Bizonyságtétel

ÍRTA: JAY E. JENSEN ELDER

a hetvenektől

Az otthonban és az egyházban szerzett tapasztalataim alapján egyre jobban és jobban értékelem a bizonyságtétel erejét. Kevés egyháztörténeti feljegyzés volt nagyobb hatással rám, mint Brigham Young elnök (1801–1877) következő szavai, akit egy tiszta bizonyság inspirált:

„Ha a világ minden képessége, tapintata, bölcsessége és kifinomultsága egyetlen személyben egyesült volna, és ezt az embert elküldték volna hozzám a Mormon könyvével, és a legmagasztosabb földi ékesszólással kinyilvánította volna nekem annak igaz voltát, tudás és világi bölcsesség által megpróbálva azt nekem bebizonyítani, mindez olyan lett volna számomra, mint a füst, amely csak azért kap szárnyra, hogy aztán szertefoszoljon. Amikor azonban láttam egy ékesszólástól vagy jó képességektől mentes embert nyilvánosan beszélni, aki csak azt tudta mondani, »a Szentlélek ereje által tudom, hogy a Mormon könyve igaz, hogy Joseph Smith az Úr prófétája«, akkor az abból az emberből áradó Szentlélek megvilágította az értelmemet, és fény, dicsőség és halhatatlanság tárult fel előttem.”¹

A szentírásokat és a próféták szavait használva, vizsgáljuk meg, mi a bizonyság, és hogyan kellene azt megosztanunk.

Mi a bizonyság?

A bizonyságot általában úgy határozzák meg, hogy egy igazságról való tudás vagy meggyőződés, melyet egy ember a Szentlélek meggyőző ereje által hirdet. Pál apostol azt tanította: „Senki sem mondhatja Úrnak Jézust, hanem csak a Szent Lélek által.” (1 Korinthusbeliek 12:3) Mivel Isten dolgait csak a Lélek ereje által ismerhetjük meg, a Lélek által kell tanítani azokat, és ezt jelenti a bizonyságtétel.

Mivel a bizonyság személyes, a bizonyságtétel gyakran kezdődik az én személyes névmással. (A szülők, misszionáriusok és egyházi vezetők időnként használhatják a mi névmást.) Egy bizonyság felismerhetõ az olyan erőteljes igék használatából, mint a tudom , bizonyságomat teszem , hiszem , tanúsítom , kijelentem , megerősítem . Ez gyakran olyan dolgokról való kijelentés, amit tudsz, érzel, tapasztalsz vagy hiszel, mint például: „Figyeltünk, ámultunk, csodáltunk!” (Joseph Smith–Története 1:71, jegyzet) Általánosságban azt lehet mondani, hogy a bizonyság rövid, világos és velős.

Boyd K. Packer elnök, a Tizenkét Apostol Kvórumának ügyvezető elnöke, a következő megfigyelést tette:

„Volt egy élményem a misszionáriusi szolgálatom során, amely sokat tanított nekem a bizonyságról. Attól függetlenül, hogy úgy tűnt, minden jól működött, nem fejlődtünk úgy, ahogy kellett volna. Nem az történt, hogy valami olyasmit csináltunk, amit nem szabadott volna, hanem úgy éreztem, hogy valamit nem tettünk meg, amit meg kellett volna tennünk.

Zónakonferenciák sorozatát tartottuk, hogy növeljük a lelkiséget a misszióban. Ahelyett, hogy a misszionáriusi munka mechanikájáról tanítottunk volna, elhatároztuk, hogy bizonyságtételi gyűlést tartunk. Az utolsó konferencia alkalmával az egyik alázatos elder bizonyságá-ban megtaláltam a választ a problémára. Volt valami nem mindennapi ennek a rémült új eldernek a rövid bizonyságában. Kevesebb mint egy percig állt kint, mégis a kifejezéséből rájöttem, mi az, ami hiányzik.

Az összes többi elder bizonyságtétele valami ehhez hasonló volt: »Hálás vagyok, hogy misszióban lehetek. Sokat tanultam általa. Nagyszerű társam van. Sokat tanultam tőle. Hálás vagyok a szüleimért. Múlt héten volt egy különleges élményünk. Kint voltunk kopogtatni és …« Ekkor a misszionárius elmesélte az egyik élményét. Bizonyságát valahogy így fejezte be: »Hálás vagyok, hogy misszióban lehetek. Bizonyságom van az evangéliumról.« Majd bezárta: »Jézus Krisztus nevében, ámen.«

Ez a fiatal elder valahogy más volt. Nyugtalanul, nehogy egy másodperccel is többet álljon a kelleténél, sietve, riadt szavakkal ezt mondta: »Tudom, hogy Isten él. Tudom, hogy Jézus a Krisztus. Tudom, hogy Isten egy prófétája irányítja az egyházat. Jézus Krisztus nevében, ámen.«

Ez bizonyság volt. Nem csupán egy élmény vagy a hála kifejezése. Kijelentés volt, egy tanúbizonyság!

A legtöbb elder mondta, hogy »bizonyságom van«, azonban egyik sem jelentette azt ki. Ez a fiatal elder nagyon kevés szóval adta át a bizonyságát – nyíltan, alapvető tanokról és, amint kiderült, erőteljesen.

Akkor rájöttem, hogy mi volt a baj a misszióban. Történeteket meséltünk el, kifejeztük a hálánkat, elismertük, hogy van bizonyságunk, azonban azt nem jelentettük ki.”²

Az Első Elnökség kihangsúlyozta annak fontosságát, hogy rövid és tömör legyen a bizonyságtételünk: „Aggódunk amiatt, hogy néhány esetben azoknak az egyháztagoknak, akik a böjti és bizonyságtételes gyűlésen szeretnének bizonyságot tenni, nem adódik erre lehetősége. A püspökségeket arra biztatjuk, hogy segítsenek mindenkinek megtanulni tömör, szívből jövő bizonyságot tenni az Üdvözítőről, tanításairól és a visszaállításról, hogy minél több egyháztagnak legyen lehetősége a közreműködésre.”³

Mi nem számít bizonyságnak?

Néha sokat tanulhatunk egy alapelvről azáltal, hogy meghatározzuk, mi nem számít annak. Rájöttem, hogy a bizonyság:

Nem intés. Azok az egyének, akik egy böjti és bizonyságtételi gyűlésen felállnak, és másokat intenek, vagy akár megpróbálnak másokat felszólítani arra, hogy bánják meg bűneiket, még ha legjobb szándékkal teszik is, felhatalmazást bitorolnak, gyakran megbántanak másokat és lerombolják a gyűlés lelkületét.
Nem élménybeszámoló, habár az élmények hitet és meggyőződést szemléltethetnek.
Nem a hála vagy szeretet kifejezése, habár ezeket sokszor illően kifejezhetjük bizonyságtételünkben.
Nem nyilvános beismerés.
Nem egy adott tanról történő prédikáció vagy beszéd, habár valaki idézhet egy szentírást, amiről aztán bizonyságot tesz.
Nem egy hosszadalmas magyarázat arról, hogy hogyan tudsz valamit, hanem inkább, mi az, amit tudsz.
Nem csupán a „bizonyságom van” szavak kimon- dása. Nem helytelen ezt mondani, de remélhetőleg ezen szavakat követően elhangzik egy kifejezés azon tanokról, igazságokról és alapelvekről, amelyekről bizonyságod van.

A tanítások és beszédek alatt tett bizonyságok

Egy lecke tanítása vagy egy beszéd elmondása után általában bizonysággal kell zárnunk az üzenetünket, az elmondottak mintegy záróköveként. A teljes idejű misszionáriusok gyakran tesznek rövid, tömör bizonyságot minden egyes kulcsfontosságú alapelv után, melyet tanítanak, majd bezárják egy, a tanított alapelvekről szóló összegző bizonysággal.

Figyelmeztetem a tanárokat, hogy a tanteremben, illetve az emelvényen ne vigyék túlzásba, amikor a beszédüket vagy leckéjüket bizonyságokkal egészítik ki. Az egyháztagok nem hallgatnak olyan figyelmesen a Lélek által a túl gyakori bizonyságtételekre, az érdeklődők pedig összezavarodhatnak. Ami még ennél is rosszabb, törvényszerű vagy bírói kifejezésként foghatják fel a bizonyságot. Egyszerűen szólva, a szent dolgokat hétköznapivá tesszük, és így bizonyságunk elveszíti hatását. Az Úr így figyelmeztet: „Ami felülről jön, az szent, és azt óvatosan, a Szellem fegyelmezettségével kell kimondani.” (T&Sz 63:64)

A bizonyság szemléltetése

A szentírásokban számos helyen szemléltetik a tiszta bizonyságot. Alma tudta, hogy ahhoz, hogy jó útra térítse népét, tiszta bizonyságot kell tennie (lásd Alma 4:19). Elmondja a népnek, hogyan szerezte tudását (lásd Alma 5:45–46), majd tiszta bizonyságot tesz arról, amit tud:

„Biztosan tudom tehát, hogy mindaz, amit az eljövendő dolgokról mondok nektek, igaz. Igen, biztosan tudom, hogy az Atyának irgalommal, kegyelemmel és igazsággal teljes Egyszülött Fia, Jézus Krisztus el fog jönni. És ő azért jön el, hogy megváltsa a világ bűneit, vagyis azoknak a bűneit, akik állhatatosan hisznek az ő nevében.” (Alma 5:48)

A tiszta bizonyság egy erőteljes szemléltetését olvashatjuk abban a feljegyzésben, amely Joseph Smith próféta és Sidney Rigdon látomását örökíti meg a három dicsőségről:

„Most pedig, a sok tanúbizonyság után, amit őróla tettek, íme az utolsó, a mi tanúbizonyságunk az, hogy ő él!

Mert láttuk őt az Atya jobbján, és hallottuk a hangot, amely tanúsította, hogy ő az Atya Egyszülöttje,

Mert őtőle, őáltala és őreá nézve teremtetnek és teremtettek a világok, és hogy azok lakói Istennek újjászületett fiai és leányai.” (T&Sz 76:22–24)

Az Igazgyöngyben található Joseph Smith – Történetét kiadták kis füzet formájában a misszionáriusi munka számára Joseph Smith próféta bizonyságtétele címmel (cikkszám 32667 135). Ebben a beszámolóban a próféta világosan és egyenesen kijelenti: „Látomást láttam; tudtam ezt, és tudtam, hogy Isten is tudta, és nem tudtam és nem is mertem megtagadni; legalább is tudtam, hogy azzal megsérteném Istent, és bűnösnek találtatnék.” (Joseph Smith – Története 1:25)

Tudjuk, hogy Keresztelő János tiszta tanúságot tesz, amikor a bizonyságot teszek kifejezést használja:

„És én, János, bizonyságot teszek, hogy láttam [a Szabadító] dicsőségét, az Atya Egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal, vagyis az igazság Szelleme volt, aki eljött és testben élt és közöttünk lakozott…

És én, János, bizonyságot teszek és íme, az egek megnyíltak, és a Szentlélek leszállott reá galamb formájában, és ott maradt rajta, és egy hang megszólalt az égből, mondván: Ez az én Szeretett Fiam!

És én, János, bizonyságot teszek, hogy ő megkapta az Atya dicsőségének teljességét.” (T&Sz 93:11, 15–16)

Néhány helyen a szentírásokban az Atya bizonyságot tesz a Fiúról. Például Nefi hallotta az Atyaisten bizonyságát, aki kijelentette: „Igen, az én Szeretett Fiam minden szava hű és igaz. És aki mindvégig kitart, az üdvözül.” (2 Nefi 31:15)

A Szabadító bizonyságot tett Joseph Smith prófétáról és a Mormon könyve fordításáról: „Ő le is fordította a könyvnek azt a részét, amelyiket én parancsoltam neki, és az a rész igaz, úgy, mint ahogy igaz, hogy Uratok, a ti Istenetek él.” (T&Sz 17:6)

A Szabadító tanúságot tett önmagáról: „Én vagyok az első és az utolsó, az, aki él; az, aki megöletett. Én vagyok a ti pártfogótok az Atyánál.” (T&Sz 110:4)

Nagyra becsülöm a tiszta bizonyság erejét. Továbbra is meg fogom vizsgálni bizonyságtételemet, hogy összhangban legyen a szentírások és az utolsó napi próféták által tanított helyes tantételekkel. Tanúságomat teszem, hogy isteni hatalom párosul a tiszta bizonyság hirdetéséhez.