Evangéliumi klasszikusok
A feltámadás bizonyossága
Egy néhány évvel ezelőtti karácsonyon bejártuk azokat az ösvényeket, melyeken Jézus is járt. Eltöltöttünk néhány becses órát azon a helyen, amelyet a Gecsemáné kertjének neveznek, és megpróbáltuk elképzelni azt a szenvedést, amelyen akkor ment keresztül, amikor már várta a keresztre feszítését és feltámadását. Ott voltunk azoknak a helyeknek a közelében, ahol egykor imádkozott, ahol elfogták, ahol kihallgatták és elítélték.
A város falain túl megmásztuk azt az üregekkel átlyuggatott mészkődombot, melynek egyik oldala emiatt pont úgy néz ki, mint egy koponya. Azt mondták nekünk, hogy ez volt a Golgota, ahol az Urat keresztre feszítették. A hegy hátulsó részén leereszkedve egy meredek sziklafalhoz értünk, majd ott egy szűk, ablak méretű nyíláson át beléptünk egy durván kifaragott barlangba, ahová az elmondottak szerint a testét helyezték.
Eltöltöttünk néhány órát a sírkamra előtti kis kertben, és elmélyedtünk a temetéséről és feltámadásáról szóló evangéliumi leírásokban, amelyek eseményei hajdan itt történtek. Mélyen elgondolkozva, imádságos szívvel olvastuk el azokat a részeket, amikor a nők a sírhoz értek, mely elől az Úr angyala a sírt őrző hitehagyott emberek legnagyobb rémületére elgörgette a követ.
„Feltámadott!”
Szinte láttuk a ragyogó ruházatot viselő két angyalt, akik így szóltak Máriához: „Mit keresitek a holtak között az élőt?
Nincs itt, hanem feltámadott…”
Az Úr előre megmondta: „Szükség az ember Fiának átadatni a bűnös emberek kezébe, és megfeszíttetni, és harmadnapon feltámadni” (Lukács 24:5–7).
Felelevenítettük a Mária, az angyalok és az Úr közötti párbeszédet is:
„Asszony, mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt.”
Megfordult és „látá Jézust ott állani, és nem tudja vala, hogy Jézus az.
Monda néki Jézus: Asszony, mit sírsz? kit keressz? Az pedig azt gondolván, hogy a kertész az, monda néki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt.
Monda néki Jézus: Mária! Az megfordulván, monda néki: Rabbóni! a mi azt teszi: Mester!
Monda néki Jézus: Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj az én atyámfiaihoz és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez” (János 20:13–17). […]
A húsvét jelentőssége
Olykor úgy tűnik, hogy még a nevezetesebb eseményekre való megemlékezés is erőteljes világi befolyás alatt áll, és nem teljesen fogjuk fel az ünneplés okának jelentősségét. Így van ez a húsvéttal is. Túl gyakran inkább magát az ünnepet ünnepeljük, mintsem hogy az Úr feltámadásának mély jelentőségére emlékeznénk. Igazán boldogtalanok lehetnek azok, akik nem vesznek tudomást Krisztus isteni mivoltáról, a Mesternek az Atyához fűződő kapcsolatáról. Sajnálattal szólunk azokról, akik a feltámadás páratlan csodáját „a tanítványok szubjektív élményének nevezik, és nem tartják valós történelmi eseménynek”.
Mi tényleg tudjuk, hogy mindez valóság. Krisztus önmagáról beszélt, amikor Nikodémushoz szólt:
„…a mit tudunk, azt mondjuk, és a mit látunk, arról teszünk bizonyságot; és a mi bizonyságtételünket el nem fogadjátok” (János 3:11).
Arra is emlékszünk, amiről Péter tett tanúbizonyságot:
„Bizonynyal tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, a kit ti megfeszítettetek” (Cselekedetek 2:36).
„Ti pedig azt a szentet és igazat megtagadátok…
Az életnek fejedelmét pedig megölétek; kit az Isten feltámasztott a halálból; minek mi vagyunk bizonyságai” (Cselekedetek 3:14–15).
Péter és János bátran állt a tanács előtt, és újra elismételték:
„Legyen tudtotokra mindnyájotoknak és az Izráel egész népének, hogy a názáretbeli Jézus Krisztusnak neve által, a kit ti megfeszítettetek, kit Isten feltámasztott halottaiból, az által áll ez [a meggyógyított ember] ti előttetek épségben. […]
„És nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk” (Cselekedetek 4:10, 12).
Amikor a tanács tagjai megfegyelmezték a két apostolt, és megparancsolták nekik, hogy többé ne mondjanak és ne tanítsanak ilyen dolgokat Jézus nevében, ők ezt felelték nekik: „Vajjon igaz dolog-é Isten előtt, rátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg!
Mert nem tehetjük, hogy a miket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk” (Cselekedetek 4:19–20).
„És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról; és nagy kegyelem vala mindnyájukon” (Cselekedetek 4:33).
Péter tanúsága
Azt is tudjuk, hogy a feltámadás valóság. Az élő Péter azt mondta a vádlóinak:
„A mi atyáinknak Istene feltámasztotta Jézust, kit ti fára függesztve megölétek. […]
És mi vagyunk néki bizonyságai ezen beszédek felől, és a Szent Lélek is, kit Isten adott azoknak, a kik néki engednek” (Cselekedetek 5:30, 32).
Csodálattal állunk Péter előtt, akit teljes mértékben eltöltött a tökéletes bizonyosság, és aki oly méltóságteljesen vette magára a vezetés köntösét, a felhatalmazás palástját és a sugalmazottak és bizonyosságot nyertek bátorságát. Micsoda erőre tett szert, miközben vezette a szenteket, és szembesült a világgal és annak minden üldözőjével, hitetlenével és nehézségével. Tisztelettel adózunk azon kitartása előtt, hogy újra és újra kijelentve teljes tudását milyen elszántan nézett szembe a csőcselékkel és a főpapokkal: azokkal a tisztviselőkkel, akik elvehették akár az életét is. Csodáljuk bátor prédikálását a feltámadott Úrról, a Békesség Hercegéről, a Szentről és Igazról, az élet fejedelméről, az uralkodóról és Szabadítóról. Péterben ekkor már nem volt kétség, bizonysága megcáfolhatatlan volt, melyet többé nem lehetett megingatni. Merítsünk az övéből annyi bizonyosságot, amennyit csak bírunk. […]
Pál bizonysága
Pál bizonysága tűnik a legmeggyőzőbbnek. Ő hallotta a feltámadt Krisztus hangját:
„Saul, Saul, mit kergetsz engem?” Hogy biztos legyen abban, ki szólítja, Saul megkérdezte: „Kicsoda vagy, Uram? Válaszul ezt a megerősítést kapta: „Én vagyok Jézus, a ki te kergetsz: nehéz néked az ösztön ellen rugódoznod” (Cselekedetek 9:4–5).
Majd Pál, miután visszanyerte az erejét, és egy papsági áldás után visszatért a látása is, elment a zsinagógákba, hogy zavarba hozza a Damaszkuszban lakó zsidókat, „bebizonyítván, hogy ez a Krisztus” (Cselekedetek 9:22).
Később Pál elment az apostolokhoz Jeruzsálembe, ahol Barnabás, Pál nevében „elbeszélé nékik, mint látta az úton az Urat, és hogy beszélt vele, és mint tanított Damaskusban nagy bátorsággal a Jézus nevében” (Cselekedetek 9:27).
Pál így folytatta:
„És mikor mindazokat elvégezték, a mik ő felőle megirattak, a fáról levéve sírba helyhezteték.
De az Isten feltámasztá őt halottaiból:
És ő megjelent több napon át azoknak, kik együtt jöttek fel ő vele Galileából Jeruzsálembe, kik néki bizonyságai a nép előtt. […]
Az Isten betöltötte nékünk, az ő fiaiknak [tett ígéretet] feltámasztván Jézust. […]
Hogy pedig feltámasztotta őt halottaiból, úgy hogy nem is fog többé az enyészetbe visszatérni” (Cselekedetek 13:29–32, 34).
Joseph Smith tanúsága
Az újkori próféta, Joseph Smith tanúságtétele, melyben újra megerősíti az embereknek a feltámadás valóságát, mindannyiunk számára felemelő. George A. Smith elder így idéz Joseph Smith 1844 júniusában elhangzott utolsó nyilvános beszédéből, melyre Joseph kegyetlen meggyilkolása előtt pár nappal került sor:
„Kész vagyok feláldozni magam ezért a népért; mert mit tehetnek ellenségeink? Csak a testet ölhetik meg, a hatalmuk ott véget ér. Álljatok szilárdan, barátaim; soha meg ne hátráljatok! Ne arra törekedjetek, hogy megmentsétek az életeteket, mert aki fél attól, hogy meghaljon az igazságért, elveszíti az örök életet. Tartsatok ki mindvégig, és feltámadunk, és olyanokká válunk, mint az istenek, és celesztiális királyságokban, fejedelemségekben és örök birodalmak felett fogunk uralkodni.”1 […]
Jób kérdése és válasza
A Jób által feltett kérdés már sok millió emberben felmerült, kiknek oda kellett állniuk valamely szerettük ravatala mellé: „Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é?” (Jób 14:14).
A kérdésre pedig válasz adatott, és azok sokaságát, akik befogadták, mennyei harmatként érkező nagyszerű és édes békesség töltötte el. Számtalanszor előfordult, hogy gyötrelmes kínokkal küszködő, a reménytelenség szélére sodródott emberek olyan békességet éreztek, amelyet csak átélni lehet, de megmagyarázni képtelenség.
És amikor a vigaszra lelt lélek ezzel az új bizonyossággal átöleli a bánkódó elmét és a fájdalomtól összetört szívet, akkor ezen emberek sokasága együtt kiálthat fel a szeretett Jóbbal:
„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.
És miután ezt a bőrömet megrágják, testem[ben] látom meg az Istent.
A kit magam látok meg magamnak; az én szemeim látják meg, nem más.” (Jób 19:25–27).
Jób azt szerette volna, hogy bizonyságát feljegyezzék és kőbe véssék, hogy majd az őt követő nemzedékek is olvashassák. Kívánsága teljesült, hiszen nagyon sok lélek talált békességre, miközben az ő erős bizonyságát olvasta.
János látomása
Végül hadd olvassam fel a Jelenések könyvét író János látomását:
„És látám a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állani az Isten előtt; és könyvek nyittatának meg, majd egy más könyv nyittaték meg, a mely az életnek könyve; és megítéltetének a halottak azokból, a mik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint.
És a tenger kiadá a halottakat, a kik ő benne voltak; és a halál és a pokol is kiadá a halottakat, a kik ő nálok voltak; és megítéltetének mindnyájan az ő cselekedeteik szerint” (Jelenések 20:12–13).
És amikor az élő, zöldellő tavasz eljön a komor, halálszerű tél után, a természetben minden teremtmény hirdeti a feltámadt Úr isteniségét: hogy Ő volt a Teremtő, Ő a világ Szabadítója, és Ő valóban Isten Fia.
Monda néki Jézus: Mária!. Készítette: William Whittaker, © IRI; Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat! Készítette: Harry Anderson, © IRI
Legeltesd az én juhaimat! Készítette: Kamille Corry, © IRI, 1998