Anna utazása
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Arizonában él.
A történet 1889 májusában történt.
Anna Matilda Anderson az édesanyjával és nővérével, Idával összebújt a fekete esernyő alatt. A szeme sarkából látta, hogy közeledik a vonat. Megborzongott. Ez a vonat jelentette utazásának kezdetét Svédországból Amerikába.
„Legyetek jók, és fogadjatok szót Carlson eldernek!” – suttogta svédül Anna anyukája. Szorosan átölelte a lányait. Carlson elder három éve, Anna nyolcéves kora óta szolgált misszionáriusként Svédországban. Most eljött az ideje, hogy visszatérjen a családjához az Amerikai Egyesült Államokba, Idahóba.
Amikor Édesanya elhatározta, hogy Annát és Idát Amerikába küldi a svédországi üldöztetés elől, Carlson elder felajánlotta, hogy vigyáz rájuk. Most ott állt a vonatnál. Intett a lányoknak, hogy menjenek vele. Ida szorosan megölelte az édesanyját, majd elindult, Anna azonban hátramaradt.
„Szeretlek – mondta Anna. – Hiányozni fogsz nekem.”
„Te is hiányozni fogsz nekem. Most nagyon figyelj rám. Ha olyan helyre érkezel, ahol nem érted, hogy mit mondanak az emberek, ne felejts el imádkozni a Mennyei Atyádhoz, mert Ő meg fog érteni téged.”
Még mindig édesanyja szavain gondolkozva Anna felszállt a vonatra, és leült Ida és Carlson elder mellé. Már nagyon várta, hogy először utazhasson vonaton, de most mindössze egy utolsó pillantást akart vetni az édesanyjára. A vonat túl magas volt ahhoz, hogy lássa az emberek arcát, de mosolygott, amikor meglátta az édesanyja fekete esernyőjét, amely kiemelkedett a tömegből. Tudta, hogy Édesanya figyeli.
A vonat nagy gőzfelhőt fújva előrelódult. Először olyan lassan ment, hogy Édesanya még tudott futni a vonat mellett. A fekete esernyő integetett Annának, ám nemsokára eltűnt a szeme elől. Anna nekitámaszkodott az ablaküvegnek, és azon töprengett, hogy mi várhat rájuk.
Hetekkel később Anna ismét az ablaküvegnek támaszkodott, de már egy másik vonaton. Ez a Utah állambeli Salt Lake Citybe vitte őt. „Amerika másképp néz ki, mint Svédország, ugye”? –mondta Idának.
„Igen – súgta vissza Ida svédül. – De most Amerika az otthonunk, és ha elég keményen dolgozunk, akkor ide tudjuk hozni Édesanyát is.”
Arra nem volt elég pénzük, hogy Édesanya a saját jegyét is megvegye. Egy Utah állambeli, ogdeni család fizette ki Ida útját Amerikába. Ida velük fog élni a farmjukon, és munkával fogja törleszteni a tartozását. Anna azonban Salt Lake Cityben marad a nagynénjénél. Anna nagynénje évekkel ezelőtt költözött Utahba, és Édesanya megírta neki, hogy Anna úton van.
A vonatozás után hajóval tették meg az utat az Északi-tengeren keresztül Dániába. Azután Angliába, majd Írországba hajóztak, végül átszelték az Atlanti-óceánt, és New York Cityben értek partot. Anna a tizenöt napos utazás nagy részén tengeribeteg volt. Fellélegzett, amikor New Yorkban felszálltak egy Utahba induló vonatra.
„Ogden, Utah!” – kiáltotta a kalauz. Anna még egyáltalán nem tudott angolul, de felismerte a város nevét. Összeszorult a szíve. Még jobban összeszorult, amikor Carlson elder felállt, és felvette a saját és Ida táskáját.
„Menned kell?” – kérdezte a nővérét.
„Igen” – mondta Ida kedvesen. – Ne aggódj, a nénikénk várni fog rád, amikor leszállsz Salt Lake Cityben.”
Anna nézte, amint Idát és Carlson eldert üdvözli a misszionárius családja az állomáson. Idát ekhós szekéren viszik el új otthonába, a farmra, ők pedig továbbutaznak Idahóba. Anna most már valóban teljesen egyedül érezte magát.
A vonat tovább zakatolt az éjszakában, majd egy nagyot zökkenve megállt a Salt Lake City-i állomáson. Majdnem éjfél volt. Anna fogta a táskáját, és leugrott a peronra. Fáradt tekintetével a nagynénjét kereste,
azonban nem várt rá senki.
Félelem kerítette hatalmába. Újra végignézett a peronon, remélve, hogy valami elkerülte a figyelmét. A szemei az árnyékokat kutatták. Megpróbálta kivenni az emberek vonásait a pislákoló gázlámpák fényénél. De a nagynénje nem volt ott.
Idegenek mentek oda hozzá, és kérdéseket tettek fel neki. Anna úgy gondolta, hogy biztos segíteni szeretnének neki, de nem értette, amit mondtak.
Soha életében nem volt ennyire megrémülve. Még akkor sem, amikor Svédországban az osztálytársai kigúnyolták az új hite miatt. Még akkor sem, amikor beteg volt a New Yorkba tartó hajóút során. Sőt, még akkor sem, amikor Édesanya elköszönt tőle.
Anna behunyta a szemét és visszaemlékezett édesanyja szavaira: „Ne felejts el imádkozni a Mennyei Atyádhoz, mert Ő meg fog érteni téged.”
Anna letérdelt a peronon a bőröndje mellé, és nagyobb odaadással imádkozott, mint addigi életében bármikor. Azért imádkozott, hogy a Mennyei Atya küldjön hozzá valakit, aki beszél svédül és megérti őt.
Miután befejezte az imát, felnézett. Még mindig nem várt rá senki. De aztán észrevett egy német családot, akiket felismert a vonatról. Az anya intett neki, hogy kövesse őket. A könnyeit hullatva Anna fogta a táskáját, és utánuk csoszogott.
Követte őket a Templom tér déli kapujáig. Megnézte azt a helyet, ahol a gyönyörű, új templom épült. Majd hirtelen sietős lépteket hallott a közelben. Egy asszony sietett feléjük, alaposan megszemlélve az összes érkező bevándorlót. Az asszony pillantása átsiklott a német családon, aztán Annán megpihent. Amikor Anna feltekintett, az asszony megállt és rábámult. Anna visszabámult, és remény töltötte el.
Ismerte őt! A vasárnapi iskolai tanítója volt az, aki alig egy évvel korábban jött Utahba. Ismerte őt!
A tanító szorosan átölelte Annát, letörölte a könnyeit, és svédül azt súgta neki: „Újra és újra felébredtem. Ideérkező bevándorlókat láttam a lelki szemeim előtt. Nem is tudtam visszaaludni. Az a benyomásom támadt, hogy jöjjek a templomhoz, és nézzem meg, ismerek-e itt valakit.” Kézen fogta Annát, és elindult vele az utcán. „Most gyere velem” – mondta.
Később Anna megtudta, hogy a nagynénje és a nagybátyja elköltözött Salt Lake-ből, és emiatt nem kapták meg az édesanyja levelét. A tanítója üzent nekik, és négy nap múlva eljöttek Annáért. Idővel Ida és Anna el tudta hozni Édesanyát is Amerikába.
De most mindez nem számított. Miközben Anna a tanítója otthona felé sétált, azt gondolta: „Mennyei Atya jobb választ adott, mint amiért imádkoztam. Én csak azt kértem, hogy küldjön valakit, aki megért engem, Ő pedig olyasvalakit küldött, aki ismer is engem.”
Illusztrációk: Shawna J. C. Tenney