Megtértnek maradni

ÍRTA: VACLAVA SVOBODOVA

Hitetlenként kezdtem, azonban minden megváltozott, amikor hallottam az evangélium igazságáról.

E gész életemben azt tanították nekem, hogy Isten nem létezik. Még nem sejtettem, mennyire meg fog ez változni, amikor középiskolai cserediáknak jelentkeztem az Egyesült Államokba, a Cseh Köztársaságot képviselvén. Amikor kitöltöttem a jelentkezési lapot, az egyik kérdés így szólt. „Milyen vallási beállítottságú?” Tudtam, hogy a legtöbb amerikai keresztény, így én is azt írtam be. Pedig nem voltam hívő.

Várakozással telve néztem elébe a jelentkezésem eredményének. Vajon hol fogok élni?

Utahba, az utolsó napi szent Grant és Jewel Hodson családhoz osztottak be. Hol van Utah? Mormonok? Kik azok? Megkerestem Utaht a könyvekben, és megkerestem a mormonokat is. A könyv borzalmas dolgo-kat mondott az egyházról és különösen Joseph Smithről. Az utolsó éjszakámat otthon sírással töltöttem. Szörnyen féltem.

Édesanyám biztosított arról, hogy minden rendben lesz, és ha nem szeretem a családot, vagy Utaht, akkor haza jöhetek, vagy átkerülhetek egy másik családhoz.

Amikor megérkeztem Utahba, Emily, az egyik lányuk jött ki elém. 16 éves volt, rendes utcai ruhát viselt és nagyon kedves volt. Azt gondoltam: „Nahát! Talán mégsem lesznek olyan rosszak!” Az egész család barátságos volt és örömmel fogadott engem.

Igen nagy kulturális különbséget tapasztaltam. Láttam, hogy a vendéglátó családom imádkozik minden étkezés és lefekvés előtt. Nem ittak alkoholt és nem dohányoztak. Erkölcsös életet éltek. Minden pontosan az ellentétje volt annak, ahogyan ismereteim szerint a tizenévesek éltek.

És úgy tűnt, majdnem mindenki, akivel találkoztam, az UNSZ egyház tagja volt. Nagy hatással volt rám, hogy amikor ezek az emberek az egyházukról beszéltek, azt mondták, „ tudom ”, nem pedig, „ hiszem ”. Soha azelőtt nem hallottam még vallási kijelentést ekkora meggyőződéssel. Ha ezek az emberek tudhatják , gondoltam, akkor kell, hogy legyen módja annak, hogy én is tudhassam. Én az a fajta ember voltam, akinek tudnia kellett, mert ha elfogadom az egyház tanításait, akkor változtatnom kell az életmódomon és a jövőbeli terveimen.

Azzal az erős vággyal figyeltem vendéglátó családom példáját, hogy saját magam is megtudjam, az egyház igaz. Nem próbáltak meg megtéríteni, azonban az, ahogyan éltek, arra ösztönzött, hogy tudni akarjam, mi rejtőzik cselekedeteik mögött. Soha nem láttam még ekkora hitet!

Az egyik egyházi vezető ezt mondta: „Az emberek majd meg akarják ismerni Krisztust, mert ismernek téged.” Én meg akartam ismerni Krisztust, mert ismertem Hodsonékat. Nagyszerű példát mutattak nekem arról, hogyan kell egy családnak élnie.

Elkezdtem imádkozni. Három hétig imádkoztam, és semmi sem történt. Ez kissé elcsüggesztett. Azt gondoltam, talán nem vagyok érdemes arra, hogy érezzem Isten szeretetét.

Ugyanezen a héten úgy döntöttem, hogy csatlakozom Hodsonékhez a hagyományos családi bizonyságtételes gyűlésükkor, a hónap első vasárnapján. Az édesanya, Jewel, megkérdezte, hogy szeretnék-e mondani valamit. Azt feleltem: „Persze!” De azt gondoltam: „Mit fogok mondani?”

Mivel mindenki kifejezte a háláját, azt gondoltam, legalább én is kifejezhetem nagyrabecsülésemet a Hodson családért, és mindazért, amit értem tettek. Annyira türelmesek voltak velem! Úgy bántak velem, mint a saját lányukkal, és soha nem erőltettek rám semmit. Ki fogom fejezni, valóban mennyire hálás vagyok nekik.

Én szólaltam meg utoljára. Felálltam, és elkezdtem mondani, mennyire hálás vagyok a kedvességükért és a türelmükért, és azért a vágyukért is, hogy Istenről tanítsanak engem. Abban a pillanatban elöntött egy erős, mindent felemésztő érzés. A nyelvi akadályok eltűntek; nem okozott problémát, hogy angolul beszéljek. Most először folyékonyan beszéltem! Soha nem éreztem még ehhez foghatót. A sugalmazást követve beszéltem. Olyan meleg és csodálatos érzés volt! Csendben tanított engem: „ Tudod , hogy amit mondasz, igaz. Tudod , hogy létezem. Tudod .”

És én valóban tudtam! Könnyes szemmel ültem le. Azt gondoltam: „Ez meg mi volt?” Mintha hallotta volna kérdésemet, az édesanya halkan ezt felelte: „Amit most érzel, az a Lélek.” Csak arra tudtam gondolni, hogy „Nahát! Ez igaz!”

Szüleim engedélyével megkértem az édesapát, hogy kereszteljen meg engem Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházába. Boldog nap volt ez a számomra. Annyira bűntelennek és tisztának éreztem magam! Vendéglátó családomon kívül számos egyháztag vett körül az egyházközségemből, hogy támogassanak engem. Nagyon hálás voltam ezért.

Mikor Utahból visszatértem a Cseh Köztársaságba, én voltam az egyetlen egyháztag nem csak a saját városomban, Chrastavában (lakossága 8000 fő), hanem Liberecben is (lakossága 120 000 fő), mely város hat mérföldre (10 km) feküdt Chrastavától. Recepciósként dolgoztam egy szállodában és angolt tanítottam egy magán gimnáziumban. Kétségbeesetten kerestem otthon a helyemet. Közel voltam ahhoz, hogy feladjam. Ennek ellenére, továbbra is letérdeltem minden este, és olyan csodáért imádkoztam, mely kisegítene engem ebből az elkeseredettségből. Ugyancsak keményen dolgoztam azon, hogy távol tartsam magam a régi szokásaimtól és barátaimtól.

Végül imáim válaszra találtak. Misszionáriusok jöttek Liberecbe, ahol akkor tanítottam. (Később megtudtam, hogy Hodson testvér kapcsolatba lépett a Cseh Köztársaság misszióelnökével, és beszélt neki rólam. Jelenleg egy körülbelül 40 utolsó napi szentből álló, egyre növekvő gyülekezet található a szülővárosomban.)

Azóta tanultam a Brigham Young Egyetemen–Idahóban, és képzőművészeti diplomát szereztem a BYU–Hawaii campusán. A BYU–Hawaiin töltött időm fénypontja az volt, hogy játszhattam a röplabda csapatban. Ezen a különleges egyetemen nőtt a bizonyságom.

Visszatértem otthonomba a Cseh Köztársaságban. Szeretném hirdetni az evangélium üzenetét. Édesapám és édesanyám először azt hitte, teljesen megőrültem, hogy ekkora változásra szántam el magam. Most mindenben támogatnak engem, és hálásak azért az oktatásért, amit szereztem.

Talán művészettanárként is hatással lehetek az emberekre. Az embereknek itt szükségük van az evangéliumra, és szükségük van a művészetre. Bárcsak tudnák, amit én tudok! Meg szeretném tanítani nekik a boldogság igaz tervét. Tudom, hogy Mennyei Atya azt akarja, hogy népem rendelkezzen az evangéliummal és minden igazán jó dologgal az életben. Tudom, hogy Mennyei Atyám szeret engem, és segíteni fog, hogy hiányosságaim ellenére a legjobbat hozzam ki magamból. Továbbra is azt kívánom, hogy mindig Ő vezessen engem.

Vaclava Svobodova a Liberec Gyülekezet, Csehország Prága Kerület tagja.