett – tanított, órára ment, felügyelte a gyermekeket. Tényleg úgy tűnt, hogy szeretik egymást.”

Böjti vasárnap volt, és „amikor a bizonyságtételi gyűlés elkezdődött, olyan békességet éreztünk, amilyet még soha azelőtt – a Szentlelket. Azt mondtuk: »Ez az, amire szükségünk van«” – mondja Teihotaata nőtestvér. A család találkozott a misszionáriusokkal és folytatták a tanulást. Bár legidősebb fiuk nem csatlakozott az egyházhoz, Teihotaata testvér és nőtestvér, valamint további öt gyermekük 1998-ban megkeresztelkedett és az egyház tagjává konfirmálták őket. Azóta a parancsolatok betartása, a szentírások tanulmányozása, valamint a templomba járás „megerősített minket a bizonyságunkban, csakúgy mint az egyháztagok állandó példája, akik tanítottak és segítettek minket” – mondja Teihotaata nőtestvér.

Egy másik egyháztag is a cövekközpontban van ma. Ő 1956-ban keresztelkedett. „Abban az időben az egyház még nem volt nagyon ismert Raiateán – mondja Harriet Brodien Terooatea. Nem volt sok egyháztag, a gyűléseket egy kis házban tartották, melynek egyik szobája a kápolna volt, másik pedig a misszionáriusok lakhelye. Lassacskán azonban, az egyház növekedett.” Úgy, mint egy igazgyöngy.

Tahiti: Az erő központja

Az egyik módja annak, hogy megnézzük milyen messzire jutott az egyház Francia Polinéziában az, ha beszélünk Papeete közügyi tanácsával Tahitin. Egy nemrég tartott gyűlésen visszaemlékeztek néhány jelentős eseményre:

2004 októberében megünnepel-ték az egyház fennállásának 160. évfordulóját Francia Polinéziában. Az esemény magában foglalt (1) nyilvános kiállításokat az egyházról; (2) egy látványos produkciót a stadionban, melynek során tánc, ének, kórusok, valamit multimédiás produkciók voltak láthatóak; (3) egy sportnapot, ahol hagyományos versenyekre is sor került, mint például banán cipelése egy bambusz póznán; valamint (4) tűzijátékot, egyházi, illetve állami vezetők beszédeit és egy 500 tagú kórus produkcióját. Számos tevékenységről tudósítottak az újságokban, illetve a nemzeti televízió közvetítéseiben.
Az egyház tisztviselői számos baráti látogatást tettek kormányhivatalnokoknál, és több utolsó napi szent szolgál jelenleg a nemzetgyűlésben. A kormány kifejezte köszönetét mindazért a jóért, amit az egyház hoz, különösen a családi normák tanításában való szerepéért.
Egy 400 tagú UNSZ kórus lépett fel a közel 30 000-es közönség előtt, amikor a francia elnök, Jacques Chirac, ellátogatott Francia Polinéziába 2003 júliusában. Az eseményt televízión közvetítették nem csak Francia Polinéziában, hanem Franciaországban is. Sok szem könnybe lábadt, amikor a kórus elénekelte a „Tudom, hogy él kegyes Megváltóm”( Egyházi énekek , 64. o.) és a „Míg újra látlak, az Úr áldjon” ( Egyházi énekek , 68. o.) című himnuszt.
2003 októberében ünnepelték a Papeete templom (Tahiti) 20. évfordulóját. Ez alkalomból a Tahiti Paea Cövek egyháztagjai reggel 7 órától este 9 óráig végeztek templomi munkát, így minden felruházott egyháztag elvégezhetett legalább egy szertartást.

„Az egyház nagykorú lett – mondja Marama Tarati, az egyház közügyi nemzeti igazgatója. Francia Polinézia-szerte a jóság hatalmas erejeként ismerik.” Tahitin az egyháznak gyönyörű gyülekezeti házai vannak, hithű szentekkel teli egyházközségek, és – a legragyogóbb ékszer mind közül – a templom, a főváros közismert építménye.

A templom fénye sok életet beragyogott. „Mielőtt az egyház tagja lettem, nem tudtam, mi lesz az életemmel a halál után” – magyarázza Marguerite Teriinohopua. A családja úgy ismerte meg az egyházat, hogy egy másik család azért imádkozott, hogy megtalálja őket. Ernest Montrose, aki jelenleg első tanácsos a Tahiti Faaa Cövek elnökségében, akkoriban a Heiri Egyházközség püspöke volt. Amikor a misszionáriusok arra ösztönözték az egyháztagokat, hogy találjanak érdeklődőket, „úgy gondoltam, a mi családunknak kell ezt először megtennie”. A sugalmazás pedig jött. Montrose püspök meghívta egyik munkatársát, Danielson Teriinohopuát, hogy hozza el családját a misszionáriusok által tartott családi estre.

„Ugyanekkor mi azért imádkoztunk, hogy az igazság felé vezessenek minket – emlékszik vissza Danielson, aki jelenleg a főtanács tagja. – Az est végén mondtuk nekik, hogy szeretnénk többet tudni – azonnal.” Montrose püspök megtervezett egy újabb összejövetelt a következő estére, majd a következőre, és az azt követőre. Heteken belül a Teriinohopua család megkeresztelkedett és az egyház tagjává konfirmálták őket, majd egy évvel később összepecsételték őket a templomban. „Ma már tudom a választ a kérdéseimre – mondja Marguerite. – A templomban óriási békét és örömet érzek.”

Chanterel Hauata a Heiri Egyházközségből, ugyancsak ismeri a templomlátogatásból származó örömöt. Habár egy jóindulatú agydaganat hatására hat évvel ezelőtt elvesztette látását, a templomban világosan lát. „Ez a világosság helye – magyarázza. – A templomban az örökkévalóságról tanulunk. E halandó élet fölé emel minket.”

A Pepe Mariteragi család is érezte a templom áldásait. Amikor 2003 októberében összegyűltek Paeában a család otthonában, beszélgettek Tepahuról, Pepe feleségéről – édesanyjukról és nagymamájukról. „Hét évvel ezelőtt hunyt el – magyarázta Lucien, az egyik fia –, de szívünk még mindig felé fordul.”

„Hála az egyháznak, hogy képesek vagyunk túltenni magunkat az ilyen dolgokon – mondta Jean-Marie, egy másik fiúgyermek. – A templom áldásai segítenek megérteni, hogy családként örökre együtt lehetünk.”

Az evangélium ily módon történő hirdetése a nemzedékeken keresztül az egyház érettségének és erejének egy újabb jele. Moroni Alvarez, a Tavararo Egyházközség püspöke, és felesége, Juanita, arról az örökségről beszél, mely nagyapjához nyúlik vissza. Kirakják mind a hat gyermekük szemináriumi és insztitút bizonyítványát, valamint azokat a képeket, melyeken mindannyian teljes idejű missziót szolgáltak. Beszélnek arról, hogy gyermekeik a templomban kötöttek házasságot, és unokáik az egyházban nőttek fel. „Beszélgettünk, tanultunk, imádkoztunk együtt és megosztottuk egymással a bizonyságainkat – magyarázza Alvarez püspök. – Most ők ugyanezt teszik a gyermekeikkel.”

Beszélgess Jared Pletzerrel (21) a Matatia Egyházközségből, a Tahiti Paea Cövekbõl, aki a Fülöp-szigeteken készül missziót szolgálni, és találkozni fogsz bátyjával, Lorenzoval (30), aki néhány évvel ezelőtt Francia Polinéziában szolgált, valamint két öccsével, Nariival (18) és Hyrummal (14), akik tervezik, hogy teljes idejű missziót szolgálnak majd. „Nem volt misszionáriusi hagyomány a családunkban egészen mostanáig – mondja Jared. – De amikor Lorenzo elment, én is el akartam menni, és most buzdítjuk a két öcsénket is.” Rétegről rétegre az igazgyöngy tovább növekszik.

Takaroa: Az örökség hazája

Ha Takaroában élsz, sokat tudsz az igazgyöngyökről. A szigetlakók közül sokan gyöngytermesztésből élnek. Néhányan osztrigát nevelnek, amelyben a gyöngy kifejlődik. Mások kitisztítják a kagylókat, az osztrigákat kötélhez erősítik, beléjük helyezik a gyöngykezdeményeket, belelógatják az osztrigákat a vízbe, majd begyűjtik a gyöngyöket, vagy ékszereket és ajándéktárgyakat készítenek.

„Vesszük azokat a dolgokat, melyeket Mennyei Atyánk adott nekünk, és kihozzuk a bennük rejlő szépséget” – magyarázza Tahia Brown, aki a szigetet tarkító tucatnyi gyöngygazdaság egyikén dolgozik. Ő és Marie Teihoarii – mindketten korábbi Segítőegyleti elnökök – szeretnek nyakláncokat, asztali díszeket és más alkotásokat kiállítani, melyeket utolsó napi szentek készítettek. „Édesanyámtól tanultam, hogyan kell ezt csinálni – magyarázza Brown nőtestvér. – A legtöbb nőtestvér itt ezzel foglalkozik, vagy más olyan foglalkozást űz, ami ügyességet kíván. Azért dolgozunk, hogy legyen mit ennünk és hasznosan töltsük az időnket, de azért is, hogy szép dolgokat hozzunk létre.”

Nem csak a gyöngyök és a kagylók az egyedüli szép dolgok, amik itt készülnek. A Tera Temahagához hasonló nőtestvérek növényi rostokból kitűnő legyezőket, kalapokat és kosarakat fonnak, míg mások, mint Tipapa Mahotu, anyag és fonál felhasználásával élénk színű takarókat és párnákat varr. A hagyomány úgy tartja, hogy a takaró készítést még Addison Pratt felesége, Louisa, tanította először, aki 1850-ben jött a szigetre.

Takaroa népe mesteri munkájának további bizonyítéka a szigeten található legmagasabb épület – egy gyönyörű fehér gyülekezeti ház, melyet 1891-ben építettek. Az épület figyelemre méltó örökséget képvisel. A politikai helyzet Francia Polinéziában és az Egyesült Államokban arra kényszerítette a misszionáriusokat, hogy elhagyják a szigeteket 1852-ben. A misszionáriusok nem tértek vissza egészen 1892-ig. Amikor azonban visszatértek, találtak egy 100 fős gyülekezetet Takaroán, akik hithűek maradtak. És ezek az utolsó napi szentek éppen egy nagy kápolna építésén fáradoztak, ahol istentiszteletet tarthatnak. Egy hónapon belül a misszionáriusok 33 új egyháztagot kereszteltek meg és konfirmáltak, és a gyülekezet elkezdett újra növekedni.

„Ma a kápolna a falu felett elnököl, csakúgy, mint ahogy az egyház elnököl az életünk felett” – mondja a 82 éves Mahotu nőtestvér. UNSZ gyökereit dédszüleihez vezeti vissza. „A kápolna – mondja – arra az örökségre emlékeztet minket, melyet őseink hagytak ránk. Emlékeztet minket, hogy mi is lehetünk olyan hithűek, mint amilyenek ők voltak.”

A Családtörténeti központban, mely a kápolna mel- léképületében található, Suzanne Pimati igazgató azon dolgozik, hogy kifejezze tiszteletét ezek iránt az ősök iránt. Rendszeresen rendez esti beszélgetéseket, és több órát tölt azzal, hogy telefonon keresztül buzdít mindenkit a szigeten, hogy jöjjön el. „Annyira szeretném, ha mindenki megtalálná az őseit” – mondja. Illés Lelke erős Takaroán. És egy számítógép segítségével, Sister Pimati sok nevet készül elküldeni a templomba.

„Egy időben Takaroa lakosságának 90 százaléka UNSZ volt” – magyarázza Thierry Teihoarii, a Takaroa Tuamotu Kerület elnöke. Az 1950-es évekre a népesség csökkent, azonban az 1960-as években a tenyésztett gyöngy-ipar visszahozta az embereket. Ma két gyülekezet van Takaroán. Az 1000 szigetlakó közül 380-an egyháztagok. A szomszédos szigeteken további négy gyülekezet található még 450 egyháztaggal.

„A legnagyobb kihívásaink még mindig azok, akik elhagyják a szigeteket – magyarázza Teihoarii elnök –, különösen a fiatalok.” Habár sok fiatal megy el kollégiumba, azok számára, akik maradnak, a szeminárium és az insztitút válik az oktatás fő forrásává. „A szeminárium segít nekik abban, hogy ne felejtsék el az evangéliumot” – mondja Teihoarii elnök.

Ebben a templomba járás is segít. „Minden évben szervezünk templomlátogatást, hogy szertartásokat végezzünk, a fiatalok pedig kereszteléseket végezzenek a halottakért – mondja Teihoarii elnök. – Nagyban bátorítja ez a fiatalokat. Ez nem csak annak teljesítése, hogy eleget gyűjtöttek össze az útra. Tudják, hogy ha menni szeretnének a templomba, akkor érdemesnek kell rá lenniük, és ez segít nekik erősnek maradni.”

Bár elhívása néha megkívánja, hogy ellátogasson más szigetekre, Teihoarii elnök azt mondja, hogy a családja sok áldásban részesült. „Az első dolog, amit megteszek, amikor hazaérek az, hogy megosztom az egyháztagok hitét és bizonyságait Marie-val és a két lányommal. Ezek az alkalmak lelket öntenek a családomba. Valóban érezzük, hogy a Lélek velünk van.” Felesége egyetért. „Annyi tanulnivaló van az egyházban – mondja –, és nagyon sok áldás is. Csodás munkát kell végeznünk, és ahogy ezt tesszük, az egyház virágzik.”

Este van Takaroa szigetén. A nap lenyugvóban van. Az árnyékok megnyúlnak a fehér kápolna körül, ahogy a szentek összegyűlnek – a fiatalok szemináriumra mennek, Pimati nőtestvér családtörténeti munkát végez, Teihoarii elnök két gyülekezeti elnökkel találkozik. Ez az alkony, a halvány fény ideje. Azé a fényé, mely egy igazgyöngyből sugárzik.