Taamino mama áldása

Írta: Victor D. Cave, Egyházi folyóiratok

Amikor találkoztam Taumatagi Taaminóval, még fiatal misszionárius voltam. A saját hazámban szolgáltam. Taamino nőtestvér idős özvegyasszony volt. A kemény munka és a hosszú évek már meghajlították a hátát, de mindig kitárt karokkal üdvözölt minket a társammal, és polinéziai szokás szerint arcon csókolt bennünket.

Taamino nőtestvér apró, törékeny asszony volt, lassan és megfontoltan járt, de mindenkiről gondoskodott. Még arra is figyelt, hogy mindig legyen tiszta, vasalt ingünk. A gyerekek is nagyon szerettek vele lenni, mert örömmel fogadta és meghallgatta őket. Egyszerű életet élt egy homok és pálmafák övezte kis kétszobás házban, ahol gyakran meglátogatták a családtagjai és barátai. Tiszteletből mindenki „Taamino mamának” szólította.

A Tahiti Papeete Misszió elnöke megbízott minket a társammal, Tchan Fat elderrel, hogy segítsünk 80 utolsó napi szentnek felkészülni a felruházásukra, és hogy családokként összepecsételjék őket a legközelebbi templomban, az öt órányi repülőútra lévő Új-Zélandi Hamilton templomban. Az utóbbi hat évben Taamino mama évente egyszer mindig elutazott a templomba, és most is szeretett volna újra elmenni. Azon gondolkodtam, vajon hogyan is tudná kifizetni ezt a drága utat, amikor annyira szerény körülmények között él. Hat évvel később megtudtam a választ.

1976-ban a Tahiti Papeete Cövek elnökeként rendszeresen ellenőriztem a cövekhez tartozó gyülekezeti házakat. Egy nap úgy dél körül megálltam Tipaeruiban a helyi kápolnánál. Akkoriban még fizetett gondnokaink voltak. Az épületnél munka közben találtam rá a már hatvanas évei vége felé járó Taamino mamára, aki azért dolgozott, hogy segíthesse szép számú családját. A szokásos „Gyere és egyél!” köszöntéssel üdvözölt, amire így feleltem: „Taamino mama, már nem vagy fiatal, az ebéded meg csupán egy darabka kenyér, egy kis szardínia konzerv és egy kevés gyümölcslé? Hát nem keresel eleget, hogy több ételt tudj venni?”

„Spórolok, hogy újra elmehessek a templomba” – felelte. Teljesen elérzékenyültem a csodálattól, melyet példamutató szeretete és áldozathozatala láttán éreztem. Taamino mama közel 15 alkalommal látogatott el az Új-Zélandi templomba, minden évben elutazott, míg 1983 októberében fel nem szentelték a Tahiti Papeete templomot. A felszentelésen csak úgy sugárzott belőle az öröm.

1995-ben, ez alkalommal misszióelnökként találkoztam újra Taamino mamával. Visszaköltözött Makemóra, a szülőhelye közelébe. Ekkor már a nyolcvanas éveiben volt. Egyedül járni sem tudott, de arcának szelíd ráncai békességet, türelmet, valamint az evangélium és az élet mély megértését sugározták. Még mindig csodálatos volt a mosolya, szemei pedig tiszta jószívűséget tükröztek.

Másnap kora reggel az egyik gyülekezeti ház kertjében ülve gazolta és tisztogatta a virágágyást. Az egyik fia vitte oda. Miután egy helyen végzett, karja segítségével továbbvonszolta magát, és folytatta a munkát. Ily módon próbálta még mindig szolgálni az Urat.

Késő délután, amikor templomi ajánlási interjúkat tartottam, Taamino mamát elhozták hozzám, és leültették mellém a kápolna közelében álló hatalmas fa árnyékába. Szeretett volna felelni a templomi ajánláshoz szükséges kérdésekre.

„Elnök úr, többé nem tudok elmenni a templomba – mondta. – Idős vagyok és beteg, de azt szeretném, ha mindig lenne velem érvényes templomi ajánlás.”

Éreztem, hogy mennyire szeretett volna visszatérni a templomba, és tudtam, hogy mennyire tetsző ez Isten előtt. Nem sokkal később földi testét itt hagyva csatlakozott azokhoz, akiket oly hithűen szolgált az Úr házában. Semmit nem vitt magával, csak a hitét, a bizonyságát, a kedvességét, a jószívűségét és a szolgálatra való hajlandóságát.

Taamino mama hithű polinéz pionír volt, aki példamutatásával nagyon sok testvérére hozott áldást – többek között rám is.

Taamino nőtestvér még nyolcvanéves korában is kigazolta és megtisztogatta a gyülekezeti ház virágágyásait. Ily módon próbálta tovább szolgálni az Urat.