„Mormonoknak tilos!”

Név a szerkesztőségben

Épphogy beköltöztünk egy kis vidéki városba, ahol nem sok egyháztag lakott. Kis gyülekezetünk barátságos volt, szorosan összetartó csoport, és mi élveztünk minden Sabbat napot és a lehetőséget, hogy járhatunk istentiszteletre. Csupán négy gyermekünk miatt aggódtunk, akiknek kevés korukbeli játszótársuk akadt a gyülekezetünkben. A férjem és én elhatároztuk, hogy alkalmat keresünk arra, hogy az egyházon kívül is barátokat találjunk, így gyermekeinknek is lehetnek új barátai, és megismerhetnek más hitet valló embereket.

Azonban reményeim hamarosan szertefoszlottak, amikor egy helyi gyermekcsoport közölte velem, hogy mivel „mormonok” vagyunk, nem látnak minket szívesen köreikben. Korábban tartoztam már hasonló társaságokhoz olyan területeken, ahol kevés utolsó napi szent élt, és a vallás soha nem okozott problémát. Biztosítottam a csoport vezetőit, hogy nem próbálom meg megtéríteni őket vagy ráerőltetni a vallásomat senkire; a családom és én csak szeretnénk barátokat szerezni, és új emberekkel megismerkedni. Ők azonban szilárdak maradtak elhatározásukban, és nem engedtek minket maguk közé.

Eldöntöttem, hogy kedves, krisztusi és barátságos leszek ennek a városnak a lakosságához, hogy lássák, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának tagjai jó emberek. Elkezdtünk áthívni más gyermekeket játszani, meghívtunk szomszédos családokat vacsorára, és meglátogattunk másokat azzal a céllal, hogy megismerjünk embereket. Konferencia beszédeket, egyházi magazinokból cikkeket és szentírásokat olvastam a testvériségről, kedvességről és mások szolgálatáról. Ezután azon dolgoztam, hogy ezeket az alapelveket átültessem a gyakorlatba az életemben. Tudtam, hogy ha meg tudom mutatni az embereknek ebben a városban, milyen kedvesek és szeretetteljesek tudnak lenni az utolsó napi szent családok, akkor ez a csoport biztosan befogad majd minket idővel.

Azonban az idő múlt, és bár össze tudtunk barátkozni e társadalmi csoportnak a vezetőivel, szilárdak maradtak a „mormonoknak tilos” álláspontjukban.

Ekkor úgy döntöttem, hogy továbbra is barátságos és kedves leszek az emberekkel a városomban, de azt is elhatároztam, hogy keresek egy hasonló társaságot a szomszédos városban is. Azonban még ott is azt mondták, hogy az utolsó napi szentek nem csatlakozhatnak a csoportjukhoz. Addigra már olyan csalódott voltam, hogy sírni tudtam volna. Mi baj van az emberekkel ebben a két városban? Hát nem látják, hogy mi egy kedves és vidám család vagyunk?

Imádkoztam azért, hogy a Lélek irányítson, és segítsen nekem olyan barátságosnak és krisztusinak lenni, amennyire csak lehetséges. Imádkoztam, hogy azok, akik ismernek engem, érezzék a szívükben, hogy jó emberek vagyunk. Imádkoztam, hogy szívbéli változást tapasztaljanak meg, amely ahhoz vezeti majd őket, hogy elfogadjanak minket. Azonban még mindig úgy éreztem, hogy imáimra nem kaptam választ. Akármilyen keményen próbálkoztam, nem tudtam meglágyítani a szívüket.

Egy este aztán kaptam egy telefonhívást, amely minden reményemet szertefoszlatta. A csoport vezetői felhívtak, és ismét elmondták, hogy családomat nem látják szívesen a csoportjukban. Aggódtak, hogy talán azt várjuk, hogy a jövőben csatlakozhatunk, mivel olyan sok barátra tettünk szert a közösségben. Mondtak néhány nagyon sértő dolgot, én pedig összetört szívvel zokogtam. Az összes vacsora, szolgálat, sütemény és útmenti beszélgetés semmit sem jelentett ezeknek az embereknek. Hol hibáztam?

Azon az éjszakán elmondtam egy szívből jövő, őszinte imát, segítségért könyörögve, hogy tudjam, hogyan kezeljem azokat az embereket, akik ilyen erős ellenérzésekkel viseltetnek az egyház iránt. Úgy éreztem, most már erőfeszítéseimmel kiérdemeltem a pártfogását, és ezt elmagyaráztam Mennyei Atyámnak.

A válasz erősebb volt, mint bármilyen más sugalmazás, amit már jó ideje kaptam: „Kövesd Krisztust!”

Ez először összezavart. „Igen – gondoltam —, de már azt teszem.” A sütemények, a barátkozás, a pártfogás – olyan krisztusi voltam, amennyire csak tudtam. Mégis, az egyetlen sugalmazás, amit kaptam, az volt: „Kövesd Krisztust!”

Ekkor észrevettem, hogy amikor arra fordítom az energiámat, hogy Krisztust kövessem, nincs rám akkora hatással mások véleménye. Azért szolgálom őket, mert helyes, nem pedig azért, mert ez javítja majd a rólam – mint utolsó napi szentről – alkotott képet. Kedves és barátságos vagyok, mert kedves és barátságos szeretnék lenni, nem pedig azért, mert valami önző cél megkívánja, hogy kedves legyek.

„Kövesd Krisztust!” lett a jelmondatom, valahányszor nyugtalanítanak azok, akik a hitünk miatt nem szeretnek minket. Most már örömet találok mások szolgálatában attól függetlenül, hogy hogyan reagálnak a kedvességemre, és ezért áldásokban részesülök. Nem azért jöttem a földre, hogy elnyerjem mások beleegyezését. Azért jöttem ide, hogy felkészüljek visszatérni Mennyei Atyámhoz, és az egyetlen út, mely által ezt megtehetem az az, hogy követem a Szabadítót.