Míg újra találkozunk
Bárányok és pásztorok
A kis barátom megijedt a vihartól, és hallottam a bégetését.
Fénykép: Suren Manvelyan/Thinkstock
Amikor még nagyon kicsi fiú voltam, egyszer az édesapám talált egy teljesen magára maradt bárányt a sivatagban. A nyáj, amelyhez az anyja tartozott továbbment, és a bárány valamiért elszakadt tőlük. A pásztor, úgy tűnik, nem vette észre, hogy a bárány elveszett. Mivel a bárány nem tudott volna életben maradni egyedül a sivatagban, az édesapám felvette, és hazahozta. Ha otthagyja a bárányt, akkor biztos halál vár a kis állatra: vagy a prérifarkasok, vagy az éhínség áldozatául esik, mert annyira fiatal volt, hogy még tejre volt szüksége. Egyes juhászok szopós báránynak hívják az ilyen bárányokat. Az édesapám nekem adta ezt a bárányt, és én lettem a pásztora.
Heteken keresztül cumisüvegben tehéntejet melegítettem, és abból etettem a kisbárányt. Hamar összebarátkoztunk. Nigh-nak neveztem el – nem emlékszem, hogy miért. Nőni kezdett. Együtt játszottunk a pázsiton. Időnként együtt feküdtünk a fűben és a puha, gyapjas oldalára hajtottam a fejemet, felnézve a kék égre és a gomolygó, fehér felhőkre. Napközben nem zártam be a bárányt, úgysem szökött volna el. Hamarosan megtanult legelni. Az udvaron bárhonnan is hívtam, odajött hozzám. Csak utánoznom kellett, amennyire tőlem tellett, a bárány bégetését: Bee! Bee!
Egyik éjszaka hatalmas vihar támadt. Elfelejtettem bezárni a bárányomat az istállóba, ahogy azt tennem kellett volna. Lefeküdtem aludni. A kis barátom megijedt a vihartól, és hallottam a bégetését. Tudtam, hogy segítenem kellene neki, de bent akartam maradni a biztonságos, meleg és száraz ágyamban. Nem keltem fel, ahogy azt tennem kellett volna. Másnap reggel holtan találtam a bárányomat. Egy kutya is meghallotta kétségbeesett bégetését, és elkapta. Összetört a szívem. Nem voltam jó pásztora, avagy sáfára annak, amit az édesapám rám bízott. Az édesapám azt kérdezte: „Fiam, hát még egy bárányt sem bízhatok rád?” Megjegyzése még jobban fájt, mint a gyapjas kis barátom elvesztése. Azon a napon, kisfiúként elhatároztam, hogy soha többé nem fogom elhanyagolni a pásztorként rám bízott dolgokat, ha még egyszer hasonló helyzetbe kerülök. […]
Több mint hatvan év elteltével még most is hallom a fülemben a bégetést, a gyerekkori bárányom ijedt sírását, akinek nem voltam olyan jó pásztora, mint amilyennek lennem kellett volna. Emlékszem édesapám szerető dorgálására is: „Fiam, hát még egy bárányt sem bízhatok rád?” Ha nem vagyunk jó pásztorok, vajon hogyan fogunk érezni az örökkévalóságban?
James E. Faust: “Responsibilities of Shepherds,” [A pásztorok felelőssége] című beszéde alapján. Ensign, May, 1995, 46, 48.