Elhíva a munkára

David A. Bednar elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából

Lényeges és fontos a konkrét helyen történő munkálkodásra való kijelölés, mégis másodlagos a munkára való elhíváshoz képest.

Monson elnök, nagy öröm hallani a hangodat és útmutatást kapni tőled! Szeretünk téged, támogatunk téged, és mindig imádkozunk érted.

Imádkozom a Szentlélek támogatásáért, ahogy együtt átgondoljuk az ama nagy munkát illető tantételeket, amit az evangélium minden nemzetnek, nemzetségnek, nyelvnek és népnek történő prédikálása¹ jelent.

Szolgálatra elhíva és munkálkodásra kijelölve

Minden évben fiatal férfiak és fiatal nők tízezrei, valamint számos idős házaspár várja lelkesen, hogy megérkezzen Salt Lake Cityből egy különleges levél. A levél tartalma örökké tartó hatással van a címzett személyre, ahogy a családtagjaira és nagyon sok más emberre is. Érkezésekor a borítékot néha szépen és türelmesen bontják ki, máskor izgatottan és sietősen tépik fel. E különleges levél elolvasása olyan élmény, amelyet soha nem lehet elfelejteni.

A levelet Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza elnöke írja alá, az első két mondata pedig így szól: „Ezennel elhívást kapsz, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza misszionáriusaként szolgálj. Munkálkodásodra a ______ Misszió került kijelölésre.”

Figyeljétek meg, hogy az első mondat teljes idejű misszionáriusi szolgálatra hív el az Úr visszaállított egyházában. A második mondat egy konkrét helyen és misszióban végzett munkára történő kijelölésre utal. Lényeges, hogy mindannyian megértsük az e két mondat által kifejezett fontos különbséget.

Az egyházi szokásaink szerint gyakran fogalmazunk úgy, hogy elhívtak minket szolgálni valamely országba, például Argentínába, Lengyelországba, Koreába vagy az Amerikai Egyesült Államokba. A misszionáriust azonban nem valahova hívják el: őt szolgálni hívják el. Amint azt az Úr 1829-ben Joseph Smith prófétán keresztül kijelentette: „Ha… Istent kívánjátok szolgálni, el vagytok híva a munkára.”²

Minden egyes missziós elhívás és kijelölés – ahogy a kijelölés későbbi megváltoztatása is – az Úr szolgáin keresztül adott kinyilatkoztatás eredménye. A munkára való elhívás Istentől jön az egyház elnökén keresztül. A világszerte jelenleg működő több mint 400 misszió egyikébe történő kijelölés Istentől jön, a Tizenkét Apostol Kvóruma egyik tagján keresztül, aki az Úr élő prófétájának felhatalmazásával cselekszik. A prófétálás és a kinyilatkoztatás lelki ajándékai minden missziós elhívásnak és kijelölésnek a velejárói.

A Tan és a szövetségek 80. szakasza annak a missziós elhívásnak a feljegyzése, amelyet Joseph Smith próféta Stephen Burnettnek adott át 1832-ben. A Burnett testvérnek átadott elhívás tanulmányozása segít nekünk 1.) világosabban megérteni, mi a különbség a misszionáriusként végzett „munkára elhíva”, illetve a konkrét helyen történő „munkálkodásra kijelölve” fogalmak között, valamint 2.) még teljesebben értékelni az evangélium hirdetésében meglévő egyéni, istenileg kijelölt felelősségünket.

E szakasz első verse szolgálatra való elhívás: „Bizony, így szól az Úr hozzád, Stephen Burnett szolgám: Menj, menj a világba, és prédikáld az evangéliumot minden teremtménynek, aki hangod hallótávolságába kerül.”³

Érdekes, hogy a második vers a kijelölt misszionáriustársa személyéről tájékoztatja Burnett testvért: „És amennyiben társat szeretnél, melléd adom Eden Smith szolgámat.”⁴

A harmadik vers arra utal, hogy hol kell munkálkodnia ennek a két misszionáriusnak: „Menjetek tehát és prédikáljátok evangéliumomat. Északra vagy délre, keletre vagy nyugatra, nem számít, mert nem hibázhatjátok el.”⁵

Nem hiszem, hogy a „nem számít” kifejezés, ahogy az Úr ebben a szentírásban használja, arra utalna, miszerint Őt nem érdekli, merre munkálkodnak a szolgái. Sőt, nagyon is érdekli. Mivel azonban az evangélium prédikálásának munkája az Úr munkája, Ő sugalmazza, vezérli és irányítja felhatalmazott szolgáit. Amikor a misszionáriusok arra törekednek, hogy egyre méltóbb és hozzáértőbb eszközök legyenek az Ő kezében, és a tőlük telhető legtöbbet teszik a feladataik hithű ellátásáért, akkor „nem hibázhatjá[k] el” – bárhol szolgáljanak is. Talán az egyik lecke, amelyet a Szabadító ebben a kinyilatkoztatásban tanít nekünk, az, hogy bár lényeges és fontos a konkrét helyen történő munkálkodásra való kijelölés, mégis másodlagos a munkára való elhíváshoz képest.

A következő vers kiemeli az összes misszionárius számára fontos tulajdonságokat: „Hirdessétek tehát azon dolgokat, amiket hallottatok, és bizony hisztek, és igaznak tudtok.”⁶

Az utolsó vers arra emlékezteti Burnett testvért és mindannyiunkat, hogy kitől is jön valójában a szolgálatra való elhívás: „Íme, ez annak akarata, aki elhívott titeket, a ti Megváltótok, méghozzá Jézus Krisztus akarata. Ámen.”⁷

A félreértések tisztázása

Néhányan talán azt kérdezitek magatokban, miért döntöttem úgy, hogy a munkára elhívás és a munkálkodásra kijelölés látszólag egyértelmű különbségtételéről fogok beszélni egy általános konferencia papsági ülésén. Az e kérdésre adott válaszom meglehetősen egyértelmű: megtanultam a tapasztalataimból, hogy az egyház számos tagja nem érti eléggé ezeket a tantételeket.

A legfontosabb oka annak, hogy erről a témáról beszélek, az, amit az idők során megtudtam arról a nyugtalanságról, aggodalomról vagy akár bűntudatról is, amelyet sok olyan misszionárius érez, akiket a szolgálatuk időtartama alatt különböző okok miatt más munkahelyszínre helyeznek át. Az ilyen áthelyezések néha olyan események és körülmények miatt válnak szükségessé, mint amilyen egy baleset vagy sérülés, vízum megszerzésével kapcsolatos késések és nehézségek, politikai bizonytalanság, új missziók létrehozása és azok személyi szükségletei, vagy az evangélium hirdetésének munkájához tartozó szükségletek világszerte zajló átalakulása és folytonos változása.⁸

Amikor egy misszionáriust áthelyeznek a munka egy másik helyszínére, a folyamat pontosan ugyanolyan, mint az eredeti kijelöléskor. A Tizenkettek Kvórumának tagjai sugalmazásra és iránymutatásra törekszenek minden ilyen áthelyezés során.

Nemrégiben egy hithű férfival beszélgettem, aki szíve legmélyebb érzéseit osztotta meg velem. Pont előtte volt egy gyűlés, ahol elmagyaráztam a munkára való elhívás és a munkálkodásra való kijelölés közti különbséget. Ez a jóravaló testvér megrázta a kezemet, és könnyes szemmel ezt mondta: „Mindaz, amit ma segítettél megtanulnom, olyan terhet emelt le a vállamról, amelyet több mint 30 éve hordoztam. Fiatal misszionáriusként először Dél-Amerikában jelölték ki a munkálkodásom helyszínét, de nem kaptam vízumot, így ezt megváltoztatták, és az Egyesült Államokba lettem kijelölve. Az azóta eltelt évek során végig azon tűnődtem, miért nem szolgálhattam azon a helyen, ahová elhívtak. Most már tudom, hogy a munkára lettem elhíva, nem pedig egy adott helyre. El sem tudom mondani, milyen sokat segített nekem ennek a megértése.”

Sajgott a szívem e jó ember miatt. Amikor ezeket az alapvető tantételeket tanítom szerte a világon, számtalan ember közöl velem négyszemközt ugyanolyan érzéseket, mint az általam most említett férfi. Azért beszélek ma erről a témáról, mert ezen egyház egyetlen tagjának sem lenne szabad a félreértés, a bizonytalanság, a gyötrődés vagy a bűntudat felesleges terhét hordoznia a munkálkodásra történt bármely kijelöléssel kapcsolatban.

„Menjetek tehát és prédikáljátok evangéliumomat. Északra vagy délre, keletre vagy nyugatra, nem számít, mert nem hibázhatjátok el.”⁹ Miközben ezekről a szentírásbeli szavakról elmélkedtek és megnyitjátok a szíveteket, remélem és imádkozom, hogy meghívjátok a Szentlelket, hogy elvigye mélyen a lelketekbe a számotokra szükséges megértést, gyógyulást és megerősödést.

Volt egy további oka is, amiért késztetést éreztem, hogy erről a témáról szóljak, ez pedig a misszionáriusok kijelölése kapcsán szerzett sokéves személyes tapasztalatom. A Tizenkettek számára semmi nem támasztja alá erőteljesebben az utolsó napok folytatólagos kinyilatkoztatásainak valóságát, mint az, amikor az Úr akaratának felismerésére törekszünk, miközben teljesítjük azt a kötelességünket, hogy az egyes misszionáriusoknak kijelöljük a munkálkodásuk helyét. Tanúságomat teszem, hogy a Szabadító egyenként és név szerint ismer bennünket és törődik velünk.

Felkészülés a munkára való elhívásra

Most pedig a munkára szóló elhívásra történő felkészülés egyik alapvető, mégis gyakran figyelmen kívül hagyott tényezőjéről szeretnék röviden szólni.

Három egymással összefüggő szó határozza meg Isten fiai számára a felkészülés és a fejlődés menetét: papság, templom, misszió. Szülőkként, barátokként és egyháztagokként néha oly roppant módon összpontosítunk a fiatal férfiak misszionáriusi felkészítésére, hogy bizonyos fokig talán elhanyagoljuk a többi létfontosságú lépést, amelyeket még a teljes idejű misszionáriusi szolgálat megkezdése előtt kell megtenni a szövetség ösvényén. A misszionáriusi munka kétségtelenül az egyik, de nem az egyetlen fontos építőeleme annak a folyamatnak, amely megteremti az egész életen át tartó lelki fejlődés és szolgálat erős alapját. A papság és a templom áldásai – melyek egyaránt megelőzik a munkálkodás kijelölt helyére való megérkezést – szintén fontosak ahhoz, hogy lelkileg megszilárdítsanak és megerősítsenek bennünket az egész életünk során.

Fiatal férfiak! Amikor tiszteletben tartjátok az ároni papságot, vagyis az alacsonyabb papságot, és teljesítitek az azzal járó kötelességeiteket, akkor felkészültök arra, hogy befogadjátok a melkisédeki papság, vagyis a magasabb papság esküjét és szövetségét, és felmagasztaljátok azt.¹⁰ A személyes érdemesség a magasabb papság elnyerésének legfontosabb követelménye. Előttetek áll egy életen át tartó önzetlen papsági szolgálat. Már most készüljetek fel rá azzal, hogy gyakran végeztek jelentőségteljes szolgálatot. Kérlek, tanuljátok meg szeretni azt, hogy érdemesek vagytok és azok is maradtok. Legyetek érdemesek! Maradjatok érdemesek!

A melkisédeki papság elnyerését és a szolgálatra szólító elhívást követően a fiatal férfiak hatalommal lehetnek felfegyverezve¹¹ a szent templom szövetségei és szertartásai révén. A hathatós teljes idejű misszionáriusi szolgálat előfeltétele az, hogy elmenjetek a templomba és átjárjon benneteket a templom lelkisége. A személyes érdemesség a templomi áldások elnyerésének legfontosabb követelménye számotokra, fiatal férfiak, és az egyház minden tagja számára. Ha az evangéliumi mércékkel összhangban éltek, már kamasz éveitek során is beléphettek az Úr házába, és részt vehettek ott szent szertartásokban. A templomi szertartások szeretete és megértése megerősít és megáld majd benneteket egész életetekben. Kérlek, tanuljátok meg szeretni azt, hogy érdemesek vagytok és azok is maradtok. Legyetek érdemesek! Maradjatok érdemesek!

Sok fiatal férfi és fiatal nő rendelkezik már érvényes korlátozott templomi ajánlással. Áronipapság-viselőkként a saját családtagjaitok neveit kutatjátok, és kereszteléseket és konfirmálásokat végeztek a családtagjaitokért a templomban. Templomi ajánlásotok megtartása megmutatja az érdemességeteket; mások szolgálata a templomban pedig fontos részét képezi a melkisédeki papságra való felkészülésnek.

Fiatal férfiak! Mindegyikőtök misszionárius már most. Körülöttetek mindenhol, mindennap ott vannak azok a barátok és felebarátok, „akik csak azért vannak távol az igazságtól, mert nem tudják, hol találjanak rá”¹². A Lélek irányítása szerint megoszthattok egy gondolatot, egy meghívást, egy SMS-t vagy egy Twitter-üzenetet, amely megismerteti barátaitokkal a visszaállított evangélium igazságait. Nem kell és nem is szabad a hivatalos elhívásotokra várnotok ahhoz, hogy buzgón részt vegyetek a misszionáriusi munkában.

Amikor a papság, a templom és a misszió áldásai egybegyűjtetnek Krisztusban¹³, és együttműködve hatnak egy fiatal misszionárius szívére, elméjére és lelkére, akkor ő alkalmassá válik a munkára.¹⁴ Megnövekedik a képessége, hogy betöltse az Úr Jézus Krisztus felhatalmazott képviseletének feladatát. Amikor lelkileg hathatósan összeadódik a papság és a templomi szövetségek tiszteletben tartása, „az isteniség hatalm[ának]”¹⁵ elnyerése a papsági szertartásokon keresztül,¹⁶ az önzetlen szolgálat, valamint az örökkévaló evangélium hirdetése Isten gyermekeinek, akkor a fiatal férfi képes lesz „szilárd és állhatatos [lenni] a hitben”,¹⁷ „meggyökerezvén és tovább épülvén [Krisztusban]”¹⁸.

Az otthonunkban és az egyházban is egyenlő hangsúlyt kell fektetnünk mindhárom építőelemre, amelyek az Úr által Isten hithű fiai számára kijelölt fejlődés és felkészülés menetét alkotják, és amelyek a következők: papság, templom, misszió. Mindhárom azt követeli meg tőlünk, hogy szeressünk érdemesnek lenni és érdemesnek maradni. Legyetek érdemesek! Maradjatok érdemesek!

Ígéret és bizonyság

Szeretett fivéreim! Megígérem, hogy a kinyilatkoztatás lelki ajándéka fogja kísérni az evangélium hirdetésére szólító elhívásotokat, és a munkálkodás konkrét helyszíneire szóló kijelöléseteket. Miközben önzetlen papsági és templomi szolgálat által már most szorgalmasan felkészültök, megerősödik tanúbizonyságotok az Úr élő valóságáról. Szíveteket betölti az Őiránta és az Ő munkája iránti szeretet. Amikor megtanuljátok szeretni azt, hogy érdemesek vagytok, hatalmas eszközzé váltok az Úr kezében sok ember megáldására és szolgálatára.

Örömmel teszem tanúságomat arról, hogy Mennyei Atya és az Ő Szeretett Fia, Jézus Krisztus él. Részt venni az Ő szolgálatukban az egyik leghatalmasabb áldás azok közül, amelyeket valaha is elnyerhetünk. Erről teszek bizonyságot az Úr Jézus Krisztus szent nevében, ámen.