BARÁTTÓL BARÁTNAK
Az evangélium boldoggá tesz minket
„És íme, mit hallunk, mit hozott nekünk az evangélium? Örömhírt!” (T&Sz 128:19)
Tahitin nőttem fel. Édesanyám és édesapám akkor csatlakozott az egyházhoz, amikor kisgyermek voltam, de engem nem kereszteltek meg azonnal. Amikor 11 éves voltam, elmentem az Elemibe egy szerda délután. Egy szőnyegen ültünk egy mangófa alatt, míg elemi tanárunk elmesélte nekünk az első látomás történetét. Miközben beszélt, a szívem elkezdett hevesen dobogni. Volt egy erős érzésem, hogy Joseph Smith első látomása igaz, és ő valóban igaz próféta volt. Ezután a lelki élmény után ezt mondtam a szüleimnek: „Bizonyságom van, és szeretnék megkeresztelkedni.”
Attól a naptól kezdve, hogy megkeresztelkedtem, egészen addig, hogy a gimnáziumban leérettségiztem, én voltam az egyetlen egyháztag az iskolámban. Az osztálytársaim ilyeneket mondtak: „Nem dohányzol? Nem iszol? Nem is vagy férfi, te, anyámasszony katonája!”
Az iskolaév végén, amikor a gimnázium 3. vagy 4. osztályába jártam, néhány osztálytársam alkoholt hozott az egyik buliba. Megragadtak, lefogtak, és megpróbáltak pezsgőt önteni a számba. Nem akartak bántani; csak tréfát akartak űzni belőlem. Szerencsére sikerült elmenekülnöm. Soha nem bántam meg, hogy betartot- tam a Bölcsesség szavát. Néhány osztálytársam már elhunyt azóta, azonban én hálás vagyok, hogy még mindig életben vagyok, egészségesen, és próbálom az Urat szolgálni.
Az egyik osztálytársam felnőtt korára nagyon gazdag ember lett. Egyszer ezt mondta nekem: „Csodállak téged. A családomnak van pénze, de mi nem vagyunk olyan boldogok, mint te.” Úgy éreztem, ez dicséret volt minden utolsó napi szent számára. Láthatta, hogy az evangélium szerinti élet boldoggá tesz minket.
A Fiji Suva Misszió elnökeként szolgáltam. Egy nap két elderrel sétáltam Kiribati szigetén, amikor egy ember odajött hozzánk. Részeg volt. El akartam őt hajtani, ő azonban látta a névtáblámat, és a nevemen szólított. „Tefan elnök, szeretném meghívni önt és a misszionáriusokat az otthonomba vacsorára.”
Azt gondoltam: „Hűha, talán nem tudja, mit beszél.” Az elderekhez fordultam és megkérdeztem: „Hogy érzitek? Szeretnétek elfogadni a meghívást?” Azt mondták, szeretnének menni. Azt a sugalmazást éreztem, hogy fogadjam el az ajánlatot.
A következő este nagyszerű kínai vacsorában volt részünk – csirke, hal, más húsok, és tészta. A misszionáriusok boldogok voltak, mert ez különbözött a szokásos halból és rizsből álló étrendjüktől. A vacsora végeztével, köszönetet mondtam a férfinek, és ezt mondtam: „Most pedig van egy ajándék, amit szeretnék felajánlani önnek. Szeretné, hogy ezek a misszionáriusok tanítsák önnek Jézus Krisztus evangéliumát?”
Azt mondta, hogy ez őt nem érdekli, de a misszionáriusok taníthatják a feleségét és a 18 éves fiát. Három hónappal később a 18 éves fiú megkeresztelkedett. Egy évvel később a felesége is megkeresztelkedett, a férje pedig elkezdett istentiszteletre járni. Megkért, adjak neki egy áldást, hogy segítsen neki leszokni a dohányzásról és az ivásról, és sikerült neki. Amikor utoljára meglátogattam a családot, a fiúról megtudtam, hogy felvették a Brigham Young Egyetem hawaii campusára a tandíj teljes költségét fedező ösztöndíjjal, és megkapta a misszióelhívását is Hong Kongba.
Amikor visszagondolok a családdal történt élményemre, hálás vagyok, hogy nem hajtottam el azt a „részeg férfit”, hanem inkább követtem a Lélek sugalmazását, hogy fogadjam el a vacsorameghívást, nyissam ki a számat, és kérjem meg, hogy hallgassa meg az evangéliumot.
Arra ösztönözlek benneteket, gyermekek, hogy nyissátok ki a szátokat – hívjátok meg a barátaitokat istentiszteletre, és arra, hogy tanuljanak az evangéliumról. Sohasem tudhatjátok, milyen csoda fog történni.