Pionírok: Horgony a napjainkra
Írta: Marcus B. Nash elder
a Hetvenektől
Elhangzott a Pioneers—Anchors for the Future [Pionírok – A jövő horgonyai] című beszéd részeként 2013. július 24-én Salt Lake Cityben, a Sons of Utah Pioneers [utahi pionírok gyermekei] szervezet kora reggeli megemlékezésén.
Emlékezzünk a pionírokra, a történeteikre, és Isten megtartó, megmentő és megszabadító hatalmára, amely a pionírok hitére és reménységére érkezett válaszul.
A Mormon könyve igazságáról meggyőződve Weltha Bradford Hatch azt kérte, hogy inkább egy befagyott folyóban kereszteljék meg, minthogy megvárja a nyarat.
Weltha Bradford Hatch – a feleségem, Shelley egyik őse – és a férje, Ira, 1832-ben egy Farmersville nevű piciny városkában lakott New York államban, a Seneca-tó közelében. Amikor Oliver Cowdery és Parley P. Pratt misszionáriusként eljutott a Hatch család otthonába, Weltha megvette tőlük a Mormon könyve egy példányát, és azonnal el is olvasta. Meggyőződött annak igazságáról, és kérte, hogy kereszteljék meg.
Férje azonban várakozásra intette a fokozódó üldöztetés és a hamarosan világra jövő gyermekük miatt. Nem sokkal a szülés után Weltha megkeresztelkedett – de csak miután léket vágtak a folyó jegén, amelyben elvégezték a szertartást.1
Ira is érdeklődve fogadta az evangélium üzenetét. Többet akart tudni róla, továbbá késztetést érzett arra, hogy hozzájáruljon a Kirtland templom építéséhez. Ő és Weltha tehát az Ohio állambeli Kirtlandbe utaztak, hogy találkozzanak Joseph Smith prófétával. A hosszú utat bricskán tették meg. Amikor megérkeztek, megtudták, hogy a Próféta egy közeli ligetben van egy csoport férfival, és fát vágnak.
Miután odaértek a ligethez, az egyik férfi belevágta egy fába a fejszéjét, odalépett hozzájuk, és ezt mondta: „Hatch testvér, három napja várlak! A pénz, amelyet hoztál, a templom pulpitusának megépítésében lesz segítségünkre.”
Ez az ember Joseph Smith volt. Mondanom sem kell, Ira megkeresztelkedett. Welthával együtt hazatértek, összeszedték ingóságaikat, és csatlakoztak a kirtlandi szentekhez.2
Az én egyik ősöm, Isaac Bartlett Nash, Walesben csatlakozott az egyházhoz, és átszelte előbb az Atlanti-óceánt, majd a síkságot, hogy csatlakozzon a szentekhez Salt Lake Cityben. Miután megérkezett, hallotta az egyház egyik elnöklő elderét, amint elítélő szavakkal illette a dohány rágását: „Vannak olyan elderek az itt összegyűltek között, akiknek most is dohány van a szájában, pedig egy disznó sem rágná azt a hitvány gyomot.” Isaac, maga is egy adag dohánnyal a szájában, óvatosan kiköpte azt, a földre ejtette és így szólt hozzá: „Maradj is ott, amíg érted nem jövök!” Soha nem ment érte.3
Mi vezette Welthát arra, hogy megkeresztelkedjen egy befagyott folyóban, ahelyett hogy megvárta volna a nyarat? Mi indította Irát arra, hogy New Yorkból Ohióba utazzon, és pénzt ajánljon fel egy olyan egyház által épített templomra, amelynek még nem is volt a tagja? Mi tette Isaacot képessé arra, hogy elhagyja a szülőföldjét, áthajózza az Atlanti-óceánt, átszelje a síkságot, majd a dohányt is hozzáadja azon dolgok listájához, amelyekről lemondott?
Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) ezt a megfigyelést tette: „Az erő, ami tettekre sarkallta az evangéliumbeli elődeinket, az Istenbe vetett hit ereje volt. Ugyanez az erő tette lehetővé az egyiptomi kivonulást, a Vörös-tengeren való átkelést, a hosszú utazást a pusztaságon keresztül, és Izráel megalapítását a megígért földön.”4
A hit cselekvésbeli és hatalombeli tantétel egyaránt.5 A „hit nem a dolgok tökéletes ismerete” (Alma 32:21), hanem egy Lélek általi bizonyosság (lásd Zsidók 11:1), amely cselekvésre késztet minket (lásd Jakab 2:17–26; 2 Nefi 25:23; Alma 34:15–17), hogy kövessük a Szabadítót, és megtartsuk az Ő összes parancsolatát, akár még áldozathozatal és megpróbáltatások árán is (lásd Ether 12:4–6).6 Ugyanolyan biztosan, mint ahogy reggel felkel a nap, a hit reményt teremt – bizakodást, hogy jó dolgok várnak ránk a jövőben (lásd Moróni 7:40–42) –, és elhozza nekünk az Úr megtartó hatalmát.7
Ha a hit volt az az erő, ami cselekvésre késztette pionír elődeinket, akkor a hitük által teremtett remény volt az, ami biztos támpontként lehorgonyozta lelküket. Moróni így írt erről:
„[H]it által teljesedik be minden dolog –
Ezért, aki hisz Istenben, az biztosan remélhet egy jobb világot, igen, méghozzá helyet Isten jobb keze felől, mely reménység a hitből származik, olyan horgonyt készítvén az emberek lelkének, mely biztossá és állhatatossá teszi őket, mindig bővelkedvén a jó cselekedetekben, és Isten dicsőítéséhez vezetvén el őket” (Ether 12:3–4).
A pionírokat Krisztusba vetett sziklaszilárd hitük késztette cselekvésre abban a reményben, hogy jó dolgok várnak rájuk – nemcsak saját magukra, hanem utódaikra is. Ennek a reménynek köszönhetően magabiztosak és állhatatosak voltak – Istent dicsőítették, bármiben szűkölködtek is. Akik kitartottak a hithűségükben, azok számára csodálatos módon nyilvánult meg Isten hatalma.
Napjainkban miként válhatnak horgonnyá számunkra ezek a pionírok? Három javaslatot tennék erre:
Emlékezzünk a pionírokra!
Emlékezzünk a pionírokra, a történeteikre, és Isten megtartó, megmentő és megszabadító hatalmára, amely a pionírok hitére és reménységére érkezett válaszul. Pionír apáink és anyáink segítenek nekünk megtudni, hogy szövetséges népként kik is vagyunk valójában, és megerősítik számunkra, hogy az Istenünk – akivel szövetséget kötöttünk és aki „nem változik” (Mormon 9:19) – éppúgy meg fog minket is áldani a nehézségek és próbatételek idején, mint ahogy pionír apáinkat és anyáinkat is megáldotta.
Alma azt tanította, hogy Isten „minden ígéretét be fogja tölteni, amit majd neked tesz, mert az atyáinknak tett ígéreteit is betöltötte” (Alma 37:17). Ennek tudatában a pionírok példája minket is arra ösztönöz majd, hogy hozzájuk hasonlóan hittel cselekedjünk és a remény legyen horgonyunk.
Ez az a horgony, amely után ebben az erkölcsi, lelki és múlandó dolgoktól zajos világunkban kutatunk: a Krisztusba vetett élő, cselekvő hit, és a remény, amely horgonyként köt minket az Ő útjához.
A Willie és a Martin kézikocsis társaságok története a korai pionírok hitének és reményének jelképévé vált. Csoda, hogy mintegy kétszázan haltak meg mindössze a két társaság nagyjából ezer tagja közül.8 Megmentőiknek hittel és reménnyel telt erőfeszítései – amelyekhez isteni segítség is társult – mentették meg a kézikocsis társaságokat.9
Miután elhagyták a Nagy-sóstó völgyét, a mentőcsapatokat is elérték ugyanazok a korai, vad és könyörtelen téli viharok, amelyek elnyelték a kézikocsis társaságokat. A természet zordságával szembesülve a mentőcsoport néhány tagja megingott a hitében, és reményt vesztve visszafordult.
Ezzel szemben Reddick Allred három héten keresztül rendíthetetlenül fenntartott egy mentőállomást a veszélyes téli időjárási körülmények ellenére is. Amikor a mentőcsoport egy másik tagja meg akarta győzni Allred testvért arról, hogy forduljon vissza vele együtt, Reddick tiltakozott:
„Visszautasítottam javaslatát, és… azt tanácsoltam neki, hogy maradjon, mert a társaság élete rajtunk múlik – írta naplójában. – Ekkor ő… azt indítványozta, hogy mivel én vagyok az állomás elnöke, belém vetik bizalmukat, hogy tudjam meg az Úrtól, mit kell tennünk. Én ezt elleneztem, mert [az Úr] már megmondta, hogy mit [kell] tennünk.”10
A megpróbáltatások idején tanúsított ily rendíthetetlen hit állhatatos férfiakat és nőket teremt, és biztos irányt mutat, amikor az eltévelyedés veszélyével fenyegető viharok dúlnak. Az ilyen hit egyik gyümölcse az, hogy birtokosai képesek lesznek gondozni, megmenteni és megáldani másokat. Képzeljétek el, micsoda melegség tölthette el Reddick Allredet, amikor a kézikocsis társaság megérkezett az állomására! Képzeljétek el, mit érezhetett a társaság, amikor meglátták őt!
Emlékezzünk az egységükre!
Emlékezzünk arra, hogy a pionírok – általánosságban véve – egységesek voltak. A történészek megfigyelték, hogy az utolsó napi szentek nyugatra tartó útja különbözött az amerikai nyugat más vándorlásaitól.
„Ők a szó legszorosabb értelmében menetelő falvak voltak, a józanság és a szolidaritás falvai, olyan fegyelemmel, amelynek nem volt párja a nyugat ösvényein. […]
Kevés Kaliforniába vagy Oregonba igyekvő bevándorló gondolt az utána jövőkre. […] Nem úgy a mormonok. A pionír társaság első dolga az volt, hogy feljegyzéseket készítettek a jó táborhelyekről, az erdőkről, a vízben és füves területekben gazdag vidékekről, továbbá felmérték a távolságokat és mérföldköveket állítottak. Ők és az őket követő társaságok kemény munkával hidakat építettek, és könnyebben megközelíthetővé tették a gázlókat. Tutajokat és átkelésre alkalmas csónakokat készítettek, és otthagyták őket, hogy az utánuk jövő társaságok is tudják használni azokat.”11
Ennek a magatartásbeli különbségnek az volt az oka, hogy az egyház tagjai Siont jöttek felépíteni. Gyakorlati szempontból Sion ezt jelenti: „…minden ember annyira becsülje testvérét, mint saját magát, és gyakoroljon erényt és szentséget [az Úr előtt]” (T&Sz 38:24). Sion – egy olyan társadalom, ahol az emberek egy szívvel és egy elmével, igazlelkűségben élnek, és nincsen közöttük szegény (lásd Mózes 7:18) – a múltban is és a jövőben is annak eredménye lesz, hogy „minden ember arra törek[szik], ami felebarátja javára van, …minden dologban jót téve, egyedül Isten dicsőségére tekintő szemmel” (T&Sz 82:19).
A közösségnek ez a lelkülete és a kölcsönösen vállalt felelősség Isten prófétájának egységes követését eredményezte. Ez az egyik fő oka a pionírok sikerességének, és fontos része a ránk hagyott örökségüknek is. Azt súgják, hogy mi is csak olyan mértékben fogunk az Úr hatalma által gyarapodni, amilyen mértékben a közösség lelkületét szem előtt tartva egyként cselekszünk, és kölcsönösen osztozunk abban a felelősségben, hogy követjük az Úr prófétáját.
Adjuk tovább a pionír lelkületet!
Felelősek vagyunk azért, hogy gyermekeinkben és unokáinkban elültessük ugyanazon lelkiség magjait, amely a pionírok lépteit vezette. Miként lehetséges ez? Egy egyszerű leckét tanulhatunk erről az ecuadori Otavalóban élő Muñoz családtól. 2013 márciusában találkoztam Juan José Muñoz Otavalo testvérrel, a feleségével, Laurával és az egyik fiukkal, Juan Amadóval, hogy az egyházban eltöltött éveikről érdeklődjek. Megtudtam, hogy Muñoz testvér a legelső megtértek közé tartozik Otavalóban.
Amikor még kisfiú volt, kapott egy spanyol nyelvű példányt a Mormon könyvéből. Bár elolvasni nem tudta, mégis mélységes erőt és különleges lelkiséget érzett, amikor a kezében tartotta. Otthon elrejtette, mert tudta, hogy a fivérei biztos tönkretennék.
Időről időre elővette a könyvet a rejtekhelyéről, csak azért, hogy a kezében tartsa és érezze az erejét. A komoly viszontagságok és az őt ért támadások ellenére csatlakozott az egyházhoz, és ő lett az egyik legelső, Otavalo faluból elhívott misszionárius. Később feleségül vett egy visszatért misszionárius nővért, és egy hithű, evangélium-központú családot neveltek fel közösen. Hithűen szolgált egyházi vezetőként, és segített lefordítani a Mormon könyvét és a templomi szertartásokat kecsuára, az anyanyelvére.
Juan Amado, maga is visszatért misszionárius, könnyezve hallgatta Muñoz testvér beszámolóját hitének történetéről. Amikor az édesapja elhallgatott, ez a derék fiú így szólt: „Mindig is nagyra becsültem a pionírokat, akik kézikocsijaikkal átszelték Észak-Amerika síkságait. Az ő hitük, odaadásuk és elkötelezettségük lelkesített és mélyen megérintett egész életem során. Azonban a mai napig nem vettem észre, hogy vannak pionírok itt Otavalóban is, és ők az én szüleim! Ez örömmel tölt el engem.”
A Muñoz házaspár példája arra tanít minket, hogy a hit pionír örökségét akkor tudjuk átadni másoknak, ha magunk is pionírok vagyunk: ha megnyitjuk előttük az evangélium ösvényét, megmutatjuk nekik azt, és magunk is azon haladunk, előttük járva. Amikor következetesen gyakoroljuk az Úrba vetett hitünket, és reménnyel horgonyozzuk lelkünket Őhozzá, mi magunk is „biztossá és állhatatossá [válunk], mindig bővelkedvén a jó cselekedetekben, és Isten dicsőítéséhez vezetvén el őket” (Ether 12:4). Ekkor, Reddick Allredhez hasonlóan, mi is azokat szolgáljuk majd, akik eltévedtek az élet ösvényén, és ők – a jövő nemzedékeit is beleértve – megtanulják tőlünk az ilyen élet erejét és békességét.
M. Russell Ballard elder, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja, ezt a megfigyelést tette:
„Valószínűleg a legtöbbünknek nem azzal kell bebizonyítania a hitét és a bátorságát, hogy néhány tulajdonát szekérre vagy kézikocsiba pakolva több mint 2000 kilométert gyalogol… Ma másfajta kihívásokkal kell szembenéznünk – másfajta hegyeket kell megmásznunk, másfajta folyókon kell átkelnünk, és másfajta völgyeket kell virágba borítanunk (lásd Ésaiás 35:1). […]
A mi küzdelmünk abban rejlik, hogy olyan világban kell élnünk, amely a bűn és a lelki közömbösség lejtőjén halad lefelé, ahol úgy tűnik, mindenhol élvhajhászás, becstelenség és kapzsiság van jelen. Korunk pusztaságát tanácstalanság és ellentétes üzenetek jellemzik.”
Nem lehetünk közömbösek Isten parancsolataival kapcsolatban, tette hozzá Ballard elder. „A világ kísértéseinek és gonoszságainak elkerülése az igazi újkori pionír hitét és kitartását követeli meg.”12
Határozzuk el mindannyian, hogy pionírok leszünk, az élen járunk, és megnyitjuk az utat másoknak, akiket megtépázott ez a bűnbe, zűrzavarba és kétségekbe süllyedt világ. Kívánom, hogy emlékezzünk a pionírokra és történeteikre, emlékezzünk arra, hogy egyesült erővel Siont jöttek felépíteni, majd vegyük magunkra a felelősséget, hogy az ő hitükhöz hasonlatos hit magvait hintsük el mindenkiben, akivel csak találkozunk – különösen a felnövekvő nemzedékben –, és ezt a saját „élő… áldozat[unk]” (Rómabeliek 12:1) felajánlása által tegyük. Más szóval egy olyan élet által, melyet az Úr Jézus Krisztusba vetett hit irányít, és az Őáltala eljövő jó dolgokba vetett remény horgonyoz le szilárd alapokra.
Pionírnak lenni azt jelenti, hogy nem fáradunk bele a jó tevésébe (lásd T&Sz 64:33). Bizonyára Weltha Hatch semmi rendkívülit nem látott abban, hogy egy jeges folyóban keresztelkedjen. Isaac Nash sem gondolta, hogy olyan nagy horderejű dolog lenne egy adag dohányt kiköpni a földre. Ami pedig Reddick Allredet illeti, ő egyszerűen azt tette, amire az Úr utasította.
Ezekből a kis és egyszerű dolgokból valami nagyszerű jött létre! Emlékezzünk tehát, hogy nincsenek jelentéktelen részei a nagyszerű törekvéseknek. Amint az evangélium szerint élünk, követjük a prófétát, a hitet választjuk a kételkedés helyett, és megtesszük azokat az apró dolgokat, amelyek növelik a hitünket és a lelkünket lehorgonyzó reményt szülnek, mindannyian pionírokká válunk, előkészítve az utat másoknak, hogy követhessenek minket.
„A pénz, amelyet hoztál, a templom pulpitusának megépítésében lesz segítségünkre” – mondta Joseph Smith próféta Ira Hatchnek első találkozásuk alkalmával. A Próféta olyan mély benyomást tett rá, hogy Ira megkeresztelkedett, és feleségével együtt New Yorkból az Ohio állambeli Kirtlandbe költözött.
Illusztrációk: Dan Burr; fényképek az Egyháztörténeti Könyvtár jóvoltából; képkeretek a kittimages/iStock/Thinkstock jóvoltából
A Muñoz család fényképét Marcus Nash elder bocsátotta rendelkezésünkre