A vallás és az állam
Írta: Wilford W. Andersen elder
a Hetvenektől
A vallás és az állam különböző, de egymással párhuzamos vágányokon haladnak. Akkor a legsikeresebbek és leghatékonyabbak, amikor védik és támogatják egymást.
Fényképes illusztráció: David Stoker
A vallás és az állam egy olyan házaspárhoz hasonlít, akiknek néha nehéz az együttélés, de egyszerűen nem tudnak egymástól távol lenni. A vallásnak is és az államnak is szüksége van függetlenségre ahhoz, hogy virágozzon. A történelmi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a teljes szétválás egyikük számára sem egészséges. Különböző, de egymással párhuzamos vágányokon haladnak. Akkor a legsikeresebbek és leghatékonyabbak, amikor védik és támogatják egymást.
Az államok nélkülözhetetlen szerepet játszanak a vallásszabadság védelmében és fenntartásában, valamint az egyházak társadalmi szerepének istápolásában. Szerencsére a mi korunkban a világ legtöbb kormánya – részben vagy egészben – támogatja a vallásszabadságot, és biztosítja polgárainak azt a jogot, hogy saját lelkiismeretük szerint hódoljanak és gyakorolják vallásukat. Ez nem mindig volt így.
Sok generáció élte át a szabadság fojtogató hiányát, annak eredményeként, hogy a kormányzat egy államvallást kényszerített rájuk. Mások az erkölcsi összeomlást tapasztalták meg, ami a vallásgyakorlás teljes egészének kormányzati tiltásából fakad. Hálásak vagyunk, hogy a mai világban egyre több ország alkotmánya olyan társadalmat tart példaértékűnek, ahol a vallásos hit és annak gyakorlása, bár szétválasztásra kerül az államtól, de védve és biztosítva van az üldöztetéssel szemben.1
A mennyek által inspirált kormány – a Mormon könyve leírása szerint – biztosította a nép számára a vallásos hit és a vallásgyakorlás szabadságát:
„Most, ha valaki Istent kívánta szolgálni, akkor megvolt ez a kiváltsága; vagyis inkább ha hitt Istenben, akkor kiváltsága volt rá őt szolgálni; de ha nem hitt őbenne, akkor nem volt törvény, mely megbüntette volna. […]
Mert volt egy törvény, hogy az embereket a bűntetteik szerint ítéljék el. Mindazonáltal nem volt törvény az ember hite ellen” (Alma 30:9, 11).
Hívő emberekként hálásnak kell lennünk a kormányzati védelemért, amely biztosítja számunkra, hogy óhajunk szerint válasszuk meg és gyakoroljuk vallásos hitünket.
A vallás nélkülözhetetlen szerepe
Talán kevésbé kézenfekvő néhányunk számára, hogy a vallás és az erkölcs alapvető szerepet játszik a jó és hatékony kormányzás fenntartásában és támogatásában. Sok komoly problémának, amellyel napjainkban szembesül a világ, a tényleges megoldása nem politikai vagy gazdasági, hanem lelki természetű. Például a rasszizmus, az erőszak és a gyűlöletből elkövetett bűncselekmények lelki problémák, ezért a tényleges megoldásuk is csak lelki természetű lehet. Dallin H. Oaks elder a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt tanította:
„A nyugati társadalmak erkölcsi fejlődésének legfontosabb előrelépései közül sokat vallási tantételek ösztönöztek, és a szószékről való hirdetésüknek köszönhetően lettek hivatalosan elfogadva. Ilyen volt például a rabszolga-kereskedelem beszüntetése Angliában, illetve az Emancipációs kiáltvány [az Egyesült Államokban]. Ugyanez igaz az utóbbi fél évszázad polgárjogi mozgalmára.”2
A társadalmak nagyrészt a vallásra és az egyházakra támaszkodnak az erkölcsi rend kialakításában. Az állam soha nem tudna elég börtönt építeni a bűnözők számára, ha a társadalomból, mely őket kitermelte, hiányzik az erkölcsösség, a jellemesség és a hit. Ezen jellemvonások kialakulását pedig jobban ösztönzi a vallásosság, mint a törvények vagy a rendőri hatalom. Az állam számára lehetetlen, hogy az emberek szívéből eredő viselkedést, vágyakat és reményeket irányítsa, pedig ezek azok a magvak, amelyek cselekedetekké nőnek, amelyeket aztán az államnak szabályoznia kell.
Alexis de Tocqueville, a francia történész és államférfi ezt írta: „Az önkényuralom képes hit nélkül kormányozni, a szabadság azonban nem.”3 És még az önkényuralom sem tud korlátlan ideig hit nélkül kormányozni. Borisz Jelcin, az Oroszországi Föderáció első elnökének megfigyelése szerint: „Szuronyokból is felépíthetsz egy trónt, ám nehéz rajta ülni.”4
A hegyi beszédben Jézus szembeállította a könyvekbe írt törvényt a szívbe írt törvénnyel.
„Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj, mert a ki öl, méltó az ítéletre.
Én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, a ki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre” (Máté 5:21–22).
Míg az államok a könyvekben leírt törvényeket juttatják érvényre, addig a vallás a szívbe írt törvények betartására tanítja és buzdítja az embereket. Akik betartják az utóbbit, aligha sértik meg az előbbit. Amint a Tan és a szövetségekben olvassuk: „…aki betartja Isten törvényeit, annak nincs szüksége arra, hogy megszegje az ország törvényeit” (T&Sz 58:21).
Ám ahol a szív dolgait figyelmen kívül hagyják, ott az írott törvény és az állam jogi gépezete előbb-utóbb megreked. Társadalmi szinten akkor érvényesül a kulturált viselkedés, amikor az emberek többsége azért cselekszik erkölcsösen, mert úgy gondolják, hogy ez így helyes, nem pedig azért, mert törvény vagy rendőri erő kényszeríti őket.
Az állam polgárai magatartását ellenőrzi. Arra próbálja rávenni őket, hogy tisztességes és erkölcsös módon viselkedjenek. A vallás viszont a vágyat igyekszik felébreszteni bennük, hogy tisztességesen és erkölcsösen viselkedjenek. Ezra Taft Benson elnök (1899–1994), aki Dwight D. Eisenhower elnök vezetése alatt az Egyesült Államok kormányának tagja volt, így szólt erről a különbségről:
„Az Úr belülről kifelé munkálkodik. A világ kívülről befelé. A világ kivenné az embereket a nyomornegyedekből. Krisztus a nyomornegyedet veszi ki az emberekből, akik aztán maguk mennek ki a nyomornegyedekből. A világ környezetük megváltoztatásával formálná az embereket. Krisztus az embereket változtatja meg, akik aztán megváltoztatják a környezetüket. A világ az emberi viselkedést formálná, Krisztus azonban az emberi természetet is meg tudja változtatni.”5
Hosszú távon minden szabad államnak a polgárai önkéntes jóságára és támogatására kell támaszkodnia. Edmund Burke, a legendás államférfi és politikai filozófus mondta: „A dolgok örökkévaló alkotmányában el lett rendelve, hogy a féktelen elméjű emberek nem lehetnek szabadok. Nekik a szenvedélyeik a béklyóik.”6
Emiatt tehát egy jó kormányzat oltalmazza a vallást és támogatja a vallásszabadságot, egy jó vallás pedig támogatja a helyes állampolgári viselkedést és az ország törvényeinek betartását.
Egy jó kormánynak nem kell részrehajlónak lennie, nem kell előnyben részesítenie vagy pártfogolnia egyik vallást sem a másikkal szemben. A képviselőinek szabadoknak kell lenniük, hogy saját lelkiismeretük parancsa szerint higgyenek és gyakorolják vallásukat. Ugyanezen az alapon a jó vallás sem támogat vagy ellenez egyetlen politikai pártot vagy jelöltet sem, és a híveinek szabadoknak kell lenniük, sőt bátorítani kell őket, hogy vegyenek részt a politikai életben, és támogassák azt a pártot vagy jelöltet, akit a legjobbnak vélnek.
Hallassátok a hangotokat!
Miközben az egyház mint intézmény sokszor kijelentette és ismételten kijelenti politikai semlegességét, az utolsó napi szenteket arra buzdítja, hogy vegyenek részt a politikai életben és a közügyek megvitatásában. A vallásunk része, hogy legyünk jó állampolgárok, bárhol is élünk.
A 2. kézikönyv: Az egyház igazgatása kijelenti: „Az egyháztagokat arra biztatjuk, hogy saját országuk törvényei szerint vegyenek részt a szavazásokon, tanulmányozzák alaposan a kérdésköröket és a jelölteket, és szavazzanak olyan egyénekre, akikről hiszik, hogy feddhetetlenül és bölcsen ítélve fognak cselekedni. Az utolsó napi szentek különleges kötelezettsége, hogy olyan vezetőket keressenek, olyanokra szavazzanak, és olyanokat támogassanak, akik tisztességesek, jók és bölcsek (lásd T&Sz 98:10).”7
Egy napon a Szabadító újra eljön. Az Ő joga, hogy a királyok Királyaként és a mi nagyszerű Főpapunkként kormányozzon és uralkodjon. Akkor majd az állam jogara és a papság hatalma eggyé válnak.
Addig a csodálatos napig azonban a vallásnak és az államnak kéz a kézben kell járnia az emberiség történelmének útján – kölcsönösen tiszteletben tartva egymás függetlenségét és méltányolva a másik fél nélkülözhetetlen hozzájárulását.